A svéd dolog

Tételezzük fel, hogy létezhet olyasmi, ami nem változott egy szemernyit sem az elmúlt hetekben (amióta takaréklángra tettem a valóságot és átköltöztem egy alternatív dimenzióba) és ami eszerint teljesen egyforma itt és otthon. Bár erre relatíve kicsi az esély, mégis, csak a móka kedvéért tételezzük fel. Megvan? Biztos? Akkor kénytelen vagyok megállapítani, hogy igenis létezik egy dolog, ami kísértetiesen egyforma itt és otthon: az átlagember totális értetlensége a svéd dolgot illetően.

Hogy pontosan miként definiáljuk „a svéd dolog” gyűjtőfogalmat, indokolt, noha ránézésre némiképp problémás kérdés. Megoldása valamivel egyszerűbb, rögtön két irányból megközelítve is. Egyfelől ide számítható mindaz, ami valaha is előkerült az elmúlt három tanév során a személyes svéd-történetemben, beleértve az összes vívódást, küszködést és túláradó érzelmet. Másfelől ide számítható mindaz, amire valaha is rákérdezett valaki a nademiért, a nadehogyan, a nademikor, a nadehogyhogy vagy a nadeakkortemost kérdőszavak valamelyikét (vagy ezek egy stratégiai jelentőségű „tulajdonképpen” vagy „mégis” elhelyezésével feldúsított variánsát) felhasználva mondatindításra. A jó hírem az, hogy ez a kétféle szabály pontosan ugyanazt a halmazt jelöli ki. Magyarra lefordítva: nincs olyan aspektusa, momentuma vagy indoka ennek a históriának, ami ne ütközött volna valaki részéről értetlenkedésbe és ne torkollott volna részemről kétségbeesett, reménytelen magyarázkodásba.

Még magam sem tudom, hogy mi lesz végül ebből: gyanítom, hogy hosszú és komplikált, ámde nehezen befogadható szöveg. Fennáll persze annak is az esélye, hogy rövid és egyszerű, ámde hasonlóan nehezen befogadható verzió lesz belőle. Meglátjuk. (Azért az egyik valamennyivel valószínűbb, mint a másik.)

A történet kezdőpontja elég világos: a Rasmus előtti félévben, minden bátorságomat összeszedve besétáltam az egyetem skandinavisztikai tanszékére, kideríteni, hogy zajlik-e náluk kezdő nyelvoktatás, és hogy oda be szabad-e pofátlankodni egy teljesen külsős személynek, aki nem szeretne pontosan nulla nyelvtudással külföldre költözni, még akkor se, hogyha a külföldben állítólag mindenki tud angolul. Mindkét kérdésre került válasz: zajlik kezdő nyelvoktatás, és mindenkit szívesen látnak, aki meg akar halni.

Azt hittem, hogy viccelnek. Nem vicceltek. De erről kicsit később.

Előbb ugyanis fel kell tennem a kérdést, hogy tényleg ez-e a történet kezdőpontja. Merthogy valami oka csak kellett, hogy legyen annak, hogy pont Svédországba jelentkeztem ösztöndíjra.

És volt is, persze, elég sok. Például az, hogy elég kevés választási lehetőség kínálkozott. Spanyolország és Olaszország nagyon nem vonzott, meg egyik nyelven se tudok semmit, és ezek bizony olyan tannyelvű intézmények. Görögország szintén kicsit túl mediterrán és kicsit túl temperamentumos ötletnek tűnt. Maradt még a kalapban két német egyetem, egy norvég, egy finn és egy svéd. Amikor ezt a történetet mesélem – és szoktam mesélni, három nyelven is – rendszerint sorra veszem, hogy hogyan zártam ki egyesével az összes többi lehetőséget. Megmagyarázom, hogy igazából nem maradt más opció, hogy voltaképpen racionális kényszerűség következményeként történt.

