Vattenkokare, choklad, böcker

Igen, tudom, hogy régen volt a legutóbb. Majdnem egy hónapja, hogy eljöttem már, és igazán megtehettem volna korábban is, hogy bejelentkezem. Nem tettem, és ennek van mindenféle oka.

Bezzeg két éve, ugye. Csakhogy. Két éve egy másik kaland volt, Rasmus volt és egyetem; ugyanez az ország de annyira másik közeg, másik világ, másik élet, amennyire csak lehet. És persze másik nyelv. A nyelv. De arról majd később. (Nem ma később, ebben a bejegyzésben később, hanem majd máskor később. Egy másik alkalommal.) Két éve sok minden másként volt, talán minden másként volt, ami csak másként tud lenni, engem is beleértve. Két éve vadul írtam az első napokban folyamatosan, a totális kétségbeesés legmélyebb bugyraiba zuhanva, kapálózva, az utamat és a helyemet keresve, kényszeresen és sürgősen szavakat rendelve mindhez.

Most sokkal nehezebben jöttek a szavak. Most egészen sokáig nem tudtam – sőt, most is csak módjával tudom -, hogy mit gondolok egyes dolgokról. Nehezen találom a gondolataimat. Nehezen találom a véleményemet. Nehezen találom saját magamat. És persze az első két hetemet gyakorlatilag kómában töltöttem, nemcsak a nyelvi és kulturális sokk miatt, hanem a teljesen szokatlan mértékű és típusú szellemi megerőltetés okán is. (Csak emlékeztetőül: egész álló nap mindenki egy olyan nyelvet beszél velem, és én is olyan nyelvet beszélek velük, amit éppen csak három éve kezdtem el tanulni.) Amikor végre kiszabadultam az iskolából, lélekben száguldottam vissza a szobámba, míg a testem csak vonszolta magát, mint egy rokkantnyugdíjas versenycsiga. Amikor végre sikerült minden porcikámnak megérkezni, egy betonpillangó kecsességével zuhantam be az ágyba, ahonnét éppen csak annyira keltem ki, hogy elmenjek két és fél órával később vacsorázni, és utána vissza az ágyba. A veszettül kényelmetlen ágyba, úgy mellesleg.

Szóval a végső kétségbeesés mélységes bugyraiban meg az út- és helykeresésben nincs hiány most sem. Csak most máshogy osztottam be az erőforrásaimat.

Most járok a negyedik hét közepén. Már képes vagyok estig ébren maradni. Már teljesen automatikusan azokban az időpontokban vagyok éhes, amikor kajaosztás van (reggel 7, dél, délután fél 5). Elkezdtem megtanulni az osztálytársaim nevét, és azokét az emberekét, akikkel együtt lakom az internátusban. Van három nagyon sztereotipikusan svéd lány – magasak, szőkék, karcsúak, kékszeműek, csinosak -, akiket most már többé-kevésbé magabiztosan meg tudok különböztetni. Sportot űzök belőle, hogy rendszeresen másik emberekkel ülök le ebédelni, noha ennek megvan az a kockázata, hogy ugyanazokról a dolgokról kell újra meg újra beszélni, és ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, és hogy ettől néha-néha sikítani támad kedvem.

Lassanként elkezdett a dolgoknak értelme lenni, az új életemnek kialakulni a körvonalai. Nem minden zökkenőmentes. Nem minden magától értetődő. De alakul.

Egy random kép a környékről, hogy az is legyen a bejegyzésben

Egy random kép a környékről, hogy az is legyen a bejegyzésben

És teljesen váratlan dolgokon is látszik, hogy valami megváltozóban van. Már gond nélkül alszom a kényelmetlen ágyban. Hugó (a számítógépem) néhány nappal ezelőtt észrevétlenül átváltott, és elkezdett svéd nyelvű hirdetésekkel bombázni, úgy tűnik, mostanra elhitte, hogy elköltöztünk. Meglepően komplex dolgokat sikerült már elintézni, és néha-néha egy-egy pillanatra sikerül elfeledkeznem róla, hogy ezt a nyelvet én tulajdonképp nem is beszélem. A falusi fiókkönyvtár (nyitva hetente három délután) könyvtárosbácsija már névről ismer. Már nem akadok fenn rajta, hogy a bennszülött fiatalok sajtos-lekváros pirítóst esznek reggelire, bár odáig még nem fajult a dolog, hogy kedvem támadjon nekem is megpróbálni.

