Megölte-e Jón Hreggvidsson a király hóhérját

Valaki megölte a király hóhérját. Ez az egy biztos. A király hóhérja tudniillik halott, és utoljára élve az illuminált (és nem mellesleg elítélt) Jón Hreggvidsson társaságában látták, aki ráadásul, a helyzetet súlyosbítandó másnap reggel a halott hóhér kabátjában és lován került elő a mocsárból. Ez pedig bőségesen elégséges indok ahhoz, hogy Jón barátunkat pörbe fogják gyilkosságért, és ötszáz oldalon át számtalan alkalommal elítéljék és felmentsék, a korábbi döntéseket akárhányszor megfellebbezzék és felülbírálják, újra elővegyék, mindig az aktuális politikai áramlatoknak megfelelően.

Nem fogom elmesélni, mi történik ebben a terjedelmes könyvben. Nem mintha nem volna érdekes, mert egyébként az. Nem is pedagógiai célzattal, hogy mindenki olvassa csak el magának, bár vélhetőleg senkiben nem okozna maradandó kárt, ha megtenné. Leginkább azonban mégis azért járok el így, mert igazából ez a könyv – ez a három, egy testbe zsúfolt regény – nem a történetről szól, de még csak nem is a szereplőkről. Abban még nem vagyok teljesen biztos, hogy akkor viszont miről, de remélhetőleg a bejegyzés végére kialakul erről is valamiféle elképzelésem. (Hangsúlyos szó a mondatban: remélhetőleg.)

Utoljára talán akkor voltam ennyire összezavarodva könyvtől, amikor a Ne nyúlj hozzám!-ot olvastam, és próbáltam értelmezni egy történetet egy olyan világban, amelyet egyáltalán nem ismerek. Az a másik világ a Fülöp-szigetek volt, ráadásul egészen másik időben: Rizal hatvan-hetven évvel korábban írta a regényét, mint Laxness a magáét, és míg az övé eseményeit tekintve meglehetősen jelenidejű, addig izlandi kollégája még nála is egy bő száz évvel korábban kalandozik az időben, és ezzel jól összezavarja a szegény olvasót, aki vagyok. De azért mégis észlelhető olyan párhuzam is a kettő között, amely túlmutat az értelmi befogadóképességem korlátozott mivoltán: mindkettő jócskán olvasható függetlenségi kiáltványként, egy nép identitásának megteremtőjeként, az őket ért igaztalan csapások katalógusaként, és akár még cselekvésre való felszólításként is. Mindkettőre rá lehet húzni “a nemzet regénye” címkét, már ha feltétlenül akarunk ilyen címkékben gondolkozni. A különbség inkább ott jelentkezik, hogy Rizalt ezen az értelmezésen túl elég nehéz másként olvasni, mert ő leginkább röpiratot írt regény alakjában, igaz ennek ellenére sem lett nagyon rossz a könyv. Laxness ellenben… nem tudnám pontosan megmondani, hogy mit is írt regény alakjában. (Még az sincs kizárva amúgy, hogy pont regényt.)

Akárhogy is, a Fülöp-szigetek a spanyoloktól akarna nagyon megszabadulni és függetlenné válni, miközben Izland a dánoktól, és egyikünknek sem megy ez nagyon jól; valamelyest hasonló a két főszereplő is (és nem merném esetükben a “hős” szót használni, noha Crisostomo Ibarra azért jobban hasonlít hőshöz, mint Jón Hreggvidsson) merthogy egyikük sem készült szabadságharcosnak. Igaz, Crisostomo ha önkéntelenül is, pénze, befolyása, társadalmi helyzete és némely véletlenek folytán, ötleteinek köszönhetően mégis egy mozgalom élére áll, és elindít egy folyamatot, mégpedig egy olyan folyamatot, amely a valóságba átkerülvén szegény írója életébe került. Jón azonban mindezzel szemben egy percig sem ura a saját sorsának, vele csupán történnek dolgok, és ő nem tesz mást, csak igyekszik legjobb képessége szerint túlélni, és ebben bizony még egy több alkalommal is kimondott halálos ítélet sem feltétlenül akadályozza meg.

Szóval: miről van itt szó? Van három kisregény és három főszereplő; három motiváció és három történet, amelyek valamelyest összefüggnek, hiszen mindhárman motiváltak abban, hogy Jón Hreggvidsson pöre, amely voltaképp az első oldalon kezdődik, és az utolsón ér véget, kielégítően záruljon le, és hogy a lezárulás kielégítő mivolta melyikük számára melyik pillanatban pontosan miben is áll, azt inkább ne firtassuk.

last_execution

(kép innen)

Elsőként mindjárt itt van Jón, akinek most már többet nem írom le a másik nevét, izlandi paraszt, zsinórtolvaj és potenciális gazember, a király hóhérjának megöléséért perbe fogott, végtelenül dacos, a világot nem csekély humorral szemlélő, és bármely szorult helyzetben régi Pontus-versek szavalásában kitörő fickó, egyszerű ember, a nép gyermeke.

Másodikként felbukkan Snaefrídur, a fényességes fehérszemély, Izland első emberének a lánya, gyönyörű félistennő, akit hol szerelem, hol bosszú, hol hirtelen ötletek vezérelnek, aki néha előhúzza és boldogan kijátssza a de hát én csak egy egyszerű nő vagyok, aki semmit sem ért ütőkártyáját, miközben ember legyen a talpán, aki kibogozza valódi terveit és motivációit. S. tudja, hogy mindennek ára van (amely ár nem szükségképpen mérhető pénzben) , és ezt az árat gondolkodás nélkül megfizeti, ha szükségesnek érzi, más esetekben pedig megfizetteti másokkal. És persze ő az, akinek mindent szabad, és aki ezzel a jogával egy pillanatig nem röstell élni.

