Nem oké

Emlékeztek arra, amikor amikor az volt a közvélekedés, hogy 2016 volt minden idők legrosszabb éve? (És nem vicces ez egy picit 2020-ból nézve?) Akkor év végén szabadkoztam kicsit, mert bár értettem az indokokat (ha ma már nem is emlékszem rájuk), azonosulni nem igazán tudtam ezzel. Nekem az az év nem volt elviselhetetlen, nem volt rémes, nem volt borzalmas. Csodálatos és kiemelkedő sem, nagyszerű és sikerekben bővelkedő szintén nem. Történtek persze jó dolgok és történtek rossz dolgok, mikró- és makrószinten egyaránt. De mégis, az egész év…? Az csak úgy volt. És oké volt, úgy mindenestül.

Most úgy emlékszem, hogy akkor tanultam meg nemcsak elfogadni, hanem értékelni is az okét, mint olyat. Talán akkor kezdtem el megérteni, és talán akkor is tettem magamévá ezt a felfogást, ennek az okénak az értékét. Azt, amit a svéd úgy nevez, hogy lagom, ami se nem túl sok, se nem túl kevés, hanem pont jó, túlzások nélküli, kényelmes megfelelés. Röviden és magyarul oké.

Ami most van, az minden, csak nem oké.

Röviden és tömören. Csak így. Nem oké.

Megvan az a rész a negyedik Harry Potterben, amikor a Tűz Serlegéből kirepül Harry neve? És Dumbledore szólítja, és megkéri rá, hogy legyen szíves befáradni a hátsó helyiségbe? A narrátor nem fűz hozzá különösebb magyarázatot, csak egyetlen mondatot: He wasn’t smiling. Ennyi. Három szóval úgy meg tud ütni, hogy azonnal tudod, ha eddig nem tudtad volna, hogy ez bizony baj. Amikor Dumbledore szeméből kialszik a szikra, akkor nagy baj van. Az, hogy Dumbledore nem mosolyog, többet árul el nekünk, mint két-három bőbeszédű bekezdés.

Az én szavaim persze nem ilyen erősek, ahogy az összekapcsolásaim sem. Talán nem is kell nekik. Csak jólesett kimondani, hogy ami vagyok, és ami most van, ami az elmúlt hónapokban van az életemben, a közegemben, a világomban, mikró- és makrószinten, az nem oké.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Birtokos

Az elmúlt hetekben ketten is szóba hozták ezt a blogot, és reflektáltak a tényre, hogy bizony nagyon régen nem frissült már. Az egyiküket sok-sok éve ismerem, a másikukat mindössze néhány hónapja, nem mintha az ismeretség ideje bármiféle befolyással volna a megállapítás tényszerűségére. Valóban régen nem frissült már. Sok hosszabb-rövidebb hiátus volt már itt az elmúlt… össze se akarom számolni, hogy hány (de körülbelül tizenhét) évben, de könnyen lehet, hogy ennyire hosszú nem volt még.

Hogy most miért? Van oka. Talán több is, egy mindenképpen. Hogy akarom-e folytatni még? Azt gondolom, hogy igen, csak még nem tudom, hogy hogyan. Hogy mikor. Hogy mivel. Hogy át akarom-e és át tudom-e hidalni azt a hiátust, ami nemcsak, és nem is elsősorban itt keletkezett, hanem a valóságomban. Hogy akarok-e és tudok-e szavakat rendelni hozzá. Hogy kell-e egyáltalán. Hogy szükségem van-e rá, hogy megtegyem.

Ez, azt gondolom, előbb vagy utóbb meg fog oldódni a maga organikus módján.

Addig is, amíg ez megtörténik, egyet azért elmesélek, amire rájöttem miután az első mondatban emlegetett két emberrel beszéltem. Ahhoz képest, hogy mennyire kevés bejegyzést írtam az elmúlt években, meglepően sok foglalkozik azzal, hogy mi is ez a blog, kié, mi az én viszonyom hozzá és mi lehet mások viszonya hozzá és hozzám – és most sem lesz ez másként. Valószínűleg olyan kulcskérdések ezek, amikhez időről időre vissza kell térnem, amíg ki nem bogozom annak rendje és módja szerint.

Azt nagyon régen tudom, hogy az ember élete nem a sajátja, nem birtokolja azt, és bár hozhat döntéseket, akkor sem olyasmi a döntések tétje, ami csak és kizárólag az övé. Ez a tudás olykor megnyugtató és vigasztaló, máskor iszonyatosan rémisztő, legtöbbször pedig mindkettő egyidejűleg. Az ember szavai mégannyira sem képzik a saját tulajdonát, pláne attól kezdve, hogyha kiszabadulnak a vadonba és más fejében hoznak létre új jelentéseket, eltávolodva attól az eredeti szándéktól és gondolattól, amiből létrejöttek.

Arról feledkeztem meg mostanában, azt hiszem, hogy csak azért, mert valami nem kizárólag az enyém, attól még lehet részben az enyém, sőt, akár javarészt is az enyém. Azt tanultam meg, hogy bár egy ember élete – a legegyszerűbb, bináris kódban kifejezhető léttől és nemléttől kezdve egészen a komplex jelentésekig, cselekedetekig és hatásokig – nem az ő magánügye, és sokkal többeknek van hozzá köze, mint legvadabb álmaiban gondolni merné, nem egyenértékű azzal, hogy az élete és annak minden aspektusa másoké. Vannak olyan szegmensek és olyan vonzatok, amik csak bizonyos másik emberekre tartoznak, és olyanok is, amik igenis csak az övé, amikhez senkinek semmi köze nincsen, amikhez senkinek még csak a közelébe menni sincsen joga. És mindez teljesen független attól, hogy ki milyen (implicit és explicit) ígéreteket tett bárkinek, bármikor, bármiről.

Ennek nem kellett volna meglepetésként érnie, de mégis meglepett. Legfőképp talán azért, mert ami másoknál látva egyértelműnek tűnik, saját magamra alkalmazva mégis máshogy fest; olyasmiért érzek felelősséget, amiért nem kellene, olyasmit is kötelességemnek érzek, ami pedig nem az. Másként néz ki a világ és az emberélet kívülről és belülről nézve.

Évek óta tanulom, de úgy tűnik, még mindig nem sikerült teljesen magamévá tenni a gondolatot, hogy amiért (vagy aminek az elmulasztásáért) másra egy pillanatig nem neheztelnék, azért magamra sem kell haragudnom. Nem kell azt éreznem, hogy menthetetlenül rossz ember vagyok, aki számára nincs mentség, akivel csak puszta szánalomból állnak szóba emberek, mert amúgy annyira reménytelenül szerencsétlen. Bár nagyon sok rossz tapasztalatot gyűjtöttem az évek során, amik igencsak megalapozzák ezeket a gondolatokat, felnőttként már megtehetem azt, amire gyerekként nem volt lehetőségem, jelesül azt, hogy olyan emberekkel vegyem körbe magam, akik nem gyökerek, nem gonoszak, akik nem tartanak szar embernek, és akikbe szorult némi empátia és logikai készség. Ez pedig elég nagy könnyebbség abban a tekintetben, hogy mi feladatom és mi nem, miért kell felelősnek éreznem magam és miért nem.

Mindez pedig azért fontos most, mert itt ez a közel másfél éves űr, aminek a tartalmáról és mibenlétéről úgy érzem, hogy beszélnem kellene, mert tizenhét évvel ezelőtt tettem valamilyen kimondatlan ígéretet magamnak és a világnak arról, hogy mi ez a blog, és mert az életem és a szavaim nem az enyémek, hanem mindenkié, akit valamilyen módon érint, közös tulajdon. De eközben biztosan tudom azt is, hogy nem mindenkié, ami bennem van most, hanem csak az enyém és senki másé. Nem közvagyon, és ha úgy adódik, jogomban áll megtartani magamnak, és soha senkit nem avatni bele, ahogy jogomban áll meggondolni magam és valamit mégis megosztani belőle. Jogomban áll bárhogy dönteni, és senkinek – de legalábbis senkinek, akit mindez nem érint, és akinek az én kitárulkozásom nem okoz kárt vagy fájdalmat – nincs joga ezért reklamálni, követeléseket támasztani, vagy akár csak bármit elvárni.

Így valahogy. Legutóbb az volt számomra a nagy felismerés, hogy ez a blog mindannyiunké, így felfoghatom szolgáltatásként, amit nyújtok a világnak. Ez ott és akkor tehermentesített, úgy éreztem, része vagyok valaminek, osztozunk valamiben, ami az enyém is, másoké is, és ezáltal fontos. Most megváltozott a háttér, így most részben reprivatizálom a közjószágot. Természetesen nem teljesen, azt nem tehetném a fentebbiek alapján sem. De amennyit indokolt, annyit most visszafoglalok belőle, és újra magam rendelkezem a részvények 51%-áról – amiről mintha elfelejtettem volna, hogy az enyém.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Osztás

A héten tartották a diplomaosztókat az egyetemen. Nélkülem.

Nem voltam tapintatlan éppen: megkaptuk körlevélben, hogy kinek és meddig kell jelezni, hogyha akadályoztatásunk miatt nem tudunk részt venni a rendezvényen, és jeleztem neki. Nyomasztott ugyan kissé ez az akadályoztatási meg a nem tudási kitétel, de végül erőt vettem a kényszeres gondolataimon, és úgy döntöttem, senkinek semmi köze hozzá, miért hagyom ki, nem erőltettem meg magam egy hamis kifogás kieszelésével sem, és minden nemű magyarázkodás nélkül közöltem, hogy nem leszek ott. Tudniillik azért nem mentem el, mert iszonyúan nem akartam.

Botrány. Tudom. Mondták már.

Ráadásul, úgy tűnik, rendkívül érthetetlen is. Még azok is megkérdezték, hogy miért nem voltam ott, és hogyhogy, és nahát, akiknek pedig megmondtam előzőleg, hogy eszem ágában nincs elmenni. Valószínűleg ez is egyike azoknak a dolgoknak, amiket hiába mond az ember, nem hiszik el neki, hiszen azt csak úgy mondja, de biztos nem gondolja komolyan.

Hát, én komolyan gondoltam. És azt is elmondom, hogy miért. 1

Három évvel ezelőtt elmentem az elsőre. Tudom tehát, hogy ki lehet bírni: két óra alatt lemegy az egész bejelentkezéssel, aláírással, ülésrenddel, ceremóniával együtt. Ki lehet bírni, csak kellemetlen. Tavaly nem mentem el a következőre. Részben azért, mert ambivalens érzelmeim voltak, és tanultam az előzőből. De leginkább azért, mert egy zsák pénzt kértek volna még a részvételért, a rendezvény lebonyolításának költségei címszó alatt, és ezt annyira nevetségesnek meg méltánytalannak éreztem, főleg a kifizetett tandíj után, hogy könnyű szívvel le tudtam mondani róla. Egy héttel később átvettem a tanulmányi osztályon, öt perc alatt, fájdalommentesen és ingyen.

De az idén? Továbbra is elég biztos voltam benne, hogy nem akarok elmenni. Nem azért, mint három éve, a ruha-cirkusz és cipő-cirkusz miatt, mert ha nagyon megerőltetem magam, fel tudok öltözni szalonképesen, és azóta van már józan, fekete, normális cipőm, amit fel lehet venni ilyen alkalomra. Mi több, van egy összehajtható szép cipőm is, amit a szó legszorosabb értelmében zsebre lehet vágni, és csak akkor felvenni, amikor kell. Az operatív része megoldható. Na de akkor miért?

Vicces módon nem nagyon emlékeztem rá, csak a gyomromban jelentkezett a heves ellenérzés, egészen elemi módon, hogy nem, nagyon nem akarom. De nem akartam emailt se írni az illetékes hivatalnoknak, hogy nem megyek, amíg nem értem pontosan, hogy mi is a kifogásom ellene. Az izgatott a legkevésbé, hogy hány embernek mondtam, hogy nem megyek: ha ezek után elmegyek mégis, senki se fogja szóvá tenni, hogy nahát, meggondoltam magam – végtére is az elmenés a normális dolog.

És szóltak érvek mellette. Most a saját évfolyamommal végeztem, nem csúsztam sehány félévet, tehát valamivel több olyan ember lett volna körülöttem, akiket nemcsak látásból ismerek, hanem tényleg fontosak nekem, akiknek igazán örülök, hogy meglátom őket szembejönni az utcán. Most végig szerettem a képzésemet, még ha volt is egy nagyon keserves félév, amit megszenvedtem – de akkor is tudtam, jelenidőben, hogy ezt a félévet utálom, nem az egészet. Annyira nyitott, korrekt, túlnyomórészt tisztességes légkör uralta ezt a két évet, hogy egyszerűen szerettem odatartozni. A legelső heteket leszámítva nem éreztem magam idegennek, eltévedt marslakónak, betolakodónak, és ami még fontosabb, a felvételi után többet senki nem is éreztette velem, hogy ezek bármelyike lennék. Az emberi szegmens tehát szintén rendben.

Következésképpen az intézményes oldalon 2 kell, hogy legyenek a gondok. Kis gondolkodás után két gócra bukkantam. Az egyik az elvi kérdés, hogy mit ünneplünk, a másik, a praktikus, hogy hogyan.

A mit egyik komponense az, amire már fentebb utaltam: mintha a diplomaosztó, a ceremónia, a műsor fontosabb volna, mint a diploma; vagy ha nem is pont fontosabb, akkor mintha egy rituális kereteitől megfosztott oklevél valamiképp kevesebbet érne, mint egy “teljes”. Ha nem így volna, senkit se botránkoztatott volna meg a választásom. A másik még ennél is furcsább.

A tévés vetélkedőműsoroknak van egy nagyon jellegzetes része: amikor a műsorvezető minden szót gondosan hangsúlyozva bejelenti, hogy a mai főnyeremény Tíz! Millió! Forint! A közönség ezen a ponton viharos ünneplésben tör ki. Tapsoljuk meg a pénzt! Mindig, kivétel nélkül. Mindegy, hogy közszolgálati vagy kereskedelmi tévé, mindegy, hogy intelligens vagy ostoba vetélkedő, a pénzt mindig  megtapsolják. De miért? Mert annyira fantasztikus? Sok erőfeszítésébe került annak az összegnek, mire ilyen szép nagyra nőtt?