Lehet találgatni, hogy ez mennyire igaz. (Nem teljesen. Ahogy persze nem is teljesen hamis, de mégis.)

Nem tudom, kinél hogyan működik a döntéshozatal: nálam úgy, hogy nagyjából öt másodperc után tudom, hogy mit akarok, és utána néhány napig, legfeljebb egy hétig még rágódok az ügyön (ha annál tovább tart, akkor nem valószínű, hogy abból valaha is lesz döntés): keresem a megfelelő érveket, próbálom felrajzolni, hogy milyen lehetséges következményei vannak az egyik, második, harmadik, ikszedik alternatívának. Aztán amikor már mindent felírtam, színkódoltam, összeállt a pro és kontra lista, és esetleg valamiért mégsem érzem igazán jónak, akkor előszedem a tarsolyomból a „de ezt akarom” ütőkártyát, ami rögtön okafogyottá teszi az összes korábban felsorakoztatott érvet. Akkor Svédországot akartam, és amúgy se volt egy hetem gondolkozni. Nem tudom megmondani, hogy miért, valószínűleg akkor se tudtam. Azóta viszont annyi minden történt, ami nagyban befolyásolja a világlátásomat, hogy könnyen lehet, hogy ez az információ – ha létezett is valaha kvantifikálható minőségében – örökre elveszett. Svédországot akartam tehát. Valamiért. És azt jelentettem ki ezzel egyidejűleg, hogy ha esetleg tényleg meg akarok tanulni még egy nyelvet, akkor ennél jobb alkalom nem fog kínálkozni.

Besétáltam tehát három ősszel ezelőtt a skandinavisztikai tanszékre. És ahogy az a sorsfordító pillanatokban már csak lenni szokott, ott és akkor fogalmam se volt róla, hogy az egy sorfordító pillanat volt – sőt, még azután se egy jó ideig.

…és itt megakadtam kicsit. Mert ami itt jön, az a nehéz része. Az a része, amit nehéz volt átélni, amire nehéz visszaemlékezni, amivel nehéz szembenézni, és amiről nehéz beszélni. Az a része, amin olyan borzasztóan nehéz felülemelkedni, hogy talán még most sem sikerült. De közben az a része is, amivel minden elkezdődött. Az a része, amikor kijelöltük a versenypályát és kifeszítettük a célszalagot. Ugyanakkor az a része is, amit még mindig nem tudtam megbocsátani, noha nem is haragszom érte. De az a része, amelyik megerősített a hitemben, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. Miközben az a része is, amikor mindennek értelme lett és minden átrendeződött a fejemben és új világok nyíltak meg. Miközben.

Hét félév.

Hét jellegében, karakterében, identitásában rendkívül különböző félév. A nagy, a fontos, a sorsfordító, az egyedi, amelyikben minden eldőlt – mondanám bármelyikről. A sárkány hét feje, ha úgy tetszik. És hogy kellőképp izgalmas legyen, tele van a mese próbatételekkel, a legkisebb királylány mellé szegődő segítőkkel, kis varázslattal, kis furfanggal, ellenségekkel, diadalokkal és minden mással, ami csak egy rendes, becsületes, valamirevaló történetbe kell. Valahogy így néztek ki:

Az első. Káosz. Pánik. Totális elveszettség és kétségbeesés. Éppen csak egy évvel korábban teljesen új dolog volt az egyetem is, attól is meg voltam rettenve, ott se tudtam, hogy mi hogyan működik, de azt azért elég hamar, különösebb küszködés nélkül kiismertem. Elég hamar világos lett, mik a követelmények, mit kell csinálni, mi a cél, mi a módszer, mi a modell lényege. De egy évvel később ez az első svédes félév valami teljesen más volt. Kapkodtam, próbáltam nem lemaradni kétségbeejtően, próbáltam felfogni, hogy most egyáltalán mit várnak tőlem, mit kellene megtanulnom és mikor, mi alapján, hogyan, mire kellene odafigyelni. És persze, hogy hogyan kellene ezt megoldani olyan atmoszférában, amiben az ember kétféle lelkiállapot között ingázik: vagy halálra van rémülve, vagy porig alázva és megsemmisülve. Esetleg, alternatív esetben, mehet mindkettő egyszerre. Nem állítom, hogy nem volt ez részben az én hibám is: biztos vannak olyan emberek, akik nem rettegnek tőle, hogy négy, három, két hónap múlva landolnak egy idegen országban – abban az esetben, hogyha sikerül egyáltalán fixálni az ösztöndíjukat mindkét egyetem teljesen inkompetens ügyintézője között –, csak én nem vagyok ilyen ember. És biztos vannak olyan emberek is, akiket nem semmisít meg az a légkör és az a működési elv, ami ott és akkor jellemző volt, csak én nem vagyok ilyen ember.

Úgy emlékszem arra az őszre, mint sötét és hideg időszakra, a reménytelen tanácstalanságra, arra, hogy tele voltam kérdésekkel, de nem tudtam megfogalmazni, mik azok a kérdések egyáltalán. Akut, amorf információhiányban szenvedtem. Ma már valamivel jobban meg tudnám fogni a gondokat, de nem sokkal: nem láttam át a rendszert, nem volt világos, hogy mit várnak tőlem, mit kellene elsajátítanom és hogyan és mikor és hol van az a rendszer, ahol ezek az egymástól teljesen független információ-szigetek összeérnek. Egyszerűen hiányoztak a konkrétumok és a fogódzkodók, nem volt iránymutatás, csak magas és tisztázatlan elvárások. Többet tanultam abban a félévben svédet, mint minden mást együttvéve, folyamatosan, állandóan (igaz, ez végül nem mutatkozott meg a jegyeimben, se svédből, se minden másból.) A végén örülnöm kellett volna, hogy túléltem, hogy sikerült valamit hazavinni belőle, de nem tudtam örülni, nem éreztem úgy, hogy túléltem, és úgy sem, hogy sikerült volna bármit is elsajátítani, bármit, aminek haszna lehetne.

A második. Költözés. Svédország. Meglepetések. Hogy például a feliratokat, táblákat, plakátokat elég jól értettem. Meg a menzán az étlapot. Meg a képeskönyveket – azokat, amikben oldalanként legfeljebb két sor szöveg figyel, és később azokat is, amikben már oldalanként egy-egy bekezdés is – a könyvtárban. Meg amikor szintfelmérőztem az egyetemen a svéd mint idegen nyelv tanárokkal, és azt hittem, hogy egy pozitív tapasztalat még nem változtat semmin, de utóbb kiderült, hogy bizony nagyon is változtat. A folyamatos kudarcok és földbe döngölések és a rosszalló fejcsóválások után, hogy csináljam csak, nyugodtan csináljam csak, de az én legjobb erőfeszítésem soha az életben nem lesz elég semmire, kevés vagyok és hülye, most hirtelen mindenki ámuldozott és csodálkozott. A valóságban volt értéke annak, aminek az iskolában nem volt. Akkor először lettek olyan svédóráim, amikor felfogtam, hogy mit várnak tőlem. Életemben először voltak olyan svédóráim, amiket tényleg élveztem, tudtam követni, és amikor nem volt permanens halálfélelmem. Kiderült, hogy három és fél hónap után közel azon a szinten vagyok, mint azok a finnek, akik évekig tanultak svédül az iskolában. Kaptam svéd sikerélményeket. Kiderült, hogy ez talán mégsem lehetetlen.

És kaptam ugyanebben a félévben még valamit, csak erről sokkal nehezebb beszélni. Egyrészt azért, mert féltem a fejemet a leharapástól, hogyha esetleg rosszul fogalmazok. Másrészt meg azért, mert nagyon bizalmas, nagyon személyes a dolog. Talán az a legpontosabb, hogyha úgy fogalmazok, hogy valaki kinyújtotta felém a kezét, és megengedte, hogy belekapaszkodjak, és én bele is kapaszkodtam jó erősen. Mert olyan jó volt, hogy végre valaki velem van és nem ellenem. Hogy valaki hajlandó kicsit vezetgetni. Van valaki, aki nem hagy elveszni. Valaki, akinek csalhatatlan ösztöne megsúgja, mikor kell megkérdeznie, hogy ugye akkor következő ősszel folytatom a svédtanulást.

A harmadik. Újrakezdés. Útkeresés. Betolakodás. Abban a nevetséges helyzetben voltam, hogy hiába éltem Svédországban hónapokig, a gyakorlatban mégiscsak angol nyelvű környezet volt az: a cserediákok elszigetelt világa, és azoké a bennszülötteké, akik hajlandóak voltak a kedvemért angolul beszélni. Ez viszont azzal is járt, hogy azok, akikkel együtt kezdtem svédet tanulni, sokkal többet tanultak otthon az egyetemen a nyelvből és a nyelvről és ezáltal jóval előrébb tartottak, mint én külföldön. Nem tudtam, tudok-e annyit, hogy velük folytassam, és nem tudtam, újrajárhatom-e legalább az elsőt, hogy ne felejtsek el mindent abból, amit végre elkezdtem megérteni és megszokni. Így aztán az egy évvel korábbi stratégiát követve besétáltam a skandinavisztikai tanszékre, és megkérdeztem, hogy lehetne-e, és ha igen, akkor hogyan. Sok mindenre fel voltam készülve, de pont arra nem, hogy olyan pofont kapok, hogy a fal adja a másikat. Nagyon lecsupaszítva azt az instrukciót kaptam, hogy csináljak, amit csak akarok, beszéljem meg az egyes tanárokkal a dolgot, hivatalos állásfoglalás nincs, mert egy betolakodó problémája senki másnak nem probléma, oldja meg maga, senkit sem érdekel. Elhangzottak más gorombaságok is, de bőven elég, ha a „betolakodó” jelzőre koncentrálunk, az a későbbiekben még úgyis fontos lesz.

A tanév első hetei mindig kaotikusak, de ekkor súlyosabb volt ez a sokévi átlagnál. Az egyetemek közötti papírmunka, tárgyak elfogadtatása, és levélírásos magyarázkodás három svédtanárnak (akik közül az egyikkel még csak nem is találkoztam korábban egy másik meg anyanyelvű) hogy nem tennének-e nekem egy szívességet, és nem fogadnának-e be az órájukra. Vicces. És még viccesebb volt, hogy az egyiktől egyáltalán nem jött válasz, a másik az egyik első órája után egy kedélyes svéd nyelvű elbeszélgetésre invitált meg, ami után majd közösen döntünk, a harmadik pedig mégiscsak szeretett volna hivatalos állásfoglalást kapni az ügyben, attól függetlenül, hogy tudta, hogy az nincs és nem is lesz. Olyan hosszúra nyúlt a folyamat, hogy mire végül egyesével mindenki igent mondott, már késő lett volna kihátrálni, az órarendem többi részét is gondosan a svédórák köré szerveztem, no meg miután az ember szívességet kért valakitől, és azt a valaki megadja, mégsem illendő azt mondani, hogy bocsi, inkább mégsem kérem. Így állt elő az a végtelenül bizarr modell, hogy két évfolyam svéd nyelvgyakorlataira jártam. Párhuzamosan. Az előző őszi heti nyolc nyelvgyakorlat hirtelen tizennégyre hízott. A heti negyven-ötven oldal házi feladat a kétszeresére. A számonkérések szintúgy. És a stresszt inkább ne is számoljuk.

De közben valami furcsa dolog történt. Az egyik évfolyamon olyasmit tanultam, amit elvileg már tudtam, de legalábbis tudnom kellett volna, noha nem múlt el úgy egyetlen óra sem, hogy ne hatott volna rám jónéhány dolog az újdonság erejével, vagy ne került volna helyre valami többé-kevésbé súlyos félreértés. Alapvetően mégis úgy éreztem, hogy ura vagyok a helyzetnek. Még annak ellenére is, hogy rettegtem, mikor fogom elbízni magam és mikor fogok lemaradni, és mikor húznak el mellettem az elsősök, mint a gyorsvonat. A másik évfolyamon olyasmit tanultam, ami olyasmire épül, amiről fogalmam se volt, és azt se tudtam, hová kapjak, és abszolút nem voltam ura a helyzetnek, épp csak egy árnyalatnyival volt kevésbé borzalmas, mint egy évvel korábban. Ha nincs az az átokverte büszkeségem, nem sok, talán semmi sem tartott volna vissza tőle, hogy kihátráljak az egészből. És ebből a kettősségből nagyon különös hibrid nőtt ki: a korábbiaknál sokkal egészségesebb arányban kaptam sikerélményt és próbatételeket. Kiderült, hogy a szókincs kompenzálni tudja a nyelvtani hiányosságokat, és az átlagnál nagyobb szókincsem segített az átlagnál nagyobb nyelvtani hiányosságaim leküzdésében, de legalábbis elleplezésében. Kiderült, hogyha kapok két lépés távolságot és annyi nyugalmat, hogy gondolkozhassak, egészen más dolgok történnek, mintha lesből csapnak le rám. Kiderült, hogy ha szkepticizmus helyett bizalommal állnak hozzám, az rengeteg mindent megváltoztat.

Váratlanul, már jócskán a félév vége felé egyszer csak derült égből arra lettem figyelmes, ráadásul egy zárthelyi dolgozat kellős közepén, hogy ezt élvezem. Hogy komolyan, mélységesen, iszonyúan élvezem. Hogy ez a dolog, ez a svéd dolog nem lehetetlen. Hogy lekopott nemcsak a tankönyvemről hanem a homlokomról is az odaütött „teljesen reménytelen” feliratú pecsét. Hogy összeállt valami a fejemben, és működik. Megszületett valami, amit akkor még tünékeny, véletlen, időszakos jelenségnek gondoltam, pont, mint az egyszeri svéd sikerélményt egy félévvel korábban. Amikor megpróbáltam beszélni róla, azt a nevet adtam neki, hogy örömsvéd. Az örömsvéd önfeledt dolog. Annyit tesz, alig várom, hogy órára mehessek, azt jelenti, hogy minden idegszálammal azon csüngök, ami a nyelvgyakorlaton történik, mert ez érdekes, és ez jó, és ez működik, és ez boldoggá tesz. Megdolgoztam érte, és hirtelen, váratlanul elkezdett kifizetődni. Örömsvédben.

A negyedik. Vívódás. Döntés. És diadal. Az egyetemet egy évvel korábban kezdtem, mint a svédtanulást. Ez a félévem lett volna tehát papírforma szerint az utolsó. De egyes dolgokat mérlegelni kellett, és végül a két serpenyőbe pakolt rakomány valahogy a következőképpen festett: Az egyikben ültek azok a tárgyak, amiket még teljesítenem kellett a szakzáráshoz. Elég sokan voltak, mert az Erasmus alatt elvégzetteket jócskán kreditérték alatt sikerült beszámítani, és mivel a legtöbb kurzust vagy csak tavasszal, vagy csak ősszel hirdetik meg, ami akkor kimaradt, most kellett, hogy sorra kerüljön, és persze ott voltak a rendes, amúgy is utolsó félére ütemezett tárgyak. Másfelől ott ült a szakdolgozat is, amit meg kell írni. Elég rendesen teltház volt tehát már azon az oldalon, mikor odafurakodott még a büszkeségem, hogy nehogy már én is csak egy legyek azok közül, akik Erasmus után nem képesek időben befejezni a képzésüket. A másik serpenyőben a döntéselőkészítés racionális szakaszában nem ült senki. Egészen addig, amíg a kis zsenge, zöldfülű örömsvéd, fenekén a tojáshéjjal, az előző félévet záró dolgozattól feltüzelve oda nem szaladt, lelkesen kurjongatva, hogy majd ő, és nekifutásból bevetődött, mit sem törődve a szorongásaimmal. Ismertettem fentebb a döntési stratégiáim általános modelljét. Szakzárás elhalasztva. Még egy félév svéd megszavazva.

Az ösvény már ki volt taposva. Folytattam párhuzamosan a két évfolyamot, a soványka heti tizennégy órányi nyelvgyakorlat mellé még hozzácsaptam gyorsan három speciális kollégiumot (plusz hat óra) a vicc kedvéért. Nagyjából két félévre elegendő tárgyam volt, és egy egészen kicsit bele akartam pusztulni. De közben pedig nem tudom, mikor élveztem utoljára ennyire valamit. Állandóan óráim voltak. Minden ébren töltött pillanatomat kitöltötte a svédezés. Már nem egyszerűen arról volt szó, hogy többet tanultam svédet, mint minden mást együttvéve: gyakorlatilag csak svédet tanultam. Minden mást csak vizsgák előtt. (Meg is lett az eredménye: több tárgyból is csak négyesem lett.) Semmi sem bírt olyan érdekes vagy olyan izgalmas lenni, olyan lelkesítő vagy csak egyszerűen olyan jó. Semmi sem bírta már felvenni a versenyt a svéd dologgal. Annak ellenére sem, hogy még mindig volt bennem jócskán görcs és rettegés és rendszeres elbizonytalanodás és mindennek a megkérdőjelezése, és szorongás, hogy mikor gyilkolódik meg szegény kis ártatlan örömsvéd. Mindennek ellenére sem. Beleszerettem. Nyakig ültem benne, ha nem fülig. Néha átcsaptak a fejem fölött a hullámok, de olyan volt, mint a vidámparkban: halálfélelme van tőle az embernek, de attól még fel akar ülni rá újra meg újra. Totális agymosás. Vagy Stockholm-szindróma.

A szorgalmi időszak utolsó és a vizsgaidőszak első hetében nyolc napon belül hat svédvizsgám volt – meg még kettő vagy három nemsvéd os, de azt ki számolja. (A nyolc napba egyébként beleesett egy hétvége.) Borzalmas volt. És fantasztikus. Egyidejűleg. A nyolcadik napon volt a nyelvi alapvizsga szóbeli része, az a vizsga, amit a normális emberek egy év után tesznek le, bár nekem csak két év után adódott rá alkalom. Felkínálták a lehetőséget, hogy mint nem szakos, mint vendéghallgató (vö. betolakodó) ne szóbelizzek. Zokon is vettem, hogy már megint éreztetik velem, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek, hogy ami nekik kötelezően jár, az nekem nem jár, rám nem vonatkozik, azt csak én kényszeríthetem magamra a saját választásommal. Mégsem hiszem, hogy bárkiben is felmerült volna akár csak egy pillanat erejéig, hogy élni fogok a lehetőséggel: számomra világos volt, hogy kizárt, de épp ilyen világos kellett, hogy legyen a tanáraimnak is. Nem is lett volna korrekt, merthogy elvileg ez a vizsga a belépő ahhoz, hogy az ember másodéven tanulhasson, és akkor már tanév eleje óta benn voltam a másodéves órákon. De nem a korrektségen múlt – meg akartam mutatni. Nagyon meg akartam mutatni. Egész évben azon dolgoztam, hogy megmutassam, és nem hagytam, nem hagyhattam, hogy elvegyék a lehetőségemet. Hogy elvegyék a tűzjátékot a végéről.

Megmutattam. És volt tűzijáték is. Igaz, robotpilótán csináltam végig az alapvizsgát, utólag nem is emlékeztem rá, hogy miