B-típusú dilemma

Eltelt az első két hét az évből, amit Bradbury-típusú évnek határoztam meg, miszerint a készülő tavaszi forduló (és utána elvileg majd egy decemberben induló téli) keretein és időtartamán kívül is játszom a játékot. Tehát: olvasni minden nap, buzgón jegyzetelni, és írni róla minden hét végén (optimális esetben vasárnap vagy hétfőn.)

Most meg már a második vasárnap van, és még sehol semmi. Ilyenkor mi van? Máris belebuktam a egész éves vállalásba, és kész? Nagy, látványos kudarc, ezt nekem? Vagy most még írjak gyorsan egy első heti összefoglalót, és esetleg dátumozzam vissza valamikorra? Jó, de mikorra? Hiszen pont azért nem írtam meg, mert más dolgok voltak: olvasni egy dolog, de nekiülni a jegyzeteimnek, átolvasni, felidézni, átgondolni és összefüggéseket találni, na, hát az sok idő. És amikor még volt egy vizsgám múlt héten, ezen a héten meg végleges formára kellett hozni két (maradjunk annyiban, hogy ordenáré módon félkész állapotban lévő) dolgozatot, akkor egyszerűen ez nem jött össze. Minden dátum hazugság volna. Nem azért, mert ne lett volna rá időm; nem vagyok olyan betegesen munkamániás, hogy ne álljak meg időnként. Hanem azért, mert bűntudatom lett volna tőle, hogy konkrét agymunkát igénylő tevékenységet végzek, és ha erre futja, akkor ezt a kapacitást miért is nem fordítom inkább arra, amire kéne, és ami sokkal sürgősebb.

Úgyhogy félretettem az idegeskedést emiatt – majd valami lesz. És ezt a valamit körülbelül most kell eldönteni, én pedig eldöntöttem. Mégpedig úgy, hogy mivel ez az én játékom, és a saját szabályaim szerint játszom, ezért most az első két hétről közös összefoglalót írok. (Nem most, ez nem az a bejegyzés, de egy-két napon belül.) Szét tudnám éppen választani, hiszen tételesen vannak jegyzeteim mindenhez egyesével, a napi kötelező olvasásokhoz épp úgy, mint a hozzácsapott továbbiakhoz. Volt már máskor is olyan, hogy megcsúsztam az összefoglalással kicsit, és csak a leglényegesebb részét írtam meg, aztán a többit kipótoltam: nem olyan nehéz visszautazni a digitális időben. De nem teszem meg most mégsem. Egyrészt, mert nem muszáj, másrészt pedig, mert a fejemben már egyben van, és összeakadt már olyasmi innen-onnan, amit nem szívesen választanék el egymástól, csak elvenne az erejéből.

Az ebben az egészben csak az érdekes, hogy mennyire meg kellett küzdenem magamban ezzel a döntéssel, függetlenül attól, hogy valójában nincs semmi tétje, de következménye, sőt, valójában még jelentősége sincs. Tudom, hogy amúgy sem jó célok azok, amiket egyszer, egyetlen hibával el lehet rontani, örökre, jóvátehetetlenül. És ha önmagammal játszom, akkor ugyan, ki kérhetné rajtam számon, hogy módosítottam egy alkalommal a szabályokon? Tökmindegy, hogy pont az első héten történt; készen állok hasonló döntést hozni akkor is, hogyha máskor is hasonló eset adódik, hiszen ez mindig benne van a pakliban.

Azt gyanítom, hogy ennek az egész kínlódásnak a hatékonyság mítoszához van köze. Tudod, hogy az időmenedzsment, az önfegyelem, a produktivitás az emberi erények csúcsa. Mert van bennünk1 ez a szorongás az emberélet végességétől, hogy minden perc, amit haszontalanul töltöttél, elvesztegetett idő, a saját életedet szórod ki az ablakon, nem becsülöd semmire a saját – véges – erőforrásaidat. Ami persze igaz. Ugyanakkor meg mégsem igaz. Mert valahogy túl is kell élni napról napra, és a túlélésnek része, hogy néha egyes dolgokat elengedünk, ahogy például az elmúlt években elengedtem az őszi műkorcsolyaidényt. Meg sok másik alkalommal sok mást is. Nem azért, mert fizikailag nem lenne éppen elég idő rájuk, hiszen a nap mindig 24 órából áll. Hanem azért, mert a prioritási sorban vannak dolgok előrébb is: képzeljünk el olyan esetet, amikor nem tudunk időt szakítani evésre vagy alvásra vagy tisztálkodásra mondjuk. Ezekre mindig találunk időt. És találunk időt sok minden másra is, ami ott és akkor fontos és kell, még akkor is, hogyha az a valami más bizony nem hasznos.

Ezen törtem a fejem ma délelőtt, mikor idegesítő blogokat olvastam, a nagyszerű pomodorón, az életet célirányossá tévő bullet journal-mozgalmon, a power napping üdvös hatásain, amivel növelhetjük produktivitásunkat és csökkenthetjük alvásigényünket, és az összes többi hasonló csodaszeren, amik egyszer-máskor már majdnem meggyőztek, bár sosem igazán. Miközben egyik oldalon pontosan tudom, hogy sokszor kifolyik a kezem közül az idő, hogy a legtöbb dologra nem hagyok magamnak elegendő időt, hogy a nagyobb feladatokba félek belekezdeni, mert nem tudom, hol fogjam meg őket, és mert rettegek tőle, hogy nem tudom elég jól megoldani – és hogy valójában valószínűleg lehetnék hatékonyabb. Tölthetném hasznosabban a napjaimat. Aztán mégis úgy döntök időnként – vegyük észre: döntök -, hogy két órát pasziánszozással töltök el. Utálhatnám ezért magam éppen, de segítene az bármin is? Sok évig próbálkoztam vele, és nekem nem segített. Úgyhogy mostanában azt gondolom, hogy alapvetően szeretek dolgozni, szeretek hasznos lenni, szeretek dolgokat létrehozni, tehát ha képes lennék rá pillanatnyilag, akkor valószínűleg megtenném, mert nem vagyok annyira lusta, és szeretek benne lenni egy futó projektben. Ha pedig éppen nincsen erőm hozzá, ráadásul nem sürgős, nincsenek messzemenő, borzalmas következményei annak, hogyha nem csapom most össze, és az agyam inkább pasziánszozna, akkor engedek neki.

Amikor a múlt héten meg ezen a héten határidők voltak, vizsgára kellett készülni, dolgozatokat kellett átolvasni, rossz mondatokat kijavítani, gondolatokat pontosítani, egyes bekezdéseket jobb helyre tenni, logikai bakugrásokat megalapozni, hivatkozások központozását átnézni, akkor azt csináltam.2 És mégis, ha nem is életemben először, de a ritka alkalmak egyike volt, hogy nem stresszeltem, nem kapkodtam egyiknél se túl sokat. Egyszerűen tudtam, hogy ennyi időm van, ennyit lehet vele dolgozni, jutok, ameddig jutok, és azzal fogok dolgozni a továbbiakban, amim van. (Vö. Elég lesz ez az ennivaló ebédre? Nem tudom, de nem fogunk többet enni, mint amennyi van.) Például a vizsgámon elég volt, hogy azt vittem csak magammal, amit el tudtam sajátítani, és azzal foglalkoztam. Nem cipeltem magammal azt a bőröndöt, hogy bezzeg ha időben elkezdtem volna készülni, bezzeg ha sokkal fegyelmezettebb lennék, bezzeg ha jobban tudnék meggyőzően és rutinosan interpretálni irodalmat, bezzeg ha nem én lennék, hanem valaki sokkal ügyesebb, jobb, abszolút ideális személy, akihez képest minden hiányosságom annyira ordító, akkor mennyivel magabiztosabb lehetnék, mennyivel okosabban tudnék vizsgázni.

Annyira strapás dolog haragudni magamra azért, amiért nem vagyok tökéletes. És amúgy miért is lennék? És egyáltalán, honnan jutott eszembe, hogy ezt várjam el magamtól? Miért csak az ideális éntől telhető totális maximum az egyedül elfogadható? Miért nem pont elég a “bőven jó” is? Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a hatékonysági mítosz miatt, ami mindenhonnét ömlik: ha nem halsz bele az erőfeszítésbe, ha valaha is meginogsz, ha nem törsz előre céltudatosan, ha elszalasztasz lehetőségeket, ha nem építed és ápolod folyamatosan a szakmai kapcsolataidat, ha nem tudsz elszámolni a lyukakkal az életrajzodban, akkor egyszer és mindenkorra elrontottad. Mindent elrontottál. Menthetetlenül. Onnantól kezdve már sosem leszel elég, mindig másodrendű maradsz, mert ott van a sok tökéletes, aki ezeket a hibákat nem követte el (vagy sokkal ügyesebben tudja letagadni nálad).