Harmadikként pedig vonakodva előáll Arnas Arnaeus: a tudós hazafi, könyvgyűjtő, nemzeti képviselő, a dán király udvarának nagy tudású tanácsosa, váltakozó politikai és közéleti befolyással, váltakozó elmeállapotban, ámde többé-kevésbé rendíthetetlen erkölcsi érzékkel. (Ha valakit erőltetve még mindig párhuzamba akarnék állítani Crisostomo Ibarrával, hát ő volna erre a legalkalmasabb jelölt – hasonlóan valóságtól elrugaszkodott, álmodozó, távoli jövőbe tekintő figura mindkettő. De lassan tényleg elszakadok Délkelet-Ázsiától, és visszatérek az észak-atlanti térségbe meg Európába.)

Ők hárman tehát a szereplőgárdánk: az eltökélt de esélytelen hétköznapi fickó; a befolyásos taktikus asszony, és a naivan világmegváltásról álmodozó szobatudós. És hármójuk körül, bármennyire is meglepőnek és váratlannak tűnik, kibontakozik a mese, és megvallom őszintén, bármennyire szeretem is a szöveget, szeretem, amikor izgalmas, ahogy felépül az elbeszélés struktúrája, szeretem, mikor gondolkozni kell, hogy rájöjjek, mi a csoda is történik itt, és csak valamikor napokkal később, amikor éppen loholok a buszmegállóba, áll csak össze a fejemben, hogy ja hogy ezért volt ez így, de azért a legeslegjobban a mesét szeretem.

Ez pedig nagyon izgalmas mese, mert Laxness nem egyszerű észjárású ember, és úgy mesél el egy tizenhetedik század végi, tizennyolcadik század eleji históriát, hogy közben egy pillanatig nem téveszti szem elől, hogy egy nagyon is huszadik századi közönséghez szól, és nem röstell szórakozni ezzel a közönséggel. Provokál, félrevezet, ironizál, gúnyolódik, de sosem annyira, hogy eltávolítson a szereplőktől, és hogy már ne érdekeljen, mi lesz végül ennek a szerencsétlen Jónnak a sorsa, most lekaszabolják-e a fejét vagy sem (és hogy megölte egyáltalán aztán a hóhért), összejön-e végre valahára az a két másik szerencsétlen, akik egymásért epekednek (már ha egyáltalán volt köztük tényleg valaha is valami).

Időről időre teljesen váratlanul elhullanak szereplők, mindenféle különösebb magyarázat nélkül: van, aki vízbe fulladt, van, akit elvisz a pestis, vagy bármi ilyesmi, és néha teljesen jól jön egy haláleset a történetvezetés szempontjából, máskor meg teljesen értelmetlen, és az ember csak tanácstalanul vakarja a fejét, hogy de hát ez meg mi volt. De az életben maradó szereplők még félelmetesebbek, egymást érik ugyanis a váratlan erkölcsi húzások, a teljesen felfoghatatlan, érzelminek tűnő, de könnyen lehet, hogy racionális döntések; és olyan párbeszédeket folytatnak, amikből sokféle dolog kiderül ugyan, de az, hogy tulajdonképp mi történik, miről beszélnek, és most sikerült-e megegyezniük valamiben, az nem. Néha már-már pont olyan zavarba ejtő a helyzet, mint a valóságban a valódi emberek között.

Érdekes egy könyv, az egyszer biztos, mégpedig az érdekes szónak valamennyi jelentésében. Például úgy is, hogy minél többet gondolkozik rajta az ember, annál több dolgot talál benne, ami többször is megtörténik, csak máshogy, más szereplőkkel, néha nem is emberekkel, de valahogy mégis hasonlóan vagy akár teljesen ugyanúgy. Máskor meg mindösszesen a valóságnak felelget a szöveg, megint máskor meg tudja a halál, hogy éppen mi is történik. Mert ha az ember elkezd szimbólumokkal dolgozni, meg értelmezni, meg behelyettesíteni, akkor bizony nagyon úgy járhat, hogy egyszer csak semminek sincs többet értelme (no nem mintha ez a veszély nem állna fenn egyébiránt bármikor máskor is.)

Mert például itt van mindjárt Jón. Jón a kvintesszenciális izlandi, ő képvisel mindent, aminek az egész regény Izlandot láttatja: azt a fickót, akit bődületes büszkeséggel tölt el az anyja retkes matracában fellelt különlegesen értékes kézirat, noha két nappal korábban még mit se tudott róla, hogy értékes, csak morgott, hogy ezzel a vacak bőrrel se bocskort foltozni nem lehet, se megenni nem érdemes. Jón az, akiről soha nem derül ki, hogy csinált-e valami rosszat – azt be szokta ismerni, hogy egyszer lopott halászzsineget, de ki tudja, tényleg így volt-e -, de mégis meghurcolják, egyik börtönből a másikba vetik, átviszik Dániába, visszaviszik, felmentik, elítélik, egy szeszélyes kamaszlány viccből megszöktetik, átmenekül fél Európán, ide csapódik, oda verődik, és nem akar mást, mint életben maradni – és szó ami szó, ebben egyébként elég tehetséges is. A sorsának soha az életben nem ura, de mindent túlél, amit csak emberileg lehetséges, és ha a dolgok rosszra fordulnak, hát rázendít egy régi Pontus-versre. Sose tudjuk meg, mennyi esze van ennek a fickónak, de gyanítom, hogy több, mint amennyi látszik rajta.

Aztán itt van a nő, Izland Napja, fényességes fehérszemély, a valaha volt legszebb nő, akit csak a sziget látott. Eltekeri az apjánál vendégeskedő tudós fejét, vagy a tudós tekeri el az övét? Ki tudja. De a lány szerelmes, és mivel származásánál és szépségénél fogva mindent megtehet, ettől kezdve meg is tesz. Ha úgy adódik, sorsot játszik: megszökteti Jónt a kivégzése előtti éjszakán, kihasználja, hogy az bármit meg fog tenni az életben maradásért, tehát kétségkívül vevő lesz arra a feladatra is, amivel Snaefrídur megbízza, még akkor is, ha ennek a banális küldetésnek nincs más célja, mint egy romantikus üzenetet eljuttatni Koppenhágába.

Akkor talán bizony a nő ábrázolná a gonoszt, aki kénye-kedve szerint játszik szegény, szerencsétlen Izland-Jónnal? Nem mondhatnám. Mert mit ad isten, S. feleségül megy Magnúshoz a részeges disznóhoz, akit vagy szeret, vagy nem szeret, hát ki érti ezt. Ő tehát halálos nyugalommal hímezgeti az oltárterítőit, miközben a férje néha dolgozik, de még gyakrabban eljár inni, és adósságokba verve, és néha amúgy is megverve tér haza. De ezzel még nincs semmi különösebb gond, legalábbis S. nem izgatja magát miatta. Csakhogy jön a pillanat, amikor Magnús eladja az asszonyt, de legalábbis néhány napra átengedi a használati jogát) két jöttmentnek egy hordó pálinkáért. Ami épp csak marginálisan emlékeztet arra, amikor Dánia királya megvételre kínálja Izlandot a hamburgi kereskedőknek. Eladni valamit, ami nem a miénk valami olyasmiért, amit nem fogunk tudni megtartani, csak a pillanat hevében buzgón felélünk. Akkor tehát Snaefrídur volna inkább Izland, és nem Jón? Hiszen ők ketten nagyon nem egyforma figurák. De akkor ki ábrázolja Izlandot?

Részint a nő is, azt gondolom. Amikor a harmadik kisregényben csuklyában, lóháton valamiféle szeszélyes isteneként száguldozik fel és alá Izlandon és Dániában is, nem tudtam teljes bizonyossággal eldönteni, hogy elment-e az esze vagy sem, de az biztos, hogy a bosszúállás és az igazság isteneként tesz mindent helyre, amit csak helyesnek és érdekében állónak lát, és senki, soha senki nem mer ellentmondani neki, hiába veszítette el mindenét a szépségén kívül.

És a tudós? Mi a helyzet a tudóssal, Arnassal? Ő ki ebben a történetben? Mondhatnám, hogy tudja a fene. Először lelkes könyvgyűjtő és kéziratvadász, aki a történelmet és a hagyományt akarja megőrizni az utókornak, még mielőtt örökké elveszne. Utóbb az igazság bajnoka lesz belőle, aki rendet akar tenni Izlandon (azaz: nem engedni meg olyan abszurditásokat, hogy Izland törvényei szerint Jón-Izlandot halálra lehessen ítélni), helytartó vagy valami hasonló pozícióban egyszerre csap le a dán kereskedőkre és a kukacos lisztjükre és a helyi arisztokráciára, miközben valamiféle távolról jött, európai szellemű igazságot akar bevezetni a bírósági ítélkezésbe. És két szék közt a pad alá hullva végül kiábrándul, és már könyveket se gyűjt, a  már összegyűjtött “történelmet” sem hajlandó megmenteni, amikor beüt Koppenhágában a tűzvész – de mégsem lesz bukott hőssé. Ő lesz ugyanis az, aki végül mégis meghiúsítja a dán király és a hamburgi kereskedők között Izland adásvételét.

No de akkor mi történik itt?

Nem vagyok benne teljesen biztos. Sok a szereplő, sok a szimbólum, és még több a bizonytalan pont, mert bizony a szöveg nem árulja el túl nagy hatásfokkal, hogy ami most történik, az igaz-e legalább a regény valóságán belül vagy még ott sem, és hogy ebből mi tartozik a történelmi “valódi” eseményei közé. Nehéz elkülöníteni, hogy mi miről szól. De egy biztos: jó kis komplex, odaszurkálós-gúnyolódos, tizenhét és fél különböző szinten olvasható történet ez. És nagyon megérdemelné, hogy egyszer-kétszer még nagyon alaposan átrágjam magam rajta. No, majd meglátjuk.

És hogy megölte-e Jón Hreggvidsson a király hóhérját? Hát, ez bizony egy nagyon jó kérdés, egy olyan kérdés, ami engem is jócskán foglalkoztatott, ám mégis csupán egy másik kérdéssel fogok válaszolni rá: Mit számít az?

Izlandi pörHalldór Laxness
Izlandi pör
(1943-1946)
Magyarul: Európa, 1965
501 p.
Fordította: Bernáth István

Posted in Könyvmoly | Tagged | Leave a comment

Nyitott kapuk döngetése

Azzal kezdem, hogy megmagyarázom a címet, jó? Mármint nem a könyvét, hanem a bejegyzését. Egyszerűen képtelen vagyok ennek a könyvnek a címét megjegyezni, volt ez nálam mindenféle: kopogtassatok, bebocsáttatás, meg mindenféle más; számos permutációval sikerült előállnom, éppen csak azzal nem, amelyikkel a kedves magyar fordító ajándékozott meg bennünket. Ez az egyik ok: kínos lett volna mindig megnézni, hogy pontosan minek is hívják ezt a könyvet. A másik ok: szerintem egész végig nyitott kapukat döngetnek ezek a szereplők, amikor bebocsáttatást kérnek. Minden ajtó tárva-nyitva áll előttük.

És hogy mik ezek az ajtók? No jó, mesélek erről is. Csak messziről kezdem, de el fogok jutni az ajtókig, ígérem. (Remélem.)

Ez a könyv a következőket tudja: mindenki vagy jó benne, vagy rossz. Van olyan, aki megváltozik, de akkor egyszerűen egyikből a másik lesz gombnyomásra. Különösebb erőfeszítést sem igényel ezt megtudni, mert az elbeszélőnk van olyan jóindulatú, hogy mindig azonnal megmondja, hogy jó avagy rossz emberrel van-e dolgunk. Néha megpróbálja árnyalni a dolgot, és elmeséli, hogy ennek vagy annak a jó szereplőnek amúgy van egy rossz tulajdonsága, ami így és így jelentkezik, de valahogy két bekezdéssel későbbre kiderül, hogy voltaképpen ez a rossz tulajdonsága az ő jóságának igazában elidegeníthetetlen aspektusa. Ez tehát az egyik fő témánk, a jóság meg a gonoszság.