De valahogy így. Kezd valamiféle normalitás kialakulni körülöttem. Nem állandósult, messze nem megszilárdult, de valami rutinféle. Vagyis féleség. És pontosan ennek a normalitásnak, de legalábbis féleségnek voltak az első építőkockái a címben foglalt szavak, amiket ezúttal nem fordítok le.

Kategória: Kaland, Mindennapok | 1 magvas gondolat

Még mindig nincsenek

60484

60500

60497

60496

60513

60517

Kategória: Kaland, Nézegetős | Gondolsz róla valamit?

Egyelőre képek (szavak még nincsenek)

P1060394

A legrégebbi iskolaépület, ma a díszterem meg a könyvtár van benne

P1060411

Valami melléképület, ki tudja, mire való, de piros

P1060417

A közismereti tárgyakat tanulók (mint mondjuk én) iskolaépülete

P1060410

Rózsaszín gazok sárga fal előtt

P1060413

A főépület hátulról

P1060408

A kisebbik kollégium (itt lakom)

P1060402

A szomszédok (kilátás az ablakomból) – nem sokat hangoskodnak

Kategória: Kaland, Nézegetős | Gondolsz róla valamit?

Pöttyös

Volt nekem egy diplomaosztóm. Nem is annyira mostanában, hanem hetekkel ezelőtt, még július közepén. (Igen, lett egy diplomám. Ez jelen történet elmesélése szempontjából gyakorlatilag lényegtelen, bár így, zárójelben voltaképpen elfér.) Egy ilyesfajta ceremónia pedig, legalábbis gondolom, rendszerint mindenféle szimbolikus-formális gesztusokkal, kérdésfelvetésekkel és problémákkal jár.

Az én esetemben ez túlnyomórészt abban kulminálódott, hogy mindenki – írd és mondd, mindenki: család, barátok, szaktársak – azzal a kérdéssel tudott megbombázni, hogy na de mit fogok felvenni. És bár igyekeztem türelmes lenni, és kedves és barátságos és megint csak türelmes, minden igyekezetemet felőrölte ugyanez az ismétlődő kérdés.

Pedig tűrtem, elég sokáig. Tűrtem akkor, amikor először a hallgatói önkormányzat felkent papjai és papnői előálltak az indítvánnyal, hogy ettől az évtől kezdve a kar be szeretné vezetni a fehér kesztyűt diplomaosztóhoz. Tűrtem akkor, amikor utóbb, az egyöntetű ellenérzések dacára is úgy döntöttek, hogy a rend kedvéért megkérdezték ugyan, hogy mit gondolunk a kérdésben, de ez végeredményben kit érdekel. De amikor már nemcsak intézményesen, hanem személyesen is elkezdtek érni az inzultusok, akkor hirtelen napról napra morcosabb lettem.

Egyrészt, értelemszerűen a konkrét megoldandó probléma miatt. A fehér kesztyű funkcióját értem: senki sem akar naponta többszáz emberrel védtelenül kezet fogni. Csak szerintem akkor már viccesebb lenne a neonszínű vastag mosogatós gumikesztyű, de hát sznobok vagyunk. Vagy ha lehetne fekete, lehetne olyan kesztyű, mint amilyen a neccharisnya, amit az ember könyékig felhúz és menő. Vagy legalábbis kevésbé idétlen. Vagyis idétlen, de máshogy. Javasoltam azt is, hogy öltözzünk be kollektíven jelmezbe, lehetnénk mindannyian Sailor Moon és a fiúk lehetnének Tuxedo Mask, hogyha nagyon szeretnének: akkor működik is a kesztyű, funkciója is van, és ráadásul valami nagyon kínos helyett valami epikusan istencsászár lehetne az egész diplomaosztó: a valaha volt legnagyobb nördség és cosplay parti, amit csak látott az egyetem.