Azt feltételezem, hogy a pénz megtapsolása párhuzamos a célelvű gondolkodással, megünnepeljük a csodálatos kimenetelt, a nagyszerű díjazást, amit valaki, aki nagyon ügyes és nagyon szerencsés, ki fog érdemelni. De ugyanezt látom akkor, amikor valakinek a látványos fogyását dicsérjük, vagy pláne egyes testrészei vizuális kvalitásait: jaj de szép, vékony derekad lett! És ugyanez jellemző az egész oktatási rendszerünkre, amikor első osztálytól kezdve (de talán már hamarabb is) mindig a következő elérendő célra fókuszálunk, ami egyben végpont is.

A témazáró dolgozatot kell megírni, utána el lehet felejteni mindent – tudunk alávalóbbat annál a tanárnál, aki képes és belekérdez korábbi anyagrészekbe is egy dolgozatban? Az érettségit kell letenni, és utána soha többet nem kell se verset olvasni, se másodfokú egyenletet megoldani, elértük a vágyott célt, a papírt. A nyelvtanulás célja a nyelvvizsga-bizonyítvány, nem a nyelvtudás, a nyelvvizsga a fontosabb, mert papír, mert van rajta pecsét, mert bőrbe van kötve, és mert járnak rá bónusz pontok az életben. És ugyanezt játsszuk az egyetemen: a tanegységek elvben egymásra épülnek, de mindig csak az aktuális vizsgára kell felkészülni, az számít. 3 A diplomában pedig az utolsó, az átlagosnál valamivel rendszerint kellemetlenebb vizsga eredménye áll. Ezt ünnepeljük.

Nagyon szeretem, hogy az angol mérföldkőnek nevezi a fejlődés állomásait. Ez a metafora azt jelenti, hogy megyünk az úton, és újra meg újra meghaladjuk az újabb és újabb mérföldköveinket, és megyünk tovább. De a papír- és célelvű gondolkodásban nem mérföldkövek vannak, hanem tájfutás: összegyűjtöd a pecséteket, és beérsz az előre meghatározott célba, és ezzel vége. Ó, vannak persze kvalifikációs versenyek, amelyekkel kvótát szerzel a következő, nagyobb versenyre, de ott majd új pecsétek lesznek, és új útvonal, nincs kontinuitás.

A hogyan részben ugyanezt húzza alá, részben pedig rátesz még egy lapáttal. A diplomaosztó egy varietéműsor, jelmezbe öltözött emberekkel, éneklő és szavaló előadóművészekkel, rituális névsorolvasással. És miközben rítus próbál lenni, az egészre rátelepszik a futószalagos jelleg: az ember ül betűrendben a kijelölt helyén, vezényszóra kiugrik a sor szélére vigyázzállásban, és mikor szólítják, rendezetten libasorban kivonul a pódiumra, átvesz, kezet fog 4, lemászik, aláír, és visszamegy a helyére. Lehetőleg minél gyorsabban, rendezettebben, hatékonyabban. Különös elegye ez a ceremonialitásnak és a kelletlenségnek: az ember minden pillanatban érzi, hogy ez nem róla szól, ez egy kényszerű műsor, másfelől rálőcsölik azt a huszonöt másodpercet, amikor ki kell vonulnia a terem elejére és megfelelő sorrendben megfelelő mozdulatokat végrehajtania, valamint közben lehetőség szerint nem esni orra sem a saját lábában, sem a lépcsőben. Teszi mindezt, ha az ábécé elején szerepel, lelkes, ha az ábécé végén, akkor fáradt, lankadt, el-elhaló tapsolás közepette, ami ha lehet, még kínosabb.

Mindez azért nagyon szomorú, mert szerintem kis erőfeszítéssel lehetne ez sokkal emberibb is.

Például a meghívón szerepelhetne, hogy melyik szakok diplomaosztója lesz ez, egyszerűen csak informatív jelleggel: egyrészt, hogy az ember megmutathatja a családjának, másrészt, hogy tudja, kikkel lesz együtt. Feltüntethetnék, hogy ki lesz a porondmester, ki fogja megpróbálni méltósággal viselni a talárt meg az óraláncot és beszédet mondani. Megtehetnék, hogy nem egy kollektív ábécérendbe ültetnek le, hanem szakonként, így az ember a saját kollégái között üli végig az eseményt, és nem idegenekkel: a gördülékenységet és hatékonyságot ez semmivel sem hátráltatná. Ráadásul megkímélné a szakok képviselőit attól, hogy vadidegen hallgatóknak gratuláljanak és fordítva, a hallgatókat is attól, hogy ormótlan fehér kesztyűjükkel idegen, sosem látott oktatók ormótlan fehér kesztyűjét szorongassa. 5 Az éppen illetékes intézeti/tanszéki képviselő egyszerűen kiállna a porondmester mellé, és dolga végeztével visszaülne.

Ennél eggyel komplikáltabb, de nem őrületesen, hogyha a sok dokumentum közé, amit úgyis kiküldenek a meghívó mellé, betennének egy olyat, hogy az ünnepély programja: beszédet mond XY, zenés műsor, oklevelek átvétele. Az átvétel menete, hogy az ember ide megy, ezt csinálja, azt csinálja, odamegy, itt ír alá, akármi. Az, hogy ott és akkor, a pillanat hevében elhadarják, úgy, hogy nem is látni a tömegben, hogy hol van az asztal, hol vannak az emberek, és kénytelen vagy arra figyelni minden erőddel, hogy az előtted lévők mit csinálnak, és közben az egyetem fotósa és a videósa az arcodba mászik a kamerájával… ez nagyjából-egészében horror.

És még egy: a tanszék vagy intézet oldaláról is érkezhetne valami jele annak, hogy legalább egy kicsit számítunk nekik. Ne ülje végig senki, akinek nem muszáj, ezt abszolút támogatom. De mibe kerülne megszervezni egy tíz perces találkozót a végén, ahová körülbelül három önfeláldozó oktató eljön, felsorakozik egy csoportkép erejéig a frissen végzettekkel, és mosolyog egyet? De ha nem is jön el senki más, akkor legalább az a szerencsétlen, akinek hivatalból végig kellett ülnie és a porondmester beállna pózolni egyet?

Ezért nem mentem el.

Három évvel ezelőtt volt, aki rám szólt, hogy ne szégyelljem a diplomámat, örüljek neki. Akkor sem szégyelltem (még hozzám képest is elég fura érzelem lett volna), csak nagyon kicsinek és ostobának éreztem magam a rendezvény alatt és után. Becsaptak: valami fontosat szerettem volna átélni, valami jelentőségteljeset, és helyette egy üres, nevetséges, lufit kaptam. Nem tudtam ott és akkor örülni még a diplomámnak se, nemhogy mindannak, amit jelképezhetne, ha mérföldkőnek, és nem célnak tekintenénk. Ehhez túlságosan koncentrálni kellett arra, hogy mit is kell csinálni, hogy hogyan kellett felöltözni, hogy több száz idegen között ülök, hogy miről szól ez az egész produkció, és miért ennyire szerencsétlen ez a beszéd, és sokáig tart-e még.

Idén örülni akartam, és nem szerencsétlennek érezni magam. Szerettem ezt a képzést, jól éreztem magam közben és benne, és nem akartam méltatlan, szenvedős módon, kényszeredetten, rossz szájízzel fejezni be.

Úgyhogy nagyon praktikus módon bementem pénteken a tanulmányi hivatalba, és a szó legszorosabb értemében megszereztem a diplomámat. A két irodát megjártam összesen hat és fél perc alatt. Pontosan két emberrel kellett beszélnem hozzá, és egyikükkel sem kellett kezet fogni. Sokkal egyszerűbb, őszintébb és valahogy helyénvalóbb eljárás volt ez így. Ráadásul messze nem annyira stresszes, hogy ne tudjam közben átélni a pillanatot.

Hát, így.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

True story

Időnként a fejemhez vágják, hogy követhetetlenül váltok témákat. Ez a vád kategorikusan hamis. Csak azért, mert mások nem jutnak el négy másodperc alatt A-ból B-be, nem jelenti azt, hogy az én asszociációim ne volnának teljességgel érvényesek.

Például: megbeszéljük, hogy micsoda hangzavar van az utca végén a baromfiudvarban, és ebből nekem teljességgel értelemszerű a következő mondatban az új iskolatörvény. Nem annyira bonyolult, öt lépésben megvan:

Kotkodáló csirkék – Kétfarkú kutyapárt – kórházakba becsempészett vécépapír – közösségi iskolaszépítés – Waldorf – köznevelési törvény.

Na ugye.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Három történet

Megint eltelt úgy egy fél év, hogy nem írtam, és inkább már nem is próbálom megmagyarázni. Ez van. Cserébe elmesélek három történetet: az egyik ebben a hiátusban történt, a másik kettő jelentősen korábban. Nincs sok közük egymáshoz, mégis messzemenőkig összefüggnek.

Bár lehetett volna akárhány másikat is választani, most legyen elég ez a három. Ezek jutottak ugyanis eszembe (a legkorábbira szerintem évtizedek óta nem gondoltam, csak most bukkant elő), és mindhárom relatíve egyszerűen elmesélhető.

Az első történet idején körülbelül ötéves lehettem. Egy óvodához közeli tornaterembe járattak délutáni óvodás tornára, mégpedig a legjobb barátnőmmel együtt. Rendszerint úgy kezdődött a foglalkozás, be kellett menni a tornaszertárba, és egy nagy hálóból kivenni egy gumilabdát. Ez borzasztó stresszes dolog volt, sok tolakodással, mert különböző labdák voltak, és szinte mindenkinek megvolt a maga kedvence: én a kék alapon fehér pöttyöset szerettem, és ilyenből kettő is volt szerencsére, de így is előfordult, hogy elvette valaki más, akinek pedig mindegy volt, hogy mivel tornászik. Még ennél is rosszabb volt a helyzet a barátnőmnek, aki a legkülönlegesebb labdát szerette: a sárgát, amin valami rajzfilmfigura díszelgett, valószínűleg Disney. És abból persze csak egy volt.

Egyik alkalommal tudtam, hogy a barátnőm pár percet késni fog. Úgyhogy meghoztam a döntést, vettem egy nagy levegőt, ügyesen helyezkedtem a sorban, elsők közt értem a szertárba, és megszereztem én a mikiegeres labdát, és ezzel – azt hittem – elhárítottam minden a problémát.

Nem emlékszem, hogy le is ordították-e a fejemet, vagy csak nagyon megszidtak és nyilvánosan megszégyenítettek. Csak a forróságra emlékszem, amit éreztem, miközben iszonyúan kikaptam, hogy milyen önző, rossz, komisz kislány vagyok, hogy lehet ilyet csinálni. Elvenni a legjobb barátnőm kedvenc labdáját, csak azért, mert most egyszer nincs itt, pedig tudom, hogy mindjárt jönni fog. És hogy én hogy érezném magam, hogyha ő vette volna el az enyémet. Arra is emlékszem, hogy olyasmiket gondoltam, hogy az én kedvencemből úgyis kettő van, úgyhogy nem lenne semmi gond, de azt csak remélni tudom, hogy ezt nem mondtam ki hangosan. Az biztos, hogy elvették tőlem a labdát, és feltették valami magas helyre, hogy ezt most félretesszük. Nem tudom, kaptam-e valami büntetést, kellett-e nemszeretem labdával tornázni, vagy bármi ilyesmi. Ez a történet nem erről szól.

A történet arról szól, hogy senki sem kérdezte meg, miért vettem el azt a labdát. Csak automatikusan feltételezték, hogy rosszaságból. Pedig az én tervem az volt, hogy bebiztosítom a barátnőmnek az ő kedvenc labdáját, és akkor senki más nem veszi el előle, én ugyanis oda fogom neki adni, amikor megérkezik. Utána majd elveszek magamnak egy másikat, ami maradt: remélhetőleg lesz még egy kék pöttyös, de ha nem, akkor megvolt a fejemben a rangsor, hogy mik még az elfogadható lehetőségek. Soha eszembe nem jutott volna elvenni a legjobb barátnőm elől azt a játékot, amit a legjobban szeret – hiszen a legjobb barátnőm volt.

A második történet idején vagy felső tagozatos voltam, vagy gimnazista, nem tudom pontosan kibogozni, összefolynak az emlékeimben a termek, a tanárok, az osztályok, annál is inkább, mert ez ismétlődő incidens volt. Úgy esett, hogy ha nem készültem fel egy-egy témazáró dolgozatra, akkor csak ráírtam a nevemet, a dátumot, és aztán felálltam és kivittem üresen. Nagyjából egy perccel azután, hogy kiosztották a papírokat. Aztán visszaültem a padomba, elővettem a könyvemet a táskámból, és olvastam óra végéig. Legalábbis elsőre.

Nem minden dolgozattal, de jó pár alkalommal előfordult különböző tantárgyakból, és a tanárok egyre többet veszekedtek velem miatta. Az egyik szólam arról szólt, hogy tiszteletlenség, neveletlenség és gorombaság. A másik szólam arról, hogy legalább tessék megpróbálni, nem szabad ránézésre feladni, legalább olvassam el a kérdéseket, és rá fogok jönni, hogy egy csomó mindenre emlékszem. Volt, hogy nem engedték beadni, és még negyven percig ott kellett ülni az üres papír fölött. Rettenetesen unatkoztam, fölöslegesnek tartottam, hogy ezzel pazaroljam az időmet, hogy most hatalmi harcból itt kelljen tétlenkedni, és önuralmat gyakorolni, hogy ne vegyem elő a tollamat és firkáljam tele a dolgozatpapírt. Minden ilyen alkalommal is üresen adtam be a dolgozatot, de volt, hogy mindjárt két-három egyest is kaptam rá, nem csak egyet.

Ezt rendkívül tisztességtelennek találtam, de nem nagyon tudtam megértetni a tanáraimmal, hogy miért. Azonban ez a történet is pont ugyanarról szól, mint az előző: látott a felnőtt egy viselkedést, eldöntötte, hogy ez mit jelent – természetesen lustaságot, értelmetlen ellenszegülést, kamaszos lázadást, arroganciát, mi mást – és erre reagált. Nem emlékszem, hogy volt: vagy meg se kérdezte senki, hogy ezt miért csinálom, vagy csak nem értette meg, illetve nem hitte el a válaszomat.

Pedig szerintem teljességgel logikus volt, és az egyetlen lehetséges megoldás. Azt tanultam ugyanis, az iskolában éppen úgy, mint otthon, hogy a tehetséggel lehet élni, és lehet visszaélni, és míg az előbbi kimondottan helyeslendő, az utóbbi ellenben szégyenletes dolog. Azt tanultam, hogy lehet ugyan vakok között fél szemmel boldogulni, de ez nem valódi diadal. Azt tanultam, hogy úgy helyes, ha az ember nemcsak az adottságaira támaszkodik, hanem beleteszi a szükséges munkát is: akkor és csak akkor érdemli meg az eredményeit. Következésképpen ha nem készültem fel a dolgozatra, akkor csakis és kizárólag úgy tisztességes, hogyha nem írok semmi olyat a papírra, ami indokolhatja, hogy elégtelennél jobb jegyet kapjak. Egyébként visszaélek az adottságaimmal. Ha logikából és szövegértésből, meg halovány órai emlékekből, vagy innen-onnan összeolvasott furcsaságokból összekaparok magamnak egy közepest, az teljességgel inkorrekt eljárás. Tisztességtelen azokkal az osztálytársaimmal szemben, akik rendesen és módszeresen felkészültek, de nem fair sem magammal, sem a tanárral szemben. Az a fiktív közepes ordas hazugság volna, és ezt nem viselte volna el a lelkiismeretem.

Megtettem tehát az egyetlen olyan lépést, amit elfogadhatóan igazságosnak találtam, és ezért igazságtalanul büntettek a halmozott egyesekkel, a lecseszésekkel, és azzal, hogy adott esetben a tanár letáborozott az asztalom elé, és végig ott kopogott a padon a tolltartóm mellett, hogy kezdjek már írni – amit annyira egyszerű lett volna megtenni, de egyúttal teljességgel immorális is.

Kell még ide a harmadik történet egyáltalán? Hadd szóljon.

Idén tavasszal részt vettem az OTDK-n, mindjárt két dolgozattal. Kimondottan jó mulatság volt, élveztem szinte az egész folyamatot néhány kisebb megingástól eltekintve, a témaválasztástól kezdve a dolgozatíráson és aztán a többszöri átgondoláson és átdolgozáson át egészen a szóbeli fordulóig. Végeredményben pedig az egyik előadásom nagyon jó élmény volt, jó volt a hangulat a tagozatban, jó fej volt a zsűri, a közönség lelkes, szikrázott az energia a teremben. A másik előadásom nem volt olyan jó élmény, feszült volt a hangulat és valamivel militánsabb a zsűri, viszont onnét elhoztam egy bronzérmet.

Aztán a döntő utáni két hét azzal telt, hogy minden oktató és minden szaktárs részletes élménybeszámolót kért, hogy meséljem el, mi volt, hogy volt, ki mit mondott, milyenek voltak a bírálatok, milyen volt a zsűri, milyen volt a többi előadás, és így tovább. Nagyjából azt válaszoltam mindenkinek, amit az előző bekezdésben is leírtam: mindkét dolgozatból lett valami jó, és ez részemről sokszorosan megérte, és tök jó így.

Az elsöprő többség erre a következőképpen reagált: nem kell csalódottnak lenni a harmadik helyezés miatt, az is nagyon szép. Ne dühöngjek. Ne pufogjak. Ne legyek ingerült. Ne morogjak. Ne elégedetlenkedjek. Egyébként is a részvétel a lényeg, nem a helyezés számít.

Ma már nem vagyok sem óvodás, sem kamasz, de még mindig éppen annyira megalázó, amikor olyan érzelmeket és motivációkat tulajdonítanak nekem mások – megjegyzem, rendíthetetlen magabiztossággal –, amik soha nem voltak az enyémek. De hiába nem vagyok ma már sem óvodás, sem kamasz, és tudom megmondani, hogy nem vagyok csalódott, hanem örülök, nem dühöngök és pláne nem pufogok hiszen jó nekem: ezt bármikor le lehet rendezni egy legyintéssel, hogy hát persze, hogy ezt mondom, de azért mindannyian tudjuk, hogy mi az igazság, és mit érzek valójában odabenn, nemde?

Félreértés ne essék, azt gondolom, hogy némiképp szerencsétlen dolog, ha írok egy irodalmi dolgozatot, és a bíráló ezt nagyon elrontott alkalmazott nyelvészeti dolgozatnak olvassa. Így ugyanis olyan vállalásokat kér rajta számon, amiket sosem ígértem. Azt is gondolom, hogy elég faramuci helyzet, hogyha az előadásomban emiatt a bírálat miatt arról kell beszélem, hogy mit nem csináltam a kutatásom során, ahelyett, hogy mit csináltam. Ez szerintem nevetséges és kicsit fölösleges is. De ezt dobta a gép, ebből kellett a tőlem telhető legtöbbet kihozni; szerintem ki is hoztam. Ha érzek egyáltalán bármit is, az leginkább elégedettség, hogy innen indulva végül nem jöttem ki ebből annyira rosszul, sőt. De úgy tűnik, hogy ez nem érvényes érzelem. Érzem emellett azt is, hogy mennyire letaglózóan boldogságos, hogy a konzulensem mennyire zokon vette ezt az egész eljárást – ez talán a legjobb az egészben, az ő bizalma meg támogatása meg büszkesége. Ennél nekem nem kell több. De úgy tűnik, ez sem érvényes érzelem.

Innen már nincs sok hátra, csak megpróbálom lekerekíteni.

Na már most. Relatíve kevés dologban tekintem magam autoritásnak, és igen kevés olyan téma van, amiről úgy érzem, hogy megalapozottan tudnék nyilatkozni. A saját tapasztalataim, érzelmeim, benyomásaim és gondolataim, ha ellentmondásosak és kuszák is néha, ebbe a kevésbe tartoznak. Feltételezem, hogy ez pont egy olyan terület, amiben én vagyok a létező legnagyobb szaktekintély.

Mi a közös a három történetben? Hogy van egy viselkedés – legyen az cselekvés, cselekvés megtagadása avagy történés –, aminek a motivációját, hátterét, és a hozzá kapcsolódó érzelmi viszonyulásokat valaki más interpretálja. Nem mellesleg mindannyiszor rosszul. Mindannyiszor megkérdőjelezve mind az autoritásomat a kérdésben, mind pedig az őszinteségemet, ezáltal mindannyiszor megtagadva tőlem a lehetőséget, hogy meghatározzam a saját álláspontomat. Mindannyiszor az az implicit (vagy éppen explicit) verdikt, hogy nem érezhetem azt, amit állítok, hogy érzek, a saját tapasztalatomat, igen megalázó módon, érvénytelennek nyilvánítják. És van még egy közös vonás: mindannyiszor automatikusan rosszat feltételeztek és vártak el tőlem.

Ami most következik, természetesen a legkevésbé sem tudományos eljárás. Nem lehet ilyen alacsony esetszámból, egy fős mintáról általános érvényű következtetéseket levonni. Én mégis megteszem, abból a feltételezésből kiindulva, hogy ha a konkrét történetek egyéniek is, a tapasztalat a legkevésbé sem az. Amennyiben ezek nem elszigetelt esetek, és nem én vagyok kivételesen nehezen érthető ufó (ami persze nem kizárható), akkor úgy tűnik, hogy meglehetősen rosszul becsüljük meg egymás kognitív és emotív állapotát.

Különbözőek vagyunk, eltérő gondolkodási és érzelmi mintázatokkal, eltérő élettapasztalattal, eltérő a tudásunk és a számunkra hozzáférhető információ, más az élethelyzetünk, és így tovább. Azt feltételezni, hogy mindennek ellenére pontosan tudom, mit gondol, érez és akar a másik… hát, minimum elbizakodottság. De azt is mondhatnám, hogy arrogancia. Ebből adódik a két kérdésem.

Egyrészt, mi jogosít fel bárkit is arra, hogy elbírálja, mit érezhet, mit gondolhat a másik, hogy mérlegelje, értelmezhető-e így a szituáció, és hogy adott esetben meghozhassa azt a döntést, hogy a másik hazudik valódi motivációiról. Még pontosabban: miből gondolhatja bárki is, hogy joga van értéket tulajdonítani a másik személyes viszonyulásának? Nem egyszerűen anélkül, hogy az ő véleményét erről kikérné, hanem emellett az ő saját tapasztalatait és érzelmeit egyenesen semmibe véve. Hogy feltételezhet érzelmeket, amiket utóbb a másiknak tulajdonít, és ennek megfelelően próbálja meg őt nevelni, reagál rá, vagy szégyeníti meg?

Másrészt – és ez talán a súlyosabb kérdés –, mi múlik a motivációk és érzelmek feltérképezésén? Megváltozik talán a helyezésem attól, hogyha az asztalt csapkodom, hogyha önelégülten dicsekszem vele, vagy ha beteszem az oklevelet a dossziéba és azzal a lendülettel el is felejtem? Mert szerintem nem. Van minőségbeli eltérés aközött az elégtelen dolgozat között, amit az első percben adtak be üresen, vagy az utolsóban? Aközött, amit dacból és a szituáció nevetségessé tételének céljával, amit kóros önbizalomhiányból, és amit lelkiismereti aggályok következtében adtak be üresen? Hajlok rá, hogy azt gondoljam, nincs.

Ha pedig ebben igazam van – és feltételezem, hogy igazam van –, akkor ez az egész kimondottan nincs jól így.

De ha esetleg nincs is ebben igazam, még akkor sincs ez jól így.

Kategória: Mindennapok | 2 hozzászólás