Hát, ez a két dolog van. Ennek fényében döntöttem úgy, hogy nem rontottam el egész évre előre a célkitűzésemet, csak azért, mert a szerdai megfeszített munka után csütörtökön délelőtt pihentem, délután kedves emberekkel találkoztam, pénteken pedig bementem az egyetemre adminisztratív ügyeket intézni, aztán addig trappoltam a városban, amíg végre találtam egy órást, akitől tudtam új óraszíjat venni, és ezek után elmentem korcsolyázni a Városligetbe, amitől pedig úgy elfáradtam, hogy mikor hazajöttem, csak kinyúltam, mint egy béka.

Pedig ezen döntések legtöbbje helyett lehettem volna fegyelmezett, és választhattam volna hasznos és produktív cselekedeteket: kutathattam volna a szakdolgozatomhoz, kereshettem volna hozzá regényeket, megválaszolhattam volna hónapok óta várakozó emaileket, dolgozhattam volna a svéd nyelvtudásom újjáélesztésén, felfrissíthettem volna az önéletrajzomat, vagy akár neki is láthattam volna, hogy megírjam a múlt heti összefoglalómat. Teendők mindig vannak. És aki hatékony, és akit nem temetnek maguk alá a feladatok, akik pomodoro meg getting things done meg ki tudja milyen technikák szellemiségében él, az ezeket természetesen folyamatosan menedzseli. (Kíváncsi vagyok, hogy ha magát a technikát rontja el valamikor valaki, akkor mi történik: hogyha pont abban gyengül el. Nekem azt hiszem, ez benne a rémisztő: hogy az amúgy is stresszes határidők-teendők mátrix tetejére még ráteszünk egy újabb, kényszerítő jellegű menedzsment-szabályrendszert, amibe szintén bele lehet bukni. Túl sok munkának tűnik ez, és úgy érzem, ezek a modellek túl sok plusz erőfeszítést igényelnek, és nem hiszem, hogy nálam önműködők tudnának lenni. De talán majd egyszer elmesélem, mi lett a faliújságomból, ami szintén nem ideális, de annál legalább úgy érzem, hogy ő szolgál engem, nem pedig én őt.)

Én ezt nem akarom játszani.

Pont elég olyankor gyötörni magam, amikor tényleg muszáj.

Még akkor sem, hogyha ezzel esetleg nem érem el a maximumot, amire képes lennék, ha tökéletes volnék; még akkor sem, hogyha ez gyáva megalkuvás. Azt gondolom, hogy nemcsak az agyi-szellemi kapacitásomból állok, hanem van testem és valamiféle, kis csökevényes lelkem is. És mivel össze vagyunk zárva mi hárman, mindenkinek életben kell maradnia.

Mindez egyébként nem jelenti azt, hogy nem fogom megírni a szakdolgozatomat, hogy sosem lesz naprakész önéletrajzom – vagy hogy nem írom meg az első, ezúttal kéthetes Bradbury-összefoglalómat. Csak azt jelenti, hogy nem azonnal. Hanem akkor, amikorra be tudom ütemezni önsanyargatás nélkül.

Azt jelenti, hogy úgy érzem, túl nagy ár folyamatosan szégyellni magam, haragudni magamra, és neheztelni vagy rögtön önmagamat büntetni pusztán azért, mert nem vagyok a tökéletes hatékonyság és időkihasználás mintapéldánya. Mindamellett mindez határozottan nem jelenti azt, hogy ne törekednék fejlődésre, javulásra, ügyesedésre, új képességek elsajátítására, személyiségfejlődésre, önjobbításra, satöbbire, sem azt, hogy beletörődnék a saját szerencsétlenségembe, és ráhagynék magamra minden hülyeséget.

Csak azt jelenti, hogy megpróbálok nem seggfej módjára viselkedni önmagammal – úgy, ahogy mással soha eszembe sem jutna viselkedni.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Tizennyolc

Szinte minden évben gondolok rá, hogy kéne valamit összegezni, csak aztán nem minden évben sikerül. Volt, amikor listát írtam, volt, amikor statisztikát, volt, amikor olvasmányokat, és volt, amikor nagyon hosszú történeteket. Meg olyan is, amikor semmit, talán abból volt a legtöbb. Vagy azért, mert nem volt kedvem, vagy azért, mert nem volt erőm, vagy ki tudja, miért. Most az a helyzet állt elő, hogy szeretnék mindent végiggondolni – és a végiggondolásra kevés jobb eszköz van, mint hogy leírjam -, de nem nagyon tudok rájönni, mi is az a minden.

Aztán van egy másik gond is: amennyire látom, ilyen esetekben a diadalokat és sikereket szokás számolgatni, az én évem pedig sokkal kevésbé szólt ilyesmikről, és sokkal inkább elmélkedésekről, ráébredésekről, dolgok átstrukturálásáról, belátásról, néha beletörődésről. Az egyik legfontosabb ráébredésem pedig pont arról szólt, hogy kimondottan nem hasznos, és talán nem is okos dolog csak a jóra figyelni, csak arról beszélni, és úgy tenni, mintha a félresikerülések, kudarcok, nehézségek nem lettek volna. Az ugyanis egyfelől hazugság, másfelől pedig a tanulságok és következtetések útjának is elvágása.

És van persze egy harmadik gond is: nem nagyon tudom felidézni, mi történt. Egyáltalán nem jutnak eszembe kiugró pillanatok vagy jelentőségteljes események. Vagy cselekedetek. Nem vagyok benne biztos, hogy történt-e bármi igazán fontos az elmúlt évben – ahogy persze abban sem, hogy egyáltalán mit jelent az, hogy igazán fontos. De persze azt sem tudom, hogy ha esetleg nem történtek igazán fontos dolgok, az baj-e. Aztán ki tudja, van-e különbség a fontos és a jelentős között: az-e említésre érdemes, amit be lehet írni az önéletrajzomba? Vagy az, amire majd mások úgy irigykednek, mint én szoktam néha – kár volna tagadni – mások diadalait olvasva? Vagy egyszerűen az lesz a fontos, amiről deklaráltam, hogy az? Amit felsorolok a következőkben, mint kiemelkedő pontokat, aminek ezzel súlyt és tekintélyt adok? Mostanában egyre inkább azt gondolom, hogy a legtöbb esetben az utóbbi a döntő: mindösszesen azon múlik, mit nevezek meg, mihez rendelek szavakat, és az válik majd igazsággá.

A fentiekből talán az derül ki a leginkább, hogy az elmúlt év számomra is elég enigmatikus; lényegileg nem sokat tudok róla mondani. Kicsit úgy valahogy, mint amikor az ember becsülettel felkészült egy vizsgára, és tudja, hogy ott van a fejében minden, aminek kell, de mégis, mikor ott szobrozik a folyosón kezdés előtt, semmit sem bír felidézni belőle. Talán azért, mert rosszak a keresőszavak, amivel hozzá próbál férni, miközben így nincsen indexelve az adatbázis – vagy talán azért, mert mégsem készült fel olyan jól, mint hitte, és talán nem figyelt eléggé oda.

Azt hiszem, nem nagyon figyeltem oda 2018-ra. Legalábbis arra nem igazán, hogy ez egy év, aminek eleje és vége van, a két végpont között egy időtartammal. Nem strapáltam magam, hogy elkülönítsem a többiektől, hogy identitást adjak neki. Időnként teljességgel el is feledkeztem róla, hogy egyáltalán létezik. Egyszerűen más dolgok annyival fontosabbnak bizonyultak, hogy nem volt kihasználatlan kapacitásom a dátum észben tartására. Vagy akár annak észben tartására, hogy egyáltalán van olyan, hogy dátum. Ez pedig számomra végső soron azt jelenti, hogy igenis tartalmas volt ez az elmúlt év; függetlenül attól, hogy ezt észrevettem-e menet közben vagy sem.

Kicsit nehezen kapirgáltam tehát össze innen-onnan a dolgokat, olyan formátumokból, amik igazából nem naplózásra és feljegyzésekre vannak, de végeredményben hét tételre bukkantam. Találtam három olyat, ami meghatározó volt, vagy azzá vált; három olyat, ami látványosan hiányzott vagy háttérbe szorult; és egy olyat, amit igazából nem is tudok miként minősíteni: ami mostanában az életem.

Szóval.

1. A Bradbury-játékba 2016 decemberének elején vágtam bele, ez is az oka, hogy amikor legutóbb írtam évértékelést, még nem írtam bele, hiszen elég friss dolog volt. Aztán 2017-nek öt hónapja telt így, 2018-nak szintén. 2019-nek pedig, terv szerint tizenkettő fog, de ha véletlen mégsem, akkor is bízom benne, hogy ötnél több. Sőt, minél több. Majd kiderül, bírom-e szuflával, lelkesedéssel, türelemmel – jó lenne, ha bírnám. Mindez pedig azt jelenti, hogy már csak az az egy kérdés maradt nyitva, hogy mi is az a Bradbury-játék.

Nos, van az a történet (először azt hittem, urban legend, de létezik videó, ahol ő maga is megerősíti), hogy Ray Bradbury azzal magyarázta kreatív termelékenységét, hogy tizenkét éves korától kezdve minden nap elolvasott egy verset, egy novellát és egy esszét. Úgy tartotta, hogy sosem tudhatja az ember, mikor ütközik össze egy gondolat, amivel ma találkozik, valamivel, amit húsz évvel ezelőtt olvasott, és ezekből az ütközésekből születnek az ötletek. A játék tehát eredendően abból áll, hogy néhány lelkes futóbolond vállalkozó szellemű egyén három hónap erejéig azt játssza, hogy ő Bradbury, és minden nap elolvas – ki hinné – egy verset, egy novellát és egy esszét. A három kategóriát praktikussági szempontokból az évek során kitágítottuk, de azért a vers vers maradt, a novella mindenképp kispróza, és az esszé is valamiféle értekező írás, amely alkalmas a látókör szélesítésére. Ehhez társul az a javaslat, hogy minden hét végén összegezni kell a tanulságokat, esetleg reflektálni a bekövetkezett karambolokra, esetleg továbbvinni egyes gondolatokat, esetleg kérdéseket felvetni, és mindenek felett kiválasztani, mi volt a legjobb, legérdekesebb, leghasznosabb olvasmány az elmúlt héten, már csak azért, hogy ebből mások is okulhassanak. Szintén praktikussági megfontolásból Bradbury-fordulók nincsenek folyamatosan, hanem minden egyes három hónapos etapot hat hónap szünet követ, ami voltaképpen elég egészséges léptékű pihenő – noha maga Bradbury ilyet valószínűleg nem tartott.

A fenti leírásból két fontos tényező nem derül ki teljesen. Az egyik az, hogy ez bizony erőforrás-igényes és nehéz feladat, nálam napi körülbelül egy óra, másfél óra az olvasás (még több, hogyha azt is el kell döntenem, hogy mit olvassak), és hétvégén két-három óra az összefoglaló megírása. Heti nettó tíz óra tehát, ami már olyan befektetés, amivel számolni kell, nem fér bele lopott pillanatokba, tudatosan el kell neki különíteni időt, másként nem megy. A másik az, hogy működik, és hogy borzasztóan szórakoztató dolog. Például lehetőséget ad, hogy úgy olvassak tudományos szövegeket, mintha regényt olvasnék, csak arra figyeljek, ami nekem érdekes belőle, nem kell minden részletében felfogni és beszámolni róla. Megítélhetem akár olyan szempontok mentén, hogy meggyőzött-e az érvelése, vagy sem, hogy tetszik-e a felépítése vagy sem. Bár a szabályok kötöttek, de nem szigorúak: senki sem írja elő, hogy milyen legyen az a vers, az a novella és az az esszé, hogy miről szóljon. Én azt tapasztaltam, hogy minél változatosabb és ötletszerűbb, annál jobb.

Az egészben a legeslegjobb a heti összefoglaló megírása: nincs olyan hét, amikor ne adódna valahol kapcsolat, nem akadna egymásba két gondolat, ne vezetne valamelyik szöveg valamerre tovább. Én pedig élvezem, hogy felizzanak a neuronpályák, amíg próbálom megérteni és az engem olvasóknak elmagyarázni, hogy miről is van szó. Írtam már hosszabbakat és rövidebbeket (jó, inkább hosszabbakat), jobbakat és gyengébbeket, összeszedetteket és összeszedetleneket, lendületeseket és nyögvenyelőseket, meg körülbelül mindent az ezek közötti skálán. És profitáltam belőle bőven: kinőtt belőle többek között pár tanulmány, valamint a két legutóbbi szakdolgozat-témám, ezekből az egyiket már megvédtem, a másikat még meg kell írnom az eljövendő hónapokban. Emellett pedig lett egy nagy kupac kérdésem és ötletem, amikre keresem a válaszokat, és amiket próbálok kibogozni. Lett ezen felül egy teljesen megtévesztő és felszínes, de legalább elég széles tájékozottságom nagyon furcsa és váratlan témákban; abban a pillanatban, hogy nem kell elmélyedni benne, éppen csak belekóstolni a felszínébe hat-nyolc-tíz oldal erejéig, simán bele lehet pancsolni a legbizarrabb tudományterületekbe is. Ez pedig rendkívüli módon szórakoztat, és mivel hasznos is meg élvezetes is, adta magát a terv, hogy végig-Bradburyzem az idei évet. Tavaly ugyanebbe már február végén, március elején belebuktam, de ez nem jelenti azt, hogy ne próbálnám meg újra. Ha jól megy, akkor várható, hogy a blogot az eljövendő hónapokban – a következő hivatalos forduló tavasszal esedékes – ilyesmi fogja elárasztani.

2. Elmentem életem utolsó Paul Simon koncertjére a nyáron. Nem azért, mert hirtelen kiszerettem volna belőle, és nem érdekelne már. Azért, mert az év elején bejelentette, hogy nyugdíjba megy és nem turnézik többet. Az volt ebben számomra a meglepő, hogy még csak nem is voltam csalódott, vagy igazán szomorú. (Talán egyszer tényleg megírom már a fangirlök manifesztóját, ami sok-sok éve fogalmazódik már a fejemben, az valószínűleg megmagyarázná ezt a jelenséget.) Megéreztem persze a dolog véglegességét, de meg is értettem: hetvenhét éves, és ebből hatvanat fellépésekkel töltött. Elhiszem, hogy belefáradt. Elhiszem, hogy nehéz már utazni, nehéz egymás utáni estéken elszórakoztatni egy stadionra való embert, sőt, nemcsak elhiszem, hanem pont elég csak elképzelnem, és szívem szerint már bújnék is be a paplan alá. Pontosan tudom, mi mindent kaptam én ettől a drága embertől, és azt is, hogy mindezt neki sosem volt feladata vagy kötelessége nekem adni – és nagy mohóság lenne elvárni, hogy adjon nekem még és még és még önmagából.

Ami persze nem azt jelenti, hogy nem szorult össze a gyomrom, amikor elolvastam a hírlevelet, vagy ne lett volna nagyon, nagyon furcsa úgy bemenni Amszterdamban az arénába, hogy tudtam, ez az utolsó – vagy hogy ne taglózott volna le teljesen, amikor kijött a zenekar a színpadra és rájöttem, hogy ezt a bandát se fogom már soha többet így együtt látni. A végleges dolgok már csak ilyenek: pofán vágják az embert. De jó koncert volt, és bár tartottam tőle, hogy nyomasztó lesz és szomorú, nem volt az: beragyogta annak a drága kis embernek a személyisége, a megjegyzései, és egyáltalán, a jelenléte. Ennél, azt hiszem, nincs nagyon följebb.

Nem akarok érzelgősködni, részletekbe menni, megmagyarázni ezt az egészet. Úgyis megtettem már számtalanszor, aki akarja, megtalálja, akár ugyanitt a lilában is, és valószínűleg meg fogom még írni néhányszor. De ez az egész búcsúturné, utolsó koncert, bármilyen felkavaró és nehéz is, működött nekem, és sokkal inkább mosolygós volt, mint sírós. Ami azt hiszem, elég nagy fegyvertény.

3. Van egy dolog, amit nem nevezünk nevén. Nem azért, mert tabu, nem is azért, mert titkolnám. Szoktam róla beszélni embereknek – de ide nem fogom leírni. Most biztosan nem, és lehet, hogy később sem, ahogy az is lehet, hogy egyszer majd igen. Nem bosszantásból körülményeskedek: egyszerűen arról van szó, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket jobban szeretek irányítani, mint elengedni. És mivel ez egy blog, nyilvános és hozzáférhető, és nem különösebben nehéz a civil identitásommal összekapcsolni, ezért – legalább ma, ha már tizenhat évesen még jóval kevésbé is – mérlegelem, hogy mit írok le, és mit nem. Vannak olyan történetek, olyan ön-narratívák, amiket azt gondolom, hogy jogomban áll meghatározni, és eldönteni, hogy mikor, kinek, hogyan és milyen szavakkal mondom el, valamint hogy mikor, kinek, hogyan és milyen szavakkal nem.

Azért került bele mégis ebbe az összegzésbe, mert bár nem 2018-as fejlemény, hanem az azt megelőző néhány évé, mégis az elmúlt évben kezdett el hasznos lenni számomra. Bizonyos szempontból eléggé ehhez az egy középponthoz köthető mindaz, amire fentebb is utaltam, hogy sok mindent átgondoltam, sok minden a helyére került, egyes megmagyarázhatatlan jelenségeket megértettem, más dolgokról meg rájöttem, hogy soha nem is fogom felfogni őket, és hogy ideje volna elbúcsúzni tőlük és az erőltetésüktől. Talán úgy fogalmazhatnám meg a legkevésbé kriptikusan, hogy rátaláltam egy olyan keretre, amiben sokkal hatékonyabban tudom kezelni és rendszerezni a világot, függetlenül attól, hogy az érzelmi viszonyulásom ehhez a modellhez nem ellentmondásmentes vagy éppen különösebben kiegyensúlyozott.

Ez a viszony volt tehát az elmúlt év egyik sarokpontja. Ennek volt része, mikor az emberi kommunikáció nonszensz működéseire jöttem rá, de igazából ide linkelhetném szinte bármelyiket az elmúlt év bejegyzései közül. Ide tartozik az azóta sokat finomított és többször átdolgozott, de így két év után egyre inkább működőképes faliújság-rendszer, és annak a menedzselése. Meg valószínűleg nagyon sok minden más is. Elkezdtem például eljátszani a gondolattal, hogy esetleg lehetnek határaim és korlátaim, de ezt azért még ne tekintsük lefutott meccsnek :)

4-6. Ez sem annyira az elmúlt év, mint inkább az elmúlt évek fejleménye, de mégis, érezhetően, látványosan háttérbe szorult néhány dolog, ami pedig előzőleg nagyon fontos volt, és aminek időnként érzem is a hiányát. Persze magyarázhatók ezek mindenféleképpen – röviden meg is fogom tenni -, de azt hiszem, javarészt arról szól mégiscsak, hogy a rendelkezésre álló idő és energia véges, nem tud mindenre jutni: az ember priorizál, és ha tetszik, ha nem, lesz, ami alulmarad.

Az elmúlt években tehát, és főként tavaly kimaradt az életemből a műkorcsolya, tulajdonképpen a 2014-es olimpia óta jóval kevesebbet foglalkozom vele, kevésbé követem. Nem a konkrét verseny miatt hagytam abba, nem volt azzal semmi baj, nem is a sportból szerettem ki még ha egyes szabálymódosításoknak nem is örülök nagyon. Egyszerűen inkább azért, mert nincs se türelmem, se erőm követni a versenyidényt, az őszi félév rohanásában nincs időm a világkupákra, túl sok az új versenyző, és nincs energiám megtanulni őket, odafigyelni rájuk. Nem tudom, vissza fogok-e még találni hozzá – szívből remélem, hogy igen. Szeretek képben lenni, szeretek versenyeket nézni, csak tudom, hogy relatíve sok kognitív kapacitást igényel, hogy mindent fejben tartsak, és mostanában nincs ennek hely.

Az elmúlt években újrakezdtem, de tavaly abbahagytam (ismét) a fényképezést is, bár ennek valamivel praktikusabb okai vannak. Egyrészt nem nagyon mentem sehová, és ugyan készülnek képeim arról, hogy milyen cukin alszanak az állatok, ez alapvetően nem különösebben érdekes: akkor tudok fotózni, hogyha olyasmit látok, amit addig nem, hogyha új helyeken keresem a képkivágásokat. Másrészt pedig javíthatatlanul tönkrement a rendes objektívem (és a tele is zörög, de erre igyekszem nem gondolni), és ez nagyban visszavetette a fényképezőgépem praktikus bevethetőségét és hordozhatóságát. Ez pedig azzal is jár, hogy nem nagyon volt kedvem elővenni, pláne nem elvinni magammal ide-oda. Abban bízom, hogy ha ez a két tényező változást mutat, tehát megyek is valahová, meg szert teszek egy új objektívre, akkor ez majd változik. Egyébként is, a fényképezést már többször hagytam abba és kezdtem újra, úgyhogy ennek azért vannak esélyei.

Az elmúlt években, beleértve a tavalyi évet is, nem nagyon olvasok a saját örömömre. De erről tudom, hogy ez az egyetemi létezés mellékhatása, annyi mindenre kell figyelni egyszerre és annyi mindent kötelező olvasni, hogy ha véletlenül kedvtelésből olvasok, azonnal beüt a bűntudat, és nem okoz igazán örömet. Részben ezt ellensúlyozza egyébként a Bradbury, aminek mégiscsak van egy küldetéses jellege, muszáj elolvasni a napi három egységet, de az nem olyan sok, nem vesztegetek el vele egy egész napot – és közben meg mégiscsak szórakozásból olvasok, még ha le is kell jegyzetelni róla egy-két dolgot, hogy ne felejtsem el teljesen, és hogy tudjak róla írni  a hét végén. De ez nem jelenti azt, hogy ne hiányozna, mert néha, amikor sikerül rátennem a kezem egy jó könyvre, és sikerül belefeledkeznem, amikor egy barátságos kora nyári napot eltöltök a hintaágyban egy jó könyvvel, akkor eszembe jut, hogy mennyire klassz is ez, és hogy mennyire szeretem ezt csinálni, olyankor én vagyok az élet császára.

Berozsdásodtam, ezt érzem, nehezen hangolódok rá új történetekre, nehezebben lépek be új világokba, jobban idegesít, hogyha valamit nem értek, hogyha menet közben elfelejtem, hogy hogy is volt az elején… de azt gondolom, hogy majd amikor úgy alakul, akkor ez is vissza fog jönni. És az majd jó lesz. Mert nagyon szeretek hasznosan olvasni, nagyon szeretek kutatni, nagyon élvezem ezt az egészet, de néha megfordul a fejemben, hogy túl nagy ár ezért, hogy elveszítsem azt, amiért eredendően a könyvet szeretem. Hát, majd csak kialakul ez is.

Arról meg, hogy a blogommal mi történt, nem az elmúlt évben, hanem az elmúlt akárhány évben… hát, ezt már megszámolni sem érdemes. Se az éveket, se a listás sorszámát.

7. És valószínűleg senki sem lepődik meg, amikor azt mondom, hogy amikor már azt hittem, nem tudok jobban belebolondulni az egyetemi létezésbe, akkor hirtelen mégiscsak belebolondultam. És ez javarészt tényleg 2018 fejleménye, mert ugyan előző ősszel vágtam bele életem eddigi legnehezebb félévébe, de az annyira zsúfolt volt és annyira kaotikus, hogy kellett hozzá kis idő, mire leülepedett és kezdtem rájönni. Volt tehát egy iszonyatosan munkás és kemény (kétszakos) őszi félévem, aztán egy fantasztikusan csodálatos, noha szintén energiákat lenullázó (már csak egyszakos) tavaszi, és most, legutóbb egy igencsak keserves és másként nehéz, de elé tanulságos őszi. Mindegyiknek megvannak az okai, mindegyikről tudnék is sokat írni, de nem fogok. Most legalábbis biztos nem.

Nyáron szereztem még egy diplomát, úgyhogy most már van kettő (és mert tanultam a legutóbbiból, erre a diplomaosztóra nem mentem el). Tavasszal tartottam egy nagyobb előadást, most nem konferencián; nagyzolva úgy is mondhatnám, hogy szólóest volt – és egy csomó olyan ember eljött, akiket ismerek, meg egy csomó olyan, akiket nem ismerek. Nem tudnám megmondani, melyik volt meglepőbb vagy váratlanabb, és hogy melyik csoport jelenlétét volt nehezebb kezelni, de összességében meg fantasztikus lehetőség és elég jó tapasztalat volt ez. Akadtak nagyobb összeomlások és látványos diadalok, voltak ostoba konfliktusok és besétáltak remek emberek. Voltak és vannak is mindenféle többé-kevésbé komplex kételyeim, bizonytalanságaim, azt meg ugye tudjuk, hogy a célokkal hadilábon állok, tervem pedig abszolút nincs.

De annak ellenére, hogy talán erről lehetne a legtöbbet írni, és talán ez is volt számomra a legfontosabb az elmúlt – legyen másfél – évben, mégsem írok róla. Részben persze azért, mert már úgyis túl hosszú ez a bejegyzés. (Lehet, hogy érdemes lett volna ehelyett négy-öt rövidebbet írni, nem egy hosszút ugyanezen négy-öt nap alatt?) De még inkább azért, mert annyira bizonytalan még, annyira formátlan az egész, egy csomó tanulságot nem vontam még le, egy csomó mindennel nem jutottam még nyugvópontra. És, mint erre fentebb utaltam már, kezdem azt gondolni, hogy az dönti el, mit is jelent valami, mitől fontos és mitől nem fontos, mi jó és mi nem jó, hogy hogyan mesélem magamnak a történetet. Márpedig egyelőre még nem szeretném ezt a történetet elmesélni, pillanatnyilag még magamnak sem, nemhogy a világnak.

Talán, majd egyszer. Előbb, vagy utóbb. Azt gondolom, hogy vannak fontos meglátásaim arról, hogy mi az egyetem – legalábbis arról, hogy mi az egyetem nekem, és hogy hogyan élem meg és át. Azt is gondolom, hogy talán tudnának ezek a meglátások hasznosak lenni másoknak is. Ahogy persze az is lehet, hogy nem. De ennek még kell idő, és ez is csak azt mutatja, hogy csak azért, mert másik évszámot írunk, nem jutnak szükségképpen értékelhető nyugvópontra az élet eseményei. Úgyhogy most megálltam és értékeltem egyet, és csak úgy, mint legutóbb, ismételten nem akarok határvonalat húzni, és nem engedni át az új, még érintetlen évbe az előzőkből hozott poggyászt. Most azt mondom, hadd jöjjenek. Nem akarom újrakezdeni, nulláról. Ez pedig végeredményben azt jelenti, hogy bármilyen nehezek is egyes helyzetek, bármilyen keservesek is egyes időszakok, és bármilyen kínos gondjaim adódnak is egyes emberekkel, jó az irány. Ha folytatni akarom, és nem lecsapni a sorompót, lelakatolni a ketrecet és eldobni a kulcsot, ha vállalom a kontinuitást, akkor jó az irány.

Konklúzió ennek megfelelően nincs sok. Legfeljebb annyi, hogy az a bizonyos két évvel ezelőtt lefektetett okéság még mindig tart. És az oké, hát… az oké már egy elég jó dolog. Annál jobb nekem igazából nem kell.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Nincs terv

Súlyosan terhelt időszaka ez az évnek: mindenki értékel, összegez, tervez. Vagy akár fogadalmakat is tesz. Aki nem ezeket teszi, az meg kissé dacosan azt mondja, hogy ő már tíz éve megfogadta, hogy soha többet nem fogad meg semmit, és ez az egyetlen fogadalom, amit valaha is megtartott. Kifejti, hogy az évszám semmit sem jelent, hogy a határ mesterséges és jelentéktelen. Vagy valami másféle módon viszonyul ahhoz, hogy történik egy rituális váltás, ami akár a falinaptár lecserélésében, akár virslievésben nyilvánul meg, de valamiképpen mégiscsak érint mindenkit. (Függetlenül attól, hogy ki mennyi jelentőséget tulajdonít neki – én például annyira érzem ezt a szilvesztert, hogy csak az órát szuggerálom, hogy mikor lesz már éjfél, mikor lehet aludni végre. Talán át is aludnám magam az újévbe, hogyha nem lenne iszonyatos ricsajozás.)

Mindezeknek egy részét valószínűleg én is meg fogom tenni, bár még nem tudom, hogy írásban-e vagy sem, és azt sem, hogy pontosan mikor. Ahogy ismerem magam, simán lehet, hogy majd február közepén jutok el arra a pontra, hogy összefoglaljam az idei évet. De most nem, és ennek csak részben oka, hogy nagyon álmos vagyok, és hogy az egyetemi naptárral teljesen összeférhetetlen a naptári év, és nehezen tudom összhangba hozni a kettőt, következésképpen fogalmam sincs, mi történt az idén.

Ehelyett inkább csak megírom azt, amit körülbelül két-három hónapja készülök. Nem is feltétlenül arról, hogy miért nincsen tervem, hanem inkább arról, hogy mi az, ami van terv helyett. Már ha ennek van bármiféle értelme.

Két felismerés rétegződött egymás tetejére.

Az egyikre a svéd dolog kapcsán jöttem rá, és nagyjából arról szól, hogy bármikor besétálhat valami, ami teljesen váratlanul át tud írni minden fontossági sorrendet, új irányokat nyit, és mindent, de mindent felborít, függetlenül attól, hogy előzőleg mit tartottam rendíthetetlenül szilárdnak önmagammal kapcsolatban. Ha pedig így van, akkor nincs sok értelme hosszú távú terveket készíteni. Nem a totális nihilre gondolok, félreértés ne essék. Csak arra, hogy ha túl alapos, túl sok, túl konkrét elhatározásom van, akkor nem marad hely az előre nem látottnak. Nem azért, mert olyan őrülten spontán lennék – nem vagyok. Hanem csak azért, mert néha (vagy akár egész gyakran) adódnak lehetőségek, amiket kár volna félrelökni pusztán azért, mert van egy kőbe vésett “A” terv.

A másikra inkább véletlen bukkantam rá az elmúlt néhány hétben, nem is annyira egyszerre, megvilágosodásszerűen, mint inkább fokozatosan, amolyan kis lépéses ráébredésként. Ez az időről szól, az erőforrásokról, meg a váratlanról. Arról, hogy lehet ugyan tervezni és tudatosan készülni életszakaszokra, feladatokra, karrierre, de a hasznosítható képességek a legvéletlenszerűbb helyekről jönnek.

Hogy relatíve könnyen és olvashatóan írok, az nem az istenadta tehetségem következménye, hanem azé, hogy száz éve írok blogot, hogy rengeteget leveleztem (és valamennyit még mindig levelezek, bár elég sporadikusan), illetve a sok-sok év NaNoWriMo sem múlt el nyomtalanul. Azért vágtam talán bele akár a blogírásba, akár a nanózásba, hogy az íráskészségemet fejlesszem? Csodákat. Az egyikbe azért vágtam bele, mert nagyon szét volt esve az életem, rendet akartam benne vágni, valamint úgy gondoltam, hogy nagyon különleges és csodálatos személyiség vagyok, és ideje lenne, hogy a világ ezt felismerje. A másikba azért, mert nagyon vagánynak és botrányosan öncélúnak tűnt, és gondoltam, hogy nehogy már pont nekem ne sikerüljön. De a kimenetele mégis az lett, hogy nem rettegek az üres papírtól (kivéve persze, amikor igen), és hogy egy életre megtanultam, hogy a leírt valami mindig sokkal több és jobb a hosszan tervezgetett, alaposan átgondolt, de soha meg nem valósított semminél. És folyamatosan profitálok ebből a tudásból.

A Bradbury kapcsán sem voltak magasztos motivációim, egyszerűen csak nagyszabású, komoly feladatnak tűnt, amihez fel lehet nőni, aminek van némi presztízse, és amit csak az igazán klassz emberek tudnak végigcsinálni. Hogy közben nagyon sokat fejlődött a szakszöveg-olvasási képességem, jobban jegyzetelek, és egy nagy rakás kutatási ötletem született, beleértve megvalósult vagy folyamatban lévő projekteket, csak mellékhatás. Üdvös mellékhatás, természetesen, de olyasmi, amit soha nem terveztem, amivel nem számoltam. Ha mindössze ezen képességek vagy tudás megszerzése lett volna a célom, akkor biztos nem ebbe szállok bele, hanem valami logikusba és célirányosba.

A műkorcsolyás világból néhány nagyon kivételes, különleges, jó barátot kaptam. A Rasmus-típusú kalandokból túlélési képességeket, utazási-tájékozódási magabiztosságot, és ami talán a legfontosabb, megtanultam jelenidőben is kiröhögni önmagamat, akkor, amikor most még elég rossz éppen, de tudom, hogy ebből idővel nagyon vicces sztori lesz. Az egykori munkahelyeimről hoztam sok-sok nemcsak szakmai tapasztalatot, továbbá ezernyi más dologból ezernyi másféle hozadékot. Valószínűleg rengeteg olyat is, amiről pillanatnyilag mit sem sejtek, és nemcsak azért, mert sivítanak a petárdák és dörögnek a tűzijátékok az ablak túloldalán, és a saját gondolataimat se hallom. A lényegi meglátásom tehát annyi, hogy egyáltalán nem rossz dolog mindenfélébe belevágni, ha van hozzá kedvem és motivációm. Valamit tanulok belőle. Valamire jó lesz. Valamikor. Akkor is, hogyha pillanatnyilag el sem tudom képzelni, hogy mire.

A legtöbb történést és fordulatot nem nagyon látni előre. Csodálom azokat, akiknek van egy világos céljuk, és határozottan, rendíthetetlenül törnek afelé nyílegyenesen. Azt tanuljuk, hogy az ember tűzzön ki maga elé célokat, és űzze őket lankadatlan lelkesedéssel, eltántoríthatatlanul. Bátraké a szerencse, ráadásul mindenki a sajátjának a kovácsa. Meg ilyenek. Csodálom tehát őket, akik ilyenek, de nem vagyok olyan, mint ők, és valószínűleg nem is tudnék olyan lenni, ha beleszakadnék se. Nálam tehát kitérők vannak, kacskaringók, megtorpanások, sőt, akár látszólagos visszafordulások is. Mert-miért-ne típusú indokok, ötletszerű kanyarok, és időnként visszavonulás az egész világ elől. De ez nem baj. Most először kezdem komolyan azt gondolni, hogy tényleg nem baj.