A másik fő témánk meg a bűnbocsánat, a vezeklés, a jóvátétel és a bizonyítás. Az a fajta bizonyítás, amikor az ember valamiféle bizonyságot szerez arról, hogy őt miféle fából is faragták, hogy ő valójában milyen ember, és hogy ez milyen jellemvonásokról tanúskodik az ő esetében. (Azt hiszem, erre van ennél sokkal jobb szó is, csak napok óta nem jut eszembe.)

Ha nagyon tágan értelmezzük a történetet, akkor szereplőink egy egész falu, vagy község, vagy közösség, szóval egy relatíve nagyobb társaság valamennyi tagja. Ha kicsit szűkebben nézzük, akkor összesen négy férfiról van szó: van egy apa, Örlygur, van neki két fia, egyikük jó (Ormárr) és másikuk rossz (Ketill), és van egy unokája, második Örlygur, akiről majd kiderül. Szívesen mondanám, hogy annyira azért nem egyszerű a történet, mint amennyire ebből a végletekig leegyszerűsített leírásból kitűnhet, de hazudni csúnya dolog: de bizony, a történet pont ennyire egyszerű.

És mégsem. És mégis. Komplikált ügy ez, mindenestül.

A könyv maga borzasztóan igyekszik meggyőzni arról, hogy ő mennyire realista regény, de igazán. Közben meg mégis kifejezetten naiv és szentimentális és olyasmi, amire a modern kor cinikus gyermeke, aki vagyok, gúnyos lenézéssel ráncolja össze homlokát, hogy “na de azért kedves Gunnar Gunnarson, szóval ez meg már meg mi volt ez?” (Például igencsak gyakori motívum a szívszakadás általi halál, hogy mást ne mondjak.) Csakhogy ez mégiscsak egy jó könyv, legalábbis abban az értelemben jó, hogy van egy története, amit elmesél, és ez a történet van annyira magával ragadó és bájosan kedves, hogy olvastatja magát, és még a modern kor cinikus gyermeke is, aki vagyok, szeretné tudni, hogyan jutnak nyugvópontra ezek a figurák.

Ez a négy férfiember, akik a főszereplőink, alkotják a Borg-nemzetség aktuális továbbvivőit. Borg pedig az az udvarház, amelyben a község “királyai” székelnek, akikhez, mint a mesebeli Mátyás királyhoz, bárki fordulhat nehézsége, panasza idején, és akin a szükség óráján segítenek. Mert, mondja első Örlygur, a gazdagsággal és vezető pozícióval bizony felelősség is jár. És Örlygur sosem habozik egy pillanatig sem, mielőtt magára vállalná a felelősséget, legyen az az öngyilkosság szélére kergetett, ellehetetlenült helyzetű paraszt gyermekének magához vétele, az éhezők megsegítése, vagy egy érdekes ügylet folytán a közösség valamennyi lakójának a fűszeresnél felhalmozott hiteleinek kiegyenlítése. Meg ilyenek. Ő egy valódi Borg, egy valódi Borgnak pedig feladata adott esetben istent és megváltót is játszani.

Ormárr, az idősebbik fiú, úgy tűnik, hogy kitűnő folytatása lesz ennek a borgsági hagyománynak. Magának való, békés, csöndes gyerek, akinek szívét szétfeszíti a jóság és erkölcs. Szeret a legelőn éjszakázni a birkák között, szeret elmélyülni a gondolataiban, gyönyörködni a szépségben, és amikor nem bírja tovább a benne felgyülemlett érzelmeket, olyankor hegedül. A fiú ugyanis autodidakta zenei zseni, noha kottát olvasni nem tud, de mégis ösztönösen műveli a zenét – a zene márpedig olyasmi, amit az egyszerű izlandi paraszt bizony nem ért, csak legfeljebb érez, és ártalmatlan hobbinak talál. Ám pont a zene lesz az is, ami elviszi Ormárrt otthonról: Koppenhágába megy, hogy muzsikusnak tanuljon. Szárnyai alá veszi a kor legnagyobb mestere és tíz év alatt olyannyira kikupálja, hogy voltaképpen semmi sem állhat már a világhír és Ormárr közé. Semmi, csak éppen egy kis egzisztenciális válság, ami pontosan az első, mindent eldöntő fellépés közben sújt le szegény fiúra, aki eztán rögtön másnap fülét-farkát behúzva menekül vissza Izlandra, apuhoz.

És Örlygur-apu, ahogy az ilyen esetekben már csak lenni szokott, keblére öleli a tékozló fiút, aki pedig az elmúlt években egy hatalmas vagyont élt fel (amit utóbb egyébként megfizet, hiszen jó gyerek), és végül úgy döntött, nem teljesíti be az ígéreteket, nem váltja be a befektetést.

(Az érdekesség kedvéért elárulom, hogy Ormárr megcsinálja ugyanezt még egyszer: hajózási társaságot alapít, amely kiszámíthatóvá, megfizethetővé és tisztességessé teszi Izland és a környező országok közötti kereskedelmi és személyhajózást. Aztán, amikor ez kiépült, és a cég már menne szépen a maga útján, akkor visszalép, a vállalatot átengedi valaki másnak, és hazamegy apuhoz. Itt neki már nincs teendője, most már felépítette azt, amit fel akart építeni, a babérokat learatni, köszöni szépen, nem szeretné. Érdekes fickó.)

stykkisholmur(kép innen)

Mi történik mindeközben Ketillel, a másik fiúval? Ígéretesnek tűnik ő is, papnak készül és szíve szerint a közösségért áldozná az életét. Csakhogy a papneveldében korrumpálódik elméje, a többi növendéken látja, hogy nem hisznek ők olyan komolyan a hivatásukban, mint ő hitte, hogy hisznek, nem tombol bennük a jóság iránti vágy, és szegény Ketill szívébe befészkeli magát a mohóság és a hatalomvágy. Ráadásul véletlenül még teherbe ejti odahaza azt a bizonyos nevelt leányt, majd Dániában villámsebesen feleségül vesz egy másik lányt, akinek viszont szép nagy hozománya van. Aztán hazatér, átveszi a helyi templomot, és éktelen csatározásba kezd apjával és Ormárral, mert… hát, itt nem egészen értem, hogy miért. Valószínűleg azért, mert szerinte ez az éktelen jótékonyság, amit azok ketten művelnek, nem helyes. A birtokot meg a pénzt egyben kell tartani, és odaadni neki, Ketillnek. Mert csak. Hogy mindenki láthassa, hogy bizony Ketill a bizony gonosz szereplő.

Lesz nagy összecsapás és konfrontáció, bekövetkezik egy újabb szívfakadás általi haláleset, tisztázódik az ifjabb Örlygur apasága (még egyszer: Ketill ejtette teherbe idősebb Örlygur fogadott lányát, akit ezután Ormárr gyorsan feleségül vett, hogy mentse annak becsületét), egy asszony eszét veszíti, egyes félreértések és pletykák félreoszlanak, Ketill pedig nyomtalanul eltűnik, és mindenki úgy hiszi, hogy bűntudatában és szégyenében levetette magát egy szikláról, és lám, olyan gonosz volt, hogy a testét sosem vetette ki az óceán.

Most jön az a rész, amikor elárulom a csattanót: Ketill nem halt meg, hanem új életet kezdett, hogy vezekeljen bűneiért, és bocsánatot nyerjen. Hogy másként fogalmazzak: azon dolgozik, hogy kopogtasson, hátha bebocsátást nyer, és nem csupán a mennyek országába, hanem hogy visszafogadják családjába, hogy ne csak bebocsátást, hanem megbocsátást is nyerjen legalább másoktól, ha magának megbocsátani soha nem is fog tudni. Azt meg nem árulom el, hogy sikerül-e neki, végtére is eddig még csak annyit mondtam, hogy ez egy szentimentális és naiv könyv.

A húsz évben, amelyben Ketill ezzel foglalatoskodik, ifjabb Örlygur is felcseperedik, ígéretes, előítéletmentes, kötelességtudó fiúvá nő, és megpróbál együtt élni azzal a tudattal, hogy az apja a megvetett és gyűlölt Ketill volt, de azért ő mégis rendes, becsületes Borg lesz. Ugyanazt a meccset, amit Ormárr a zenei karrierrel és Ketill a papneveldében fölszedett becsvágyával vívott meg, ő kicsit másként, kicsit talán gyerekesebben rendezi meg, de azért megrendezi ő is. Neki is megadatik a maga, saját jellemének megfelelő beavatási rítusa, ő is felnőtté válik, leküzdi önnön démonait, és a könyv vége azt sugallja, hogy nála is eldőlt, hogy a jó és rossz közötti összetűzésben melyik oldalon is fog majd megállapodni.

Miért meséltem el ilyen hosszasan a történetet? Egyrészt azért, mert ez még mindig alaposan le van egyszerűsítve, másrészt azért, mert nem tudom, hogy tudnék erről a könyvről mindezen alapvető történések ismertetése nélkül beszélni. Harmadrészt pedig azért, mert nincs igazán sokkal több a könyvben az eseményeken kívül. Annyira szépen és magától értetődő természetességgel mesél, hogy fontoskodásnak érzem levonni a tanulságokat.

Bár kissé anakronisztikus a hasonlat, és csupán érzelmi síkon működik, stilárisan és szövegszerkezetileg a legkevésbé sem: engem bizony két íróra emlékeztetett. Az egyikük Szabó Magda, a másikuk Kurt Vonnegut. Mindketten, sőt, Gunnar barátunkat is beleszámítva mindhárman a következőket mondják: az ember olyan állat, amelyik mindenféle szörnyűségeket cselekszik. Nem azért tesz így, mert eredendően gonosz, nem azért, mert örömét leli benne, hanem azért, mert ember, és nem tehet mást. És azt is mondják, hogy mivel a többiek is emberek, ezért a szörnyűségek fájnak nekik, haragusznak miattuk, és akár még bosszút is esküsznek. De annak, aki a mindennapok fölött áll, aki nem részese közvetlenül az eseményeknek, legyen az narrátor (Szabó Magdánál), legyen az olvasó (Vonnegutnál), legyen akár maga az Isten (jelen esetben), nem lehet feladata ítélkezni. Ezeknek a személyeknek a feladata nem egyéb, mint ajtót nyitni, hogyha valaki kopogtat. Megbocsátani, hogyha valaki megbánta a tetteit, úrrá lett önmagán és szeretne jobb ember lenni.

Ez rém patetikusan hangzik, azt gondolom. De ez nem baj, mert ilyen maga a könyv is. Olyasfajta tapasztalat, hogy az ember olvassa, csak olvassa, és simogatja a lelkét, mert kedves, egyszerű, lineáris, jóindulatú és… szabad ilyet mondani? Hadd legyen szabad: cuki. Ez egy nagyon cuki könyv.


Kopogjatok és bebocsátást nyertekGunnar Gunnarson
Kopogjatok és bebocsátást nyertek
(1912-1914)
Magyarul: Béta, 1944
342 p.
Fordította: Nádass József

Posted in Könyvmoly | Tagged | Leave a comment

Listák

Abszolút szeretem a listákat. A listákban remekül lehet rendet tartani, remekül lehet őket hierarchikus sorrendbe tenni, alá- és fölérendelni. Egy jó listában úgy van rend, hogy közben az egész világ gond nélkül belefér, márpedig ezek külön-külön is kiváló kvalitások.

Azonban egy jó ideje mindig némi gyanakvással szemléltem az úgynevezett “to do” listákat, pedig erre alapvetően semmi jó okom nincsen, hiszen jól rendszerezett, áttekinthető lista, amelyik ráadásul segít hatékonyan időt szervezni. És mégis, mégis, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egészséges, három lépésnél némiképp tágabb távolságtartással szemléltem a dolgot.

Aztán úgy alakult, hogy gazdagodtam egy nagyon cuki kis táblagéppel öregedésem alkalmából (Alfrédnak hívják, azok kedvéért, akit az ilyesmi érdekel), és gondoltam, hogy soha ennél jobb alkalom arra, hogy új szokásokra tegyek szert és rendet tegyek az életemben.

Rászántam egy órát, átbogarásztam, hogy mit írnak a megmondóemberek, mik a legjobb alkalmazások ilyen célra, aztán kiválasztottam egyet, amelyik szép piros (és ha kiderül, hogy nem piros, csak rosszul emlékszem, akkor nem piros), és elkezdtem feltölteni adatokkal. Például olyan adatokkal, hogy svéd házi feladatok, fogalmazások, zárthelyik, kiselőadások, fordítandók, szóval csupa ilyen iskolás marhasággal. Könyvek, amiket el kell olvasni, beadandók vagy egyéb írásművek, amiket meg kéne alkotni, projektmunkák, csoportfeladatok. Minden, amihez határidőt lehet fűzni. Ez a feltöltés már jóval tovább tartott egy óránál, és végül nem is értem teljesen a végére.

Amikor ugyanis csak megtekintettem előnézetben az eheti teendők címszó alá eső listát, és nem fért el görgetés nélkül a képernyőn (és igazán nincs nagy betűvel írva), hitelen elment az életkedvem.

Még dolgozom a visszaszerzésén. Az egyik ötletem az volt, hogy felveszek egy csomó mindent, amit már teljesítettem, hogy lássam, hogy milyen ügyes gyerek vagyok. A másik ötletem az volt, hogy eszem annyi csokoládét, hogy cukor-indukált kábulatba esem, és nem kétségbe. A harmadik ötletem az volt, hogy összekicsinyítem az ablakot, hogy csak három-négy tétel látszódjék egyszerre, és akkor nagy erőkkel nekilátok az elpusztításuknak.

Egyelőre még vacillálok a három lehetőség között. És erősen az az érzésem, hogy jobb az ilyesmi, áthatolhatatlan falként tornyosuló szörnyűségeket inkább csak tessék-lássék fejben tartani, nem csinálni belőle látható, testet öltő Ellenséget.

Posted in Mindennapok | Leave a comment

Sárkányok Északon

Olyan nagyon még csak nem is szeretem a fantasyt, de most már nem először sikerült egy könyvnek bepaliznia, hogy valami sárkányosabbat várjak, mint amilyet végül kapok. Szóval itt és most leszögezem: ezek már megint nem olyan sárkányok. Ezek határozottan másmilyen sárkányok. Ilyenek.

 (kép innen)

No jó. Hát van az úgy, hogy az ember lánya pórul jár.

Viszont az akut sárkánytalanságon kívül mi a csoda történik még itt? Megmondom őszintén, ez a kérdés a könyv teljes terjedelme alatt legfeljebb elhalványult csak tudatomban egy-egy pillanatra, de teljesen elenyészni sose tudott. Ha a modern kor szülöttjét sem értem, és nehezen tudom értelmezni az emberi reakciókat, viselkedésmintákat és érzelmeket, hát halmozottan hátrányos helyzetből indulok az időszámításunk szerinti ezres évek fordulója környékén randalírozó vikingek ügyében. A vikingek ugyanis úgy tűnik, nem lacafacáznak. Egy rossz szó, és már lendül is a kard, hullanak a testrészek, és esküvődnek a vérbosszúk, özvegyülnek a tizenévesek és… szóval történik mindenféle zavaros és véres, és nem mindig indokoltnak tűnő epizód. Ajánlatos az embernek félretenni a huszonegyedik századi értetlenkedését, és várni, hogy a történéseknek hátha értelme lesz, és akkor néha lesz. Néha meg persze nem.

Mi történik? Egyszerűen indul a dolog. Van egy lány. Van egy fiú. A lányt Thuridnak hívják (valószínűleg – a nevekért nem merek felelősséget vállalni, mert mindenkit ugyanúgy hívnak), a fiút Björnnek. A lány nemrég özvegyült meg, de a dolgok ilyen alakulása mélységesen nem rázta meg, rögtön három okból kifolyólag: egyrészt  hozzávetőleg tizenkilenc éves, akit hozzáadtak ugyan egy férfihez (Thorbjörn), akit sosem szerettek, úgy is mondhatnánk, hogy elég hidegen hagyta, másrészt özvegyként vannak előjogai arra vonatkozólag, hogy maga választhassa meg eljövendő élettársát, és abban a tévképzetben ringatja magát, hogy ezekkel a jogaival élhet is majd, harmadrészt pedig azért, mert amúgy is egy másik fiút szeret, nevezetesen ezt a Björnt. Amely Björn egyébiránt egy kifejezett viking isten: hosszú szőke lobogó haj, mély érzések és hősi becsület.

Ezek után jön a nagy meglepetés: a könyv iszonyúan nem róluk szól. Ők egymásba szeretnek, gyermeket nemzenek, a lány bátyja viszont beleköp a levesbe. Teszi ezt azért, mert húgának más férjet szán (ő lesz Thorodd), akihez hozzá is akarja kényszeríteni (és a lány, hogy állapotát leplezze, engedelmeskedik). A fiú erre heves ifjonti dühre gerjed, és nagy sietősen megöl… valakiket. Azt hiszem, az új férjnek valamiféle szövetségeseit, akiknek mintha kifogása volna az ellen, hogy a pajtásukat esetleg fölszarvazzák. Akárhogy is, a kettős gyilkosságot követően Björn barátunkat három évre száműzik Izlandról, és ettől kezdve túl sokat nem látunk belőle, noha a hároméves számtűzetés papíron voltaképpen csupán három télre szólna, és nyaranta akár haza is utazhatna, hogy ellássa a gazdaságot. Björn azonban büszke fickó, és bizony sok-sok éven át még csak nem is hallat magáról. Csupán hősiességének és kiválóságának híre (emlékeim szerint beállt egy bizonyos elit, svéd válogatott zsoldoshadseregbe ahol elsőrendű dicsőségeket szerzett) jut el Izlandra. Mindez a gyereket nevelő és közepesen boldog házasságban élő Thuridot olyan őrületesen nem dobja fel, következésképpen vele sem foglalkozunk már sokat: nemcsak én, hanem a könyv szerzője sem.

Egy éles váltással sietősen elhagyjuk hát Izlandot és elkezdünk hevesen hajózni. (Ez a fejlemény magyarázza a könyv utolsó lapjai közé applikált térképmellékletet.) Volt tudniillik néhány évvel korábban egy másik fickó is, aki Björnhöz hasonlatosan kétszeres emberölésbe bonyolódott, csak nála nem nőügy, hanem talán egy díszes asztallap volt a kiváltó ok, de a három évre szóló száműzetés az ő esetében sem különbözött. Tudvalevőleg ő sem volt híján a büszkeségnek, következésképp nem Európa felé indult, hogy ott húzza meg magát három évig, hanem vadul nekivágott nyugatnak, és felfedezte Grönlandot, hogy aztán hősként, és honfoglaló terveket dédelgetve térjen haza. Ő volt Vörös Erik, a gőgös, a hatalmas, a céltudatos.

Ettől kezdve szinte kizárólag felfedezünk: először Erik szervez honfoglaló utat huszonnéhány hajóval Grönlandba, és ezeknek alig a harmada vész csak oda az úton. Aztán Grönlandról szerveződnek további hajóutak még nyugatabbra, abba az országba, amelyeket ők Vinlandnak neveznek, mi pedig kontinensként ismerünk, amit Amerikának hívnak. Számos utat tesznek, annak ellenére, hogy elég komoly logisztikai nehézségeik merülnek fel, már amennyiben nincs elég hajójuk; számos alkalommal futnak össze különféle indián törzsekkel, és szerintem nem árulok el nagy titkot, ha megmondom, hogy ezek a találkozások sosem sülnek el jól. Néha amúgy a telepesek is egymásnak esnek, és általában annak sincs jó vége. (A viking erkölcs és etika nem olyasmi, amit szegény fejem jól tud értelmezni; benyomásom szerint az történik, hogy ha valaki olyasmit csinál, ami nekem nem tetszik, akkor jogomban áll karddal azonnal széthasítani a fejét.)

Erről egyébként véletlenül pont beszélgettünk D.B.-vel, mikor legutóbb itthon járt, mármint nem egymás fejének karddal történő szétcsapásáról, hanem Amerika felfedezéséről. Hogy neki is, de még nekem is, amikor iskolába jártunk, teljes magától értetődéssel tanították, hogy Amerikát bizony Kolumbusz Kristóf fedezte fel (Santa Maria, Pinta, Nina), és hogy a modern amerikai társadalom alapjait pedig a Mayflower telepesei tették le bizony, és így tovább. Előttük fehér embert a kontinens nem látott, hogy is láthatott volna? Mára meg nagyjából elfogadott lett a tény, hogy a vikingek már ötszáz évvel korábban is ott voltak, és már akkor is gyilkolták halomra az indiánokat, amikor Kolombusznak még az ük-ük-ükapja sem volt még több pajzán gondolatnál. Hogy ezen a felismerésen mi tartott ennyi ideig, nem tudom, hiszen Thor Heyerdahl már jó régen, még a negyvenes években bebizonyította, hogy akár tutajjal is el lehet jutni Amerikába (jó, hogy ő délre ment); szóval mi akadályozta volna meg a kalandozó, magas hajózási kultúrával rendelkező vikingeket abban, hogy áthajózzanak egy csekély óceánocskát? Lehet, hogy most kerültek elő bizonyító erővel bíró leletek? Nem tudom. Utána kéne olvasni. Akárhogy is, mára már nem néznek úgy a viking felfedezőket emlegető emberekre még kulturált, értelmiségi közegben sem, mint mondjuk a magyar-szkíta nyelvrokonságot forszírozókra, vagy a Föld szívcsakráját a Pilisben keresőkre szoktak.

De hogy gondolatom folyását visszaterelgessem a sárkányokhoz, nem is a konkrét utak a jelentősek amúgy, hanem a tendencia. Odamegyünk néhány hónapra, néhány évre, kiépítünk egy telepet, de legalábbis néhány házat, felfedező utakat teszünk, találkozunk az indiánokkal és összetűzünk, aztán elmenekülünk. Esetleg indiánok nélkül is elpusztítjuk egymást. Esetleg összekülönbözünk a kereszténységen.

(A másik komoly téma ugyanis, amely fölött ezúttal nagyvonalúan átsiklottam a kereszténység felvételének története. Az, ahogy az elején még furcsán néznek az egy-egy kóbor keresztényre, már feltéve, hogy valaki egyáltalán hajlandó volt felvenni egy-egy ilyesfélét a hajójára, hiszen ezek népek tudvalevőleg balszerencsét hoznak; és az, ahogy a végén már csak elnézőn mosolyognak Vörös Eriken, aki még magányosan hisz az Ász-istenekben és bánkódik gyermekei megkeresztelkedésén. A szegény olvasó meg azon bánkódik adott esetben, hogy keresztelkedéskor még a nevüket is megváltoztatják a szereplők, mintha bizony nem lett volna így is túl sok, túl egyforma név ebben a történetben.)

No de, no de. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy az ember annak lássa az Észak sárkányait, ami: hazafias kinyilatkoztatásnak. Mi, izlandiak voltunk azok, akik felfedeztük és benépesítettük Grönlandot. Mi, izlandiak voltunk azok, akik felfedeztük Amerikát. Mi, izlandiak voltunk azok, akik elvitték a kultúrát, az erkölcsöt, a becsületet, a tudást erre a civilizálatlan földre, ahol ezek a primitív, mit sem sejtő népek éltek, akiknek elmaradottak a fegyvereik, akik nem tudják, mire való a gabona, a szőlő, a termőföld. A narrátor nagyon kedves egyébként ilyen szempontból, mert időnként megjegyzi, hogy ő mennyire tárgyilagos és nem ítélkezik, és általában tényleg nem. Szemrebbenés nélkül tűri a legszörnyűbb történéseket is, a legbizarrabb históriákat is, és nincs egy rossz szava sem a legszeszélyesebb, leglobbanékonyabb emberekre sem. De azért ha az indiánokra (skrällingekre) kerül a sor, bizony azért minden teketóriázás nélkül tisztázza, hogy ki a magasabb, és ki az alacsonyabb rendű faj. Ezt pedig olyan határozottan teszi, hogy a huszonegyedik századi elvek szerint gondolkodó liberális-toleráns énemnek nyiladozik a zsebében a bicska, annak ellenére is, hogy folyamatosan emlékezteti magát, mert emlékeztetnie kell magát rá, hogy ez a könyv mintegy nyolcvan évvel ezelőtt íródott, mégpedig azzal a jól körülhatárolható propagandacéllal, hogy Izlandot jelentős és fontos és nélkülözhetetlen európai entitásként mutassa be.

Felmerülhet viszont a kérdés: mi történt azzal a fiúval meg a lánnyal a történet elejéről, akikről az első száz oldal szólt, majd magukra hagytuk őket? Mi történt Thuriddal és Björnnel? Nos, kisfiuk szépen cseperedik, és bár nem is sejti, ki az apja, mégis egész fiatalságában arról ábrándozik, hogy olyan dicső hős lesz belőle, mint amilyen az a nagy hírű Björn. (A vér nem válik vízzé, ahogy mondani szokás.) Teszi mindezt, talán mondanom sem kell, nevelőapja mérsékelt örömére. Björn száműzetését és a hozzászámolt önként vállalt kamatot követően nagyjából tizenegy év múltán tér csak haza, szívében még mindig lobog az olthatatlan szenvedély Thurid iránt, és eltökéltsége az asszony és a gyermek Grönlandra szöktetését illetően kis híján megingathatatlan. A dolognak csupán egyetlen aprócska híja van mégis, amelyen bukik az egész: A nő nem megy a gyerek nélkül, a gyereket viszont nem akarja elszakítani Thoroddtól, mert azt méltánytalannak érezné – végtére is, azok ketten szeretik egymást. Björn csalódottan tűnik el, ki tudja, hogy merre. (Spoiler: a végén kiderül.)

És egyébként minden gúnyolódásom ellenére nem rossz a könyv. A propaganda ellenére sem. Akadnak benne szép számmal történetek, köztük néhány olyan, hogy még a vikingekben annyira nem jártas alany (például én) is képes megérteni, sokat hajóznak benne, ami mindig öröm (bár hogy arra hogy lehet képes valaki, hogy felfedez egy új világrészt, és még csak partra se száll, azt bizony fel nem foghatom). Csak zavaros. Főleg, amikor mennek és jó alaposan széjjelgyilkolják egymást.

Szóval ha és amennyiben valaki volna olyan jó, és elolvasná ezt a könyvet, az esetleg elmagyarázhatná nekem, hogy a végén, a legutolsó vinlandi település felszámolásakor, hazautazás előtt mi a bús fittyfirittyet művel Erik leánya Freydis, és pláne azt, hogy miért. A másik pedig, amit még valaki megmagyarázhatna az, hogy a legvégén most mi is történik. Mármint hogy most fenn marad az öregember a hajón, vagy sem. Ez a kettő olyan rejtély, amivel sehogy sem boldogultam, és minden segítséget szívesen fogadok.

A többi részben pedig… hát, nincsenek sárkányok. Van viszont hazafias szenvedély. Tessék olvasni obskúrus vikinges, vérben úszó felfedezőhistóriát.

Észak sárkányaiGudmundur Kamban
Észak sárkányai
(1936)
Magyarul: Révai, 1940
398 p.
Fordította: Lányi Viktor

Posted in Könyvmoly | Tagged | Leave a comment

A prímszámokról nagyon röviden

Szóval ez az egész a prímszámokkal a következőképpen működik: egyáltalán nem bonyolult. A prímszámok egyszerűen biztonságosabbak a többi számnál. Tudom, hogy ez hogyan hangzik, mert szoktam látni emberek arcán, amikor ez az egész dolog szóba kerül. De elmagyarázom azért.

A prímszámoknak ugyanis nincsenek szövetségesei. Nem fognak tudni senkivel se összeállni, hogy szövetkezzenek ellened. Egy rendes, becsületes prím csak magára számíthat, meg persze számíthatna az egyre, ha az egy nem lenne olyan kis kurva, hogy odaadja magát mindenkinek, szóval bárki beláthatja, hogy az egyes nem olyan jó pajtás.

A prímszámok viszont jó pajtások. Egy prímszám nem alkuszik meg. Egy prímszám nem köt szerencsétlen kompromisszumokat, nem hagyja senkinek se, hogy átgázoljon rajta. A prímszám önálló entitás.

Ha valaminek prím számosságú eleme van, az előbb-utóbb zavarba hozza az avatatlan szemlélőt. Nehéz elhelyezni prím számosságú tárgyat valahol, nehéz megtalálni az arányosságokat, pláne nehéz megosztozni rajtuk, és ez nekem nagyon tetszik. A prímszám ezt mondja:

“Lehet, hogy nehéz velem, de én legalább én vagyok, és nem más. Én nem engedek. Ha nem akarsz dolgozni velem, ám legyen: elvagyok én egyedül is, te meg választhatsz egyet a végtelen sok összetett szám közül, ha azt akarod. Én viszont prím vagyok, és az is maradok. Ha nem tetszik, nyugodtan el lehet menni.”

És ez nekem nagyon-nagyon tetszik.

Posted in Mindennapok | Tagged | Leave a comment