Mert pontosan ez a baj egyébként az egész diplomaosztóval: hogy egy kínos idétlenség. Az ember beöltözik a szép ruhájába, felhúz egy nagyon kényelmetlen cipőt, begyakorolja a legelbűvölőbb mosolyát és hogy feltegye az i-re a pontot, még ott az a remek fehér kesztyű, amitől mindenki vagy pantomimesnek, vagy pincérnek, vagy Mikiegérnek néz ki, esetleg rögtön mind a háromnak. És mindezt miért? Azért, hogy meg lehessen hallgatni egy motiválatlan műsort; egy értelmetlen, de legalább hosszú és követhetetlen beszédet, ami nem szól semmiről; hogy az ember kisétálhasson a pódiumra, kezet foghasson egy csapat emberrel, akiket nem ismer, soha korábban nem látott és valószínűleg eztán sem fog; akik semmit se jelentenek neki, és cserébe akiknek szintén semmit sem jelent az a néhányszáz futószalagon felvonuló egyetemista. Egy szubsztancia nélkül ceremónia, ahová odacsődülhetnek a családtagok elérzékenyülni, ha szeretnének, ráadásul az egyetem még egy kis pluszpénzt is összeszedhet a fényképek és videók árusításával.

Mindezt megkoronázza a meghívólevél: a tanulmányi hivataltól érkezett, terjengős, hivatali nyelvezetben írt semmitmondás, amelyben nagybetűs, vastagbetűs, aláhúzott és színessel szedett kiemelésekkel továbbá túltengő felkiáltójelekkel hívják fel a tisztelt címzettek figyelmét a lényeges momentumokra. Teszik ezt pontosan tudván, hogy bár ezek a népségek sikerrel szereztek diplomát nálunk, ez még nem jelenti azt, hogy képesek elolvasni egy levelet, azt megérteni, és a benne foglaltak szerint cselekedni.

Ha engem bíznak meg, hogy megszervezzem, akkor bizony a tanszéken tartanánk diplomaosztót. A meghívón az időpont és a helyszín szerepelne, felkiáltójelek nélkül. Legfeljebb a tanszékvezető mondana beszédet, ha már valakinek feltétlenül beszédet kell mondania – vagy valaki meghívott vendég valami rövidet és frappánsat, olyasmit, aminek esetleg értelme is van, és akár még releváns is lehet a frissdiplomásoknak. Nem lenne pózolás és fontoskodás. Aki akar, öltözhetne Sailor Moonnak, de nem lenne kötelező. Készülnének komoly és komolytalan felvételek, mint régen az osztályfényképeknél. Lenne büfé, édességgel, gyümölcslével, szendvicsekkel és mivel nem vagyok semmi jónak az elrontója, még kis alkohol is lehetne azoknak, akik élnek ilyesmivel. A végén esetleg, aki akar, ölelkezhetne egyet, aztán mindenki megy világgá, lehetőleg jó szájízzel.

Ehelyett az ember feláldozhat egy néhány órát az életéből egy megjátszott, színpadias, jelentőséget teljes mértékben nélkülöző idétlenségre, aminek voltaképpen semmi, de semmi köze nincs az egyetemen eltöltött évekhez, ahol nincs szó se diadalokról, se növekedésről, se tanulságokról, de még tanulmányokról sem. Csak egy plüssborítóba gyömöszölt papírról. És persze, simán ki lehet bírni, végig lehet csinálni. Az ember képes ennyi áldozatot hozni, ha másért nem, hát a felmenői kedvéért. Meg aki eltöltött pár évet bármelyik egyetemen, feltételezem, hogy szerzett már rutint abban, hogy hogyan kell elalvás nélkül végigülni olyan eseményeket, amiken senki nem mond semmit a jelenlévő túl sok embernek, és ahol nem lehet levegőt kapni. Helyén kell kezelni a ceremóniát, és akkor nem nagy dráma: odamegy, átveszi, hazamegy, örül, hogy túlesett rajta.

A problémák ott kezdődnek, hogy úgy tűnt, a környezetemben nem mindenki tudta helyén kezelni a dolgot, és ezért újra meg újra feltette a kérdést: De mit fogsz fölvenni? Voltak, akik megértették elsőre is, és voltak, akik tizedjére sem a válaszomat: Nem tudom, és nem is érdekel. Majd valamit. Egy fekete szoknyát meg egy fehér inget. Vagy a szuperhősös pólómat és egy rövidnadrágot. Majd meglátom aznap reggel. Nem kell elvinni vásárolni. Nincs szükségem egy új ruhára, amit többet fel se veszek, egy olyan diplomaosztó kedvéért, amire amúgy nem is szeretnék elmenni. Nem akarok se kosztümöt, se semmiféle csinosnak mondott új ruházatot. Nem kell alkalmi ruhára pénzt kiszórni az ablakon, akkor sem, hogyha történetesen nem az én pénzemről van szó. Egyszerűen nem. És amikor azt mondom, hogy nem, az valóban azt is jelenti, hogy nem, és nem azt, hogy kellő győzködés után a nem hirtelen igenné fog változni.

Ennyi bevezetés után eljött az ideje, hogy elmondjam, pontosan mi is a bajom ezzel a kérdéssel, hogy miért lettem tőle napról napra ingerültebb. Nem komplikált, és nem is lesz hosszú: azért, mert ez a kérdés közel sem olyan ártalmatlan, mint amilyennek tűnik, és az ilyen kevéssé ártalmatlan kérdésektől elég hamar be tud telni az amúgy sem túl nagy befogadóképességű hócipőm.

Nem akarok feminista feneket kerekíteni a problémának, de essünk túl ezen is: ha fiú vagyok, kizártnak tartom, hogy el kellett volna szenvednem ezt a heteken át tartó nyaggatást. Ha fiú vagyok, minden bizonnyal van egy öltönyöm, és felveszem azt – ráadásul valószínűleg rokonaim, barátaim és üzletfeleim is kinézik belőlem, hogy képes vagyok kiválasztani a megfelelő öltözetet a megfelelő alkalomra, önállóan. (Végeztem rögtönzött közvéleménykutatást a helyszínen, ruházkodási verbális abúzust egyetlen fiú szaktársam sem szenvedett el.) Ez tehát az egyik ok.

A következő még egyszerűbb: egy diplomaosztóról beszélünk. Mit jelent ez? Térjünk vissza a bejegyzés elejére, a gondosan zárójelbe tett kitérőre. Azt, hogy szereztem egy diplomát. Vajon ha tudtam szerezni egy diplomát, mégpedig kifejezetten jónak mondható eredménnyel, akkor nem lehetséges esetleg, hogy felöltözni is fogok tudni segítség nélkül?

Harmadrészt, ha már feltétlen a diplomám kapcsán kell dolgokról beszélgetni, nem beszélgethetnénk valami méltóbbról? Arról, hogy mit csináltam négy évig az egyetemen? Vagy akár arról, hogy volt egy záróvizsgám, ami olyan mértéktelenül és olyan sokszor volt megalázó, hogy arra szavaim sincsenek? Igaz, szerencsés voltam, mert ezen kívül kifejezetten rossz vizsgatapasztalatom nem adódott, de pont ez és pont ekkor igen rosszul jött ki. Nem beszélhetünk arról, hogy miért tudtam mégis megbékélni a szakzárással és az összes többivel, és hogy mi volt végeredményben a jó abban, hogy így alakult? Nem beszélhetünk arról, hogy nekem egy jó minősítésű diploma miért lett volna ekvivalens a teljes kudarccal, hogy miért nem érhetem be a lehető legjobbnál kevesebbel? Arról, hogy írtam egy százhatvan oldalas szakdolgozatot önálló kutatás alapján, primer forrásokból, olyan témában, aminek nem létezik irodalma? Nem beszélhetnénk mindennek az érdekes részéről, hogy mi minden van emögött a plüssbe csomagolt papírlap mögött?

És még egy utolsó érv: ha egyszer megmondtam, hogy nem érdekel a kérdés és nem akarok beszélgetni róla, azt miért nem lehet tudomásul venni? Hiszen az én diplomám, az én diplomaosztóm és az én ruhám, és az esetlegesen fenyegető nyilvános megszégyenülés is (mintha észrevenném, hogy mások alkalmibban öltöztek fel, mint én – most komolyan?) az enyém. Az egy dolog, hogy nem árulok el különösebb tehetséget a ruházkodás terén, de nem lehetséges-e esetleg, hogy ez azért van, mert nem is érdekel különösebben, és soha nem is akartam megtanulni? Nem lehet ezt tiszteletben tartani? (Meg egyébként az én életem is, de ez mondjuk mellékes.)

Végül egyébként sikerült felöltöznöm. Segítség nélkül. Egy fehér ingbe, egy fekete szoknyába, és igen, a pöttyös tornacipőmbe.

pottyos

Mindjárt megmondom azt is, hogy miért. A fentiek ismeretében könnyű volna rávágni, hogy lázadásból, kivagyiságból, csakazértis. Pedig nem. Nem egészen. Nem szeretek fejjel menni a falnak, és megválogatom, hogy mikor érdemes felvenni a kesztyűt és mikor nem. Józan ésszel belátom, hogy nem mindig ér annyit egy-egy konfliktus, hogy feltétlenül igazam legyen. A pöttyös cipő magyarázata ugyanis még ennél is sokkal-sokkal egyszerűbb.

Nincs másik cipőm.

Illetve van, persze. Van egy téli bakancsom. Van egy lila-narancssárga futócipőm. Van egy fekete-rózsaszín futócipőm. Van egy szétszakadt szandálom. Van egy szőrös, lila mamuszom. És egy pöttyös tornacipőm.

Tudtam, hogy valahol, sok-sok évvel ezelőttről, egy költözéssel ezelőttről valahol lapul még egy cipő. Egy fekete, nem nagyon, de azért éppen eléggé magas sarkú, amolyan alkalmi cipő, talán a ballagásomról. Órákig túrtam a soha ki nem rámolt dobozokat a padláson, de végül csak meglett. Felpróbáltam. Kényelmetlen volt, nem tudtam benne járni, és hülyén is éreztem magam benne, de úgy döntöttem, hogy egy órára, másfél órára kibírom, ha muszáj. Két délelőtt gyakoroltam vele a lépcsőn felmenést és lemenést, és közben sűrűn káromkodtam befelé, hogy miért is kell az embernek olyan cipőt hordania, ami fáj, és reméltem a legjobbakat. Aztán felöltöztem, a spanyolcsizmát behajítottam egy szatyorba, felvettem a kényelmes, pöttyös tornacipőmet, és elindultam.

A metrón láttam meg a tükörképemet az ajtó üvegében. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nekem ez így tetszik. Ha házasodni lehet a habos-babos esküvői ruha alatt tornacipőben, akkor diplomát átvenni miért is ne lehetne? Miért kellene olyan cipőt fölvennem, ami fáj és amiben nem tudok járni, és minden lépésre koncentrálni kell? Pláne miért kellene ezt tennem, amikor pedig kifejezetten ellenzem és helytelenítem, hogy a nőktől azt várjuk el, hogy a “szépségért” szenvedjenek, hogy kvázi sanyargassák magukat azért, hogy mások elvárásainak megfeleljenek. És mire leszálltam a metróról, tudtam, hogy marad a pöttyös tornacipő, hogy nem tehetek mást, és legfeljebb reménykedek hevesen, hogy nem kell ezt hallgatnom majd életem végéig.

Hát ezért. Lehet, hogy nem volt igazam. Lehet, hogy kár volt. Lehet, hogy most, higgadtan, utólag, azt mondanám a vásárlási javaslatokra, hogy oké, menjünk el, és vehetünk egy cipőt: egy józan, lapos talpú, szép, fekete cipőt. De végeredményben meg csak nem bánom. Azért nem bánom, mert az egyszerűen nem én lettem volna, aki felveszi azt a másik cipőt, a gonoszat, a kényelmetlent, az ellenségeset. Hűtlen lettem volna saját magamhoz, mindahhoz, amit az elmúlt évek során mondtam, tettem, gondoltam és mutattam.

Ez vagyok én. Aki felveszi a fehér kesztyűt, ha az az elvárás, bármilyen nevetségesnek érzi is; elmegy a diplomaosztóra, bármennyire feleslegesnek érzi is; erőt vesz magán és kezet fog az idegenekkel, bármennyire kellemetlennek érzi is – de végeredményben csak nem hazudtolja meg önmagát.

Valószínűleg nem ez a jó végszó, úgyhogy megpróbálom még egyszer. A pöttyös tornacipő nem a rendszer elleni lázadásról szól, sokkal inkább a magammal szembeni beletörődésről, talán-talán megbékélésről. Annak az beismeréséről, hogy én én vagyok és ilyen, és nem valaki más, aki másmilyen. Hogy könnyen lehet, hogy könnyebb volna nekem is, a környezetemnek is, hogyha nem ilyen  lennék, de ilyen vagyok. Arról szól, hogy akár tetszik, akár nem, nekem a konformizmus nem ér annyit, mint a fizikai komfort és az integritásom megőrzése. Arról szól, hogy hahó, emberek, nem lehetne végre megérkezni a huszonegyedik századba, és azt nézni, hogy ki vagyok és mit csinálok, és nem azt, hogy mi van rajtam és hogy nézek ki?

Na jó, meg persze egy kicsit arról is szól, hogy egy széttaposott pöttyös tornacipő igazán klassz dolog.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | 4 hozzászólás

Om tre veckor

Telik a nyár, és van még valami, amit nem meséltem el nagyobb nyilvánosság előtt, pedig lassan ideje volna. A kivételesen tehetséges és szemfüles versenyzőknek talán feltűnt, hogy történt kis változás a menüben. Egyes- és többesszámok cserélődtek, semmi különösebben szembeötlő, egyetlen apróságtól eltekintve. Ez az egyetlen apróság a következő: eltűnt a nagyjából három évvel ezelőtt feltűnt Rasmus nevű fül, de nem nyomtalanul. A helyébe a Kalandok nevű címke lépett.

Ha elárulom azt is, hogy a módosítás nem ötletszerű volt, hanem igencsak megalapozott, akkor talán nem okozok nagy meglepetést, ha lerántom a leplet a nagy titokról, és elárulom, hogy új kaland van készülőben, egy új kaland, ami bár nagyban hasonlít az évekkel ezelőtti Erasmus-típusú kollégájára, mégsem ugyanolyan, és nem is ez a neve.

Tíz évvel ezelőtt már bő fél éve a könyvesboltban dolgoztam, volt egy véglegesített, határozatlan idejű szerződésem, kezdtem megtalálni a helyemet, és azt a naiv vélekedést dédelgettem, hogy kész vagyok: pályára álltam, és innentől már csak az egyenes út vezet előre, az élet, mint olyan, meg van oldva. Innentől kezdve már nem kell döntéseket hozni, innentől kezdve már nincs küszködés, innentől kezdve már csak úszni kell az árral. Nem gondoltam, hogy még várnak rám kalandok, nem is számítottam rájuk, és őszintén, azt hiszem, nem is nagyon vágyakoztam utánuk. Egy-egy néhány napos utazás valahová, egy kis kiruccanás, egy korcsolyaverseny, egy Paul Simon-koncert? Persze. De komfortzónából kilépni, új dolgokat tanulni, a világ határait feszegetni? Ugyan. Ahhoz én már túl öreg és túl felnőtt voltam így húszévesen, hogy kamaszos hevülettel fejest ugorjak a mindenfélébe.

Aztán tessék. Jöttek a döntéshelyzetek és jöttek a döntések és jött az élet. Jött, amikor otthagytam a munkahelyet, jött, amikor elkezdtem egyetemre járni, és jött, amikor két éve januárban mégis fejest ugrottam egy cserediákos félévbe. Huszonhét évesen, túlkoros egyetemistaként, hátam mögött némi munkatapasztalattal és némi egyetemi tapasztalattal, felszerelkezve valamennyi, ha nem is túl sok rutinnal a világ dolgait illetően beláttam, hogy még ez az egy lehetőségem van. Mielőtt kiöregszem. Mielőtt beüt az elkerülhetetlen leépülés. Mielőtt bármi. Így lett a Rasmus nevű fül, így lett az egyetlen, az utolsó játék, ami még kijár nekem, így lett a Rasmus nevű kaland. Az utolsó.

Nem az lett az utolsó.

Három hét múlva fogom a bőröndömet, fogom Bélust, a mongúzt és fogom a még nem egészen hároméves, éppen csak megbízhatóan szobatiszta és semmilyen más tekintetben egyáltalán nem megbízható, elég hebehurgya svédtudásomat, és megyünk világgá.

Lehetne beszélni mindenféle érdekes dolgokról. Mondjuk hogy hogyan pályázhattam egyáltalán, és pláne hogyan nyerhettem el egy olyan ösztöndíjat, ami svéd szakosoknak szól, miközben én az nem vagyok. Vagy hogy miként esett egész svéd dolog, mi történt itt az elmúlt években, és ki vette át itt az irányítást. Vagy hogy mennyivel könnyebb másodjára nekiindulni egy féléves svédországi tanulmányi célú tartózkodásnak – csak éppen nem az. Na jó, kicsit talán könnyebb, de közel sem annyival, mint várná az ember. Lehetne beszélni az ösztöndíj részleteiről, meg arról, hogy mi is lesz, hogyan is lesz, miért lesz.

Ezernyi téma kínálgatja változatos bájait, de most mégis egy ezeregyediket választok. Azt az ezeregyediket, hogy bár számos lehetőség kínálkozott ennek a fülnek – leánykori nevén Rasmusnak – az átnevezésére, én mégis a kalandosat választottam: a nagyot, a tágat, a nem specifikusat, amibe minden belefér.

Tettem mindezt azért, mert most, harmincévesen egészen máshogy néz ki a világ, mint tíz évvel ezelőtt. Nemcsak azért, mert nincs állásom. Nemcsak azért, mert nincs előttem nyilvánvaló és világosan kirajzolódó jövő, nem érzem, hogy sínen lennék. Hanem azért, mert most nem érzem azt, hogy készen lennék az életemmel, hogy már nem kell döntéseket hoznom, és hogy rám nem várhatnak kalandok.

Egy már volt.

Most kezdődik a második. Mindjárt három hét múlva.

És ki tudja, mi minden jöhet még ezután.

Kategória: Kaland, Mindennapok | 1 magvas gondolat

Javul

Azt magyarázza már meg nekem valaki, hogy az időjárásban a “javul az idő” miért szinonimája annak, hogy melegszik? Azt írja az összes időjárási portál, hogy az a ma esti hidegfront, amit várok, mint a messiást, és húsz fokot hoz (no jó, huszonnégyet) mindössze egy-két napot tart, és utána hétvégétől újra javul az idő.

Miféle megállapodás rögzíti, hogy a harminc fok és afölött számít jó időnek? Ki döntötte ezt el? Le van valahol írva, van rá valami szabály? Kikérem magamnak, hogy nem egyszerűen szenvedek és el akarok pusztulni és a cseppfolyósodott agyam elszivárog a fülemen keresztül, miközben szédelegve átkóválygok a nyáron anélkül, hogy akár csak a legcsekélyebb intellektuális munkavégzésre is képes lennék, még bele is verik az orromat, hogy úgy egyébként ez még jó is.

Tessék azt mondani, hogy melegszik. Vagy hogy jön vissza a kánikula. Vagy hogy örülhetnek a strandolók. De ne keverjünk lehetőleg nyelvi szinten se értékítéletet az időjárásba. Személyes preferencia természetesen van, miért is ne lenne. Nem ez a lényeg.

Számomra például a tizenkilenc fok kis napsütéssel tökéletes. A huszonnégy enyhe széllel még egészen kellemes. Amikor két napig esetleg relatíve jól érezhetem magam, embernek, életképesnek, van lehetőségem akár egy komplett gondolatot végigkövetni az elejétől a végéig, amikor egy többszörösen alárendelt mondatot is meg tudok fejteni, akkor nekem senki se jöjjön azzal, hogy “jön vissza a jó idő,” amikor mindennek iszonyúan vége szakad.

És ha már itt tartunk, ne mondjuk egyébként azt se, nyilvános, hivatalos fórumon ne, hogy ma este végre jön a jó idő, csak azért, mert én személy szerint így gondolom. Nem erről beszélek. (Érdekes egyébként, hogy nem is nagyon szoktam látni lehűlés kapcsán kimondottan pozitív nyelvhasználatot, legfeljebb az enyhül szótő különböző variációit.) De ne mondjuk.

Mert ez rohadtul szubjektív, és mint szociálisan érzékeny létformát, ez engem kimondottan sért.

Apróság? Persze. Gyakorlatilag jelentéktelen. Azon túlmenően, hogy engem, akinek egyébként mindennel baja van, dühít, más bajt nem okoz. Másfelől viszont nagyon is része annak a fajta közbeszédnek, amelyik öntudatlanul is hozzáteszi a bírálatát mindenhez, megmondja, hogy mi helyes és mi nem, mi hasznos és mi nem, ki a jó és ki nem. Annak a fajta közbeszédnek, nyilvános beszédnek, nyilvános állásfoglalásnak, amelyik hierarchiát állít fel a megfelelő és nem megfelelő gondolkodás, vélemények és preferenciák között, amelyik megmondja az emberek egy részének, hogy ők okék, és az emberek egy másik részének, hogy ők meg nem okék.

Kategória: Mindennapok | Gondolsz róla valamit?

#835

Van egy pont, ahol a fáradtságot már nagyon nehéz megkülönböztetni a szomorúságtól. Voltaképpen lehetetlen.

Kategória: Két mondat | Gondolsz róla valamit?