Valami mindig lesz. A dolgok előbb-utóbb kialakulnak. A por leszáll.

Alig néhány évvel ezelőtt iszonyatosan rettegtem attól, hogy elrontom. A mindent. Most meg nem tudok ettől rettegni, ugyanis ha el lehet egyáltalán rontani, akkor már réges-régen elrontottam. Nem nagyon tudok már őszintén, csillogó szemmel arra várni, hogy egyszer csak hirtelen megvilágosodik, hogy hová tart az életem, és mi a logikus következő lépés. Mi több, kezdem azt hinni, hogy valójában a lépések és következmények mindig csak visszafelé nézve logikusak, amikor az előzményeket és a megalapozó mozzanatokat keressük.

Úgyhogy most nincs terv. “A” terv semmiképp sincs, leginkább egy flexibilis, valahogy majd csak lesz “B” terv van, meg egy ha semmi más nem akar összejönni, akkor akár ezt is meg lehet próbálni egy ideig “C” terv mint egy biztonsági háló. Az “A” terv legfeljebb annyi, hogy valami úgyis mindig adódik, és azt a valamit majd ott és akkor mérlegelem.

Lehet, hogy nem feltétlen a legokosabb módon töltöttem el azt a tíz évet az életemből, amire úgy szoktam gondolni, mint elvesztegetett időre. De most megsejtettem, hogy mégsem vesztek el azok az évek, csak legfeljebb még nem tudom pontosan, mit tanultam közben, milyen erőforrásokra cseréltem be őket, és hogy ez hol tud majd jól jönni. De valamikor majd szükség lesz rá, és akkor kiderül.

Ezt jelenti az, hogy nincs terv. Az a terv, hogy megyek az orrom után, megyek a kínálkozó lehetőségek után, belevágok olyasmibe, ami érdekel, ami vonz, ami felcsigázza a fantáziámat. Aláírom, hogy elkényeztetett és privilegizált nőszemély vagyok, aki nem tudja, mit csináljon jó dolgában. Ha más élethelyzetben lennék, valószínűleg más döntéseket hoznék. De jelen pillanatban nagyon jólesik abban hinni, hogy valahová vezet, és valamiben kifizetődik majd ez az idő is.

Az, hogy nincs terv, valójában nem azt jelenti, hogy nincs terv, vagy hogy csak céltalanul sodródnék egyik helyről a másikra. Egészen pontosan csak annyit jelent, hogy nem ismerem a végpontot – viszont tudom, hogy működik a módszerem, és bízom benne -, de attól még haladok felé. És ha véletlen egy szép napon mégis megpillantom azt a bizonyos célt, vagy legalább egy állomást azon a szárnyvonalon, akkor remélhetőleg fel fogom majd ismerni, hogy ez egy cél a maga módján. A végállomás pedig szükségképpen és automatikusan az lesz, amelyiken éppen megálltam, mikor lejár az időm. Ha minden jól megy, akkor úgysem leszek készen sohasem.

Hát ez a tervem mostanában. Szerintem nem rossz.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

#843

Tulajdonképp havi öt bejegyzés nem olyan sok. Annyit talán rendszeresen is képes lennék írni.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

#842

Írtam mostanában több hosszút is. Ez meg egy rövid, a változatosság kedvéért.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

Varázsigék

Arra jöttem rá, mikor visszaolvastam, mit irkáltam össze tegnap este, hogy adós maradtam valamivel, amit meg kéne magyarázni. A varázsige ugyanis nálam neologizmus, és nem feltétlenül azt jelenti, amit a gyanútlan, csapdába besétáló olvasó esetleg gondolni vél. Úgyhogy igyekszem mielőbb tisztázni: nem mágikus értelemben keresgélek, és abban sem bízom már, hogy létezik varázspálca-suhintós megoldás, ami minden bajra orvosság.

A varázsigék olyan szavak, szószerkezetek, vagy mondatok, amik alkalmasak arra, hogy bizonyos nagyon konkrét, visszatérő-ismétlődő helyzeteket megoldjanak. Ezen szituációk közös jellemzője, hogy mindig vannak bennük másik szereplők, ez nagyon fontos. Ugyanis a varázsige nagyjából arra való, hogy a másik ember értésére adja, hogy mi történik; vagy esetleg pont ellenkezőleg, arra, hogy elterelje a figyelmét arról, ami történik. Akárhogy is, lényegileg a varázsige arra való, hogy kimentsen olyan helyzetekből, amikbe többször kerültem már, ám általában nem szoktam tudni kikecmeregni belőlük, és ezért valamilyen nemkívánatos kimenetellel végződnek.

Amint rájövök, melyik az a konkrét pont, amikor minden félresikerül, elő tudom állítani a megfelelő varázsigét, amit elraktározok a fejemben az SOS feliratú fiókban, vagy a vészhelyzet esetén betörni üvegablaka mögött. A varázsigéket újra meg újra fel lehet használni; ha jók, akkor nem veszítik el a szavatosságukat. Az egyetlen kockázatuk (na jó, a kettőből az egyik), hogy a gyakori használatban eldeformálódnak, finom jelentésváltozásokon esnek át, és többé nem képesek arra, hogy maradéktalanul ellássák a feladatukat. Ez többnyire akkor esik meg, hogyha nem jól, nem elég tömören és konkrétan fogalmaztam meg őket. (A másik az, hogy ha esetleg valakin túl sokszor alkalmazom valamelyiket, akkor rájön, hogy ez egy varázsige, és ezért rossz esetben neheztel, indifferens esetben egyszerűen elkönyvel idiótának.)

Úgy sejtem, ez picit ködös, úgyhogy mondok példát.

Amikor először költöztem Svédországba, három és fél hónapnyi svédórán felcsipegetett, reszketeg nyelvtudással indultam neki. Ez azonban nem jelentette azt, hogy adott esetben ne akartam volna a vadonban kipróbálni, mire vagyok képes vele. Néhány hónap után pedig sokszor már egész mondatokat megértettem magam körül, és úgy éreztem, hogy egyes dolgokat képes lennék megoldani az angol biztonsági hálója nélkül is. De a svédek, fájdalom, ezt nem így képzelték. Rendszeresen jártam úgy, hogy belekeveredtem egy diskurzusba — fektettem le olyan szabályt, hogy minden nap meg kell próbálni valakivel svédül beszélni, aminek következtében nagyon gyakran kérdeztem meg járókelőktől, hogy meg szabad-e simogatni a kutyájukat –, és bár felfogtam, hogy mit mond a másik, túl sok időbe került pontosan visszafejtenem, és összerakni a fejemben egy komplett válaszmondatot. Addigra a másik, valószínűleg részben a megfeszített agymunkám okozta bamba arckifejezésemnek köszönhetően, eldöntötte, hogy nem értem, mit beszél, és átváltott angolra. Ha pedig egyszer egy svéd eldöntötte, hogy angolul beszél veled, akkor már nagyon nincs visszaút, pláne, ha rájön, hogy angolul jobban tudsz, mint svédül.

Ez pedig borzasztóan frusztrált, mert nem tudtam kipróbálni a működőképesnek érzett svéd mondataimat természetes élőhelyükön, egyszerűen azért, mert túl lassú vagyok. Javasolták bennszülöttek, hogy akkor tagadjam le az angoltudásomat, ám ezt sosem sikerült kivitelezni: ha megkérdezik tőlem, hogy do you speak English, hamarabb vágom rá, hogy sure, minthogy végiggondolnám, okos ötlet-e erre válaszolni. (Ugyanez a működés más kérdésekkel is elő szokott fordulni.) Ez a stratégia tehát kudarcot vallott, viszont továbbra is fennállt a helyzet, hogy jó szándékú svédek belém fojtották a félkész mondatokat, amik pedig olykor már csak egy töredékmásodpercre voltak attól, hogy kiejtsem őket.

Aztán egy szép napon megtaláltam a megoldás kulcsát: a szegény vikingnek az a téveszméje, hogy nem értem, és azért nem válaszolok azonnal. Ezt a helyzetet próbálja megoldani az angolra váltással. Ha tehát valahogy sikerülne a tudtára adni, hogy értem őt, és gondolkozom a válaszon, csak a feldolgozási időm némiképp hosszabb, mint az övé, akkor talán el lehetne kerülni ezt az egészet. Ebből már megszületett a varázsige: Ögonblick, jag måste tänka först. Egy pillanat, előbb gondolkoznom kell.

Pontosan alkalmas arra a célra, amire született: hatékonyan és azonnal felszámolja a szituációt, amit el akarok kerülni vele, azzal a hozzáadott értékkel együtt, hogy többnyire nevetnek rajta az emberek, ami általában jót tesz, pláne egy feszült kommunikációs helyzetben.

Mondok még egyet: van az a helyzet, amikor valaki hosszasan magyaráz valamit, és az egész borzasztóan komplikált, rossz esetben még személyes is, esetleg tele van érzelmekkel. Aztán egyszer csak, öt-tíz perc elteltével felteszi a rettenetesen kínos kérdést: Ennek van értelme? Érted, amit mondok? Erre egyszerűen lehetetlen válaszolni. Számát se tudom, hányszor jártam úgy, hogy azt hittem, értem, aztán két perc, két nap, vagy két év múlva kiderült, hogy teljesen félreértettem az egészet, és ez az én hibám, hiszen azt állítottam, hogy értem. De úgy is jártam, hogy megmondtam, hogy nem, nem értem teljesen, mire a másik elmagyarázza újra, ugyanazokkal a szavakkal, esetleg lassabban, esetleg hangosabban. Vagy szerencsésebb esetben választ egy másik analógiát, néhány új párhuzamot, és jobban megvilágítja a dolgot. Olykor kiderül: egész végig értettem mégis. De olyan is akad, aki ilyenkor egy legyintéssel lerendezi a dolgot, és faképnél hagyja a barmot, aki még ezt sem érti.

Mindennek az lett a vége, hogy ha valaki megkérdezi, hogy értem-e, amit mond, leblokkolok. Hiszen nem mondhatok se igent, se nemet. De azt se mondhatom, hogy nem tudom, hogy értem-e: ha ilyenkor megrántod a vállad, és azt mondod, hogy fogalmad sincs, a legtöbb esetben felér egy öngyilkossággal. (Tapasztalat.) Ismétlődő helyzet, jó kimenetel nélkül, és rendszerint úgy végződik, hogy ott maradok hülyén. Kéne egy varázsige.

Lett varázsige: Valamit értek, és azt hiszem, az ugyanaz, mint amit mondasz.

Működik? Működik. Pontosan fejezi ki, ami történik a fejemben? Pontosan. Szoktak rajta nevetni? Hát igen, szoktak. Viszont ha elmormoltam a varázsigémet, és nevettünk rajta, utána összefoglalhatom pár szóban, amit én értek, és össze tudjuk vetni, hogy egyről beszélünk-e. Hurrá. Mindenki nyer vele.

Vannak még varázsigék. Például: Bocsánat, zavarba jöttem. Visszafejtése: zavarba jöttem, fogalmam sincs, mit kéne reagálni, nem vagyok ura a helyzetnek. Csinálj valamit, oldd meg te. Delegálom a szituáció megoldását a másik félnek, mert én nem vagyok rá alkalmas. Emellett van egy sürgető funkciója is: ha azt akarod, hogy működjek, gyorsan váltsunk témát, helyszínt, közeget. Ez is működik. És igen, ezt is ki szokták nevetni, de ez mondjuk a legkisebb baj. Voltaképpen annyira kicsi baj, hogy igazából egyáltalán nem is baj.

Van persze sok másik varázsige is, de nyilván nem fogom most mindet elárulni. A közös jellemzőjük, hogy az adott helyzetet fejezik ki, nincsenek rejtjelezve és kódolva, nincsenek mögöttük titkos, hátsó, rejtett jelentések egymásra rétegezve, és egyetlen céljuk, hogy beteljesítsék a varázslatukat: kimentsenek az adott helyzetből.

Igazából csak azt furcsállom, hogy még azon is nevetni szoktak az emberek, amikor elárulom nekik, hogy vannak varázsigéim. Váltig állítják, hogy ilyesmi is csak nekem juthat eszembe.  És nahát, milyen cuki! És annyira tipikus! Csak ez fantáziátlan, ez olyan robotszerű, olyan élettelen. Ők ilyesmit soha nem csinálnának.

Tényleg. Még nem is hallottam olyanról, hogy valaki kész paneleket használjon beszélgetésben, állandósult szófordulatokat meg kliséket, meg szállóigéket meg közmondásokat. Senkinek nincsen szavajárása, vagy kedvenc kifejezései. Még soha senki nem próbált meg odapasszoló helyzetmondattal megoldani egy-egy kellemetlennek ígérkező helyzetet vagy konfliktust. Senkinek nem jutott még eszébe kipróbálni valaki máson egy olyan mondatot, amit korábban valaki más használt őrajta. Ez nyilvánvalóan csak az én agyrémem.

Amikor a svéd azt látja, hogy a fura külföldi, aki ismer háromszáz szót, tanácstalan és rémült képpel mered maga elé, továbbá nem válaszol a kérdésére, őt ugyan mi viszi rá arra, hogy felvesse a kérdést, hogy a fura külföldi nem beszél-e esetleg angolul? Szerintem pont az, hogy el akar kerülni egy számára kellemetlen helyzetet, amiben kézzel-lábbal szerencsétlenkedve kell megértetnünk magunkat egymással. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az ő Do you maybe speak English-e éppen úgy varázsige, mint az enyémek.

Függetlenül attól, hogy varázsigének nevezi-e vagy sem, vagy hogy nevezi-e egyáltalán bárminek. Hajlok rá, hogy ez az egyetlen különbség. Hogy én elneveztem valahogy, és tudok róla, hogy használom őket.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Egyszerűen csak

Az a picit lehetetlen helyzet áll fenn, hogy szeretnék írni valamit – lehetőség szerint mondjuk blogbejegyzést -, de nem nagyon találok magamban erőt ahhoz, hogy valamit leírjak. Kitalálni egy témát, végiggondolni mindenféle irányból, megkeresni a szavakat, az egésznek adni valami felépítést, rájönni, hogy tulajdonképpen mit is gondolok… egyszerűen túl sok meló. Túl sok.

Úgyhogy ültem tegnap este is néhány órát úgy, hogy az egyik ablakban meg volt nyitva a szerkesztőfelület, és ültem ma este is néhány órát ugyanígy. Aztán igazából nem történt semmi. Csináltam, amit csinálok bármikor: olvasgatom, amit elém dob az internet, beleásom magam egyes teljesen véletlenszerű témákba, amikről heves koncentráció mellett áttanulmányozok vagy húsz cikket, még kimondottan érdekesnek is találom őket, aztán az utolsó ablak becsukása után másfél másodperccel hirtelen azt se tudom megmondani, hogy mi volt egyáltalán az a téma. (Ma sem tudom.)

És ez így nem jó. A közérzeti kellemetlenség mellett már csak azért sem jó, mert vannak dolgok, amiket meg kell írni, méghozzá nagyon sürgősen, javarészt a szünet alatt, ugyanis nem lesz máskor kilenc – most már csak nyolc – napom, amikor nincs más elfoglaltságom, amikor sehová se kell elmennem, és amikor volna rászánható kapacitásom. Pedig még határidő is van, és az is elég szoros. Másfelől viszont nagyon nem tudom rászánni magam semmire: egyrészt azért, mert ezzel a szünet-dologgal nem sikerült teljesen egyenesbe jönnöm (aminek részben talán az is oka, hogy ezzel a félév-dologgal sem sikerült); másrészt azért, mert permanensen szomorúfáradt vagyok.

A szomorúfáradt, ha valaki esetleg nem értené, azt az állapotot jelöli, amikor nem tudom megmondani, hogy melyik a kettő közül, de az nagyon. Azt gondolom, hogy az egyik okozza a másikat, vagy a másik az egyiket, egyszerűen azon oknál fogva, hogy egy ponton túl a kettő megkülönböztethetetlen egymástól. További másik jellemzője, hogy nincs jól körülírható oka, legalábbis olyan nincs, ami számomra transzparens volna. Egyszerűen csak időnként történik, aztán időnként el is múlik. A fennállása következésképpen aszerint állapítható meg, hogy éppen a történés vagy az elmúlás fordult-e elő eggyel többször, mint a másik.

A félévvel az a bajom, hogy utálom. Ami persze nem teljesen igaz. De azért javarészt mégiscsak igaz. Függetlenül attól, hogy legutóbb már rájöttem, hogy rosszul mesélem magamnak ezt a félévet, és azért szenvedek ennyire; ebben igazam is volt. Megváltoztattam a mesét, és valamivel tényleg kevésbé rossz azóta. Mindazonáltal ez egy nem-kellemes félév, alig van olyan órám, amit úgy igazán várnék, amire szívesen mennék, de cserébe szép számmal akadnak olyanok, amiknél külön erőfeszítésbe kerül, hogy rávegyem magam, hogy bemenjek az egyetemre. Ez pedig két okból is baj:

Egyszer azért, mert ha csak egyszer elgyengülök, az rögtön komoly lavinaveszéllyel jár. Ha egyszer nem mentem be, és megtapasztalom, hogy semmi rossz nem történt, nincsenek káros következményei, és olyan könnyű volt otthon maradni, akkor következő alkalommal még könnyebb lesz. Aztán hirtelen, viharos gyorsasággal elveszítem minden munkakedvemet és kitartásomat, amelyek közül egyik sem olyan acélos, mint szeretném. (Itt kell megjegyeznem azok kedvéért, akik régóta figyelik a történéseket: ugyanez játszódott le annak idején gimnáziumban is. Gyűlöltem ott lenni, különösen néhány órán és néhány tanártól szenvedtem, és annyival egyszerűbb volt nem menni oda, hogy inkább nem mentem oda. Néha megvolt a szándék, de aztán nem szálltam le a villamosról. Néha már a szándék sem volt meg. Így utólag, évtizedes távlatból még ijesztőbbnek látom, hogy kisebb rossznak tűnt kockáztatni, hogy kirúgnak az igazolatlan hiányzások miatt, mint bemenni és átélni negyvenöt perc megaláztatást, unalmat, nem is tudom, mit. Csak mostanában kezdtem el rájönni, hogy mennyire iszonyatosan utáltam mindig is az iskolát, miközben meggyőződésem volt, hogy szeretem. Ez is ékes a példája annak, hogy mennyit számít, milyen történetet mesélek magamnak: akkor olyan ügyesen meséltem a megfelelő történetet, hogy csak húsz évvel később jöttem rá, mennyire becsaptam magam.)

Szóval rettegek attól, hogy egyszer ne menjek be, mondjuk azért, mert nincs kedvem vagy erőm. Tudom ugyanis, hogy akkor aztán ha legközelebb mondjuk szakad az eső, vagy hideg lesz, vagy csak nincs kedvem kikelni az ágyból, akkor pláne nem fogok elmenni, és hogy fel fogom adni. Úgyhogy napról napra bemegyek… és utálom. Vagy ha nem utálom, akkor szenvedek. Vagy csak tanácstalan vagyok, és nem értem, mi történik és miért, hogy mit kellene most csinálnom, vagy nem csinálnom, vagy mit csinálok rosszul, mit értek félre, és mi ennek az egész tevékenységnek a célja. Vagy épp ellenkezőleg, pontosan értem, mi történik, de annyira iszonyatosan fölöslegesnek tűnik, annyira céltalannak, hogy elbizonytalanodom mindenben: nemcsak abban, hogy ez mire jó, de abban pláne, hogy mit akarok ezzel elérni, minek csinálom egyáltalán. Nem mondom persze, hogy nincsenek jobb pillanatok, hogy nem jön ki néha jól a lépés, hogy nincs olyan, amikor összekapaszkodik az agyam valaki más agyával, és történik valami fantasztikusan izgalmas tranzakció. Csak ez ritka. És kevés. Fájdalmasan kevés ahhoz, hogy ellensúlyozza a többit. És pusztán akaraterőből izmozni végig egy egyetemi képzést, ami még motiváltan se egyszerű, nos, mondjuk, hogy nem különösebben konstruktív vagy akár csak működőképes.

És ez a másik ok, amiért ez így nagy baj: az elmúlt hat évben arra rendezkedtem be, hogy ez az életem. Megyek az egyetemre, okos emberek között töltöm a napomat, közösen okoskodunk, és nap végén úgy jövök haza, hogy tele a puttonyom új gondolatokkal, amik lehetséges, hogy vezetnek majd valahová. Fáradt szoktam lenni, de nem szomorúfáradt: ki- és lemerült, de felcsigázott. Most pedig úgy vonszolom végig magam a napokon és a heteken, elanyátlanodva, lelkesedés és tűz nélkül, mint egy leszázalékolt, rokkantnyugdíjas versenycsiga. Abban a pillanatban, hogy nem okoz örömet és nem látom értelmét, hirtelen minden megkérdőjeleződik – egészen odáig, hogy hó elején komolyan fontolgattam, hogy mégsem fizetem be a tandíjat erre a félévre. (Aztán szerencsére jött a felismerés arról, hogy másik történetet kell mesélni magamnak: valami olyasmit, hogy csak annak van értelme, ami nem teljesen kényelmes, ami nem igazán magától értetődő, és ami menet közben akár még fáj is, de abban kell hinni, hogy a végére majd lesz értelme, csak meg kell adni az árát. Hiszen mindennek ára van.)

Azóta ennyire már nem drámai a helyzet, de mégis maradtak olyan kérdéseim, hogy mégis, mi a csodát képzeltem, amikor erre a szakra beiratkoztam – vagy egyáltalán, amikor jelentkeztem. Nem tudom már felidézni az akkori gondolataimat. És nem értem azt se, hogy mit gondoltak ők, amikor felvettek. Vagy hogy most az elmúlt két félév volt nagyon szerencsés tévedés, de ez a mostani az igazság, és ilyennek kellett volna lennie egész végig? Vagy lehet, hogy tavasszal jobb lesz? És csak a mostani egy ilyen félresikerült torszülött, amiben annak ellenére nem találom a helyemet, hogy a fele már el is múlt?

Ez pedig már az a bajom, ami a szünettel van. Hogy egy pillanat alatt – ami túl rövid volt ahhoz, hogy rájöjjek, mi ez, de túl hosszú ahhoz, hogy végigszenvedjem – eltelt a félév fele. Rögtön eltelik a második is. És az egész olyan semmilyen, olyan keserves, olyan értelmetlen, olyan fölösleges. Ha pedig még engem se hoz lázba, és számomra se fontos, amivel foglalkozom minden nap, akkor mi értelme egyáltalán? Akkor milyen mentségem van rá? És mi van akkor, ha a következő félév is pont ennyire keserves lesz? Akkor mi lesz velem? Pedig ez a kérdésfeltevés minden gyászossága mellett már feltételezi, hogy ezt a mostanit átvészelem egyáltalán valahogyan. De akkor mi lesz?

Igen, fáradt vagyok. Rettenetesen. Igen, kell ez az egy hét, amit ugyan végig kéne fogok dolgozni, de ezúttal legalább olyasmivel, amivel foglalkozni akarok, és az önkéntes vállalásomból emelkedett kötelezettségé, nem pedig olyasmivel, amit kívülről kényszerítve muszáj. Csak hát… hiszen én utálom a szüneteket. A nyárit pláne, de még ezeket a rövideket is. (Egyedül a januári oké, a két félév között, mert olyankor megérdemeltnek tűnik a pihenés, és az jól is van időzítve, de az is túl hosszú.) Azért utálom, mert megtöri a lendületet, amikor már  nagyjából sínen van a dolog, bármilyen nyögvenyelősen is; amikor kialakult, hogy mikor, hová, hogyan, mit és mennyit, akkor hirtelen egy hétre leállunk. Olyan ez, mint mikor lefullad a motor, és az ember utána majd belepusztul, hogy akkor még egyszer elindítsa. Pláne olyankor, amikor amúgy is nehezen jár a gépezet, amikor homok került a fogaskerekek közé, vagy éppen: szétszóródtak a fogaskerekek a sivatagban.

Most akkor melyik a rosszabb? A félév, amit brutálisan megszenvedek, és miközben a lojalitásom, kötelességtudatom, továbbá az a beteges, nonszensz, meta-vágyam, hogy annyira szeretném akarni, hogy szeressem és akarjam ezt a félévet őrlik fel egymást meg engem belülről? Vagy a szünet, ami egy mesterséges hasadék, egy üres intervallum a félév kellős közepén, amikor senki se vár tőlem semmit, amikor még csak egy nyomorult katalógust se kell aláírnom, amikor saját magamnak kéne megszervezni az életemet? Noha az önszervezéssel még olyankor is keményen harcolnom kell, mikor órarendem van?

Aztán az a vége, hogy ülök késő este a megnyitott szerkesztőfelület előtt, és várok. Nem is tudom, mit. Az erőt? A szomorúfáradtságot, hogy végre-valahára kisétáljon az ajtón? A dolgok jobbra fordulását? Azt, hogy egyszer csak megtaláljam a szavakat, a varázsigét, ami megoldja ezt a helyzetet?

Keserves, na. Ez a helyzet. Rettentően fáraszt az agyam, a kínjaim és nyomorúságom, a szerencsétlenkedésem és kesergésem ezen a féléven, ezen az egészen, ezen a mindenen.

Na de persze majd holnaptól minden másképp lesz.

Hát nem?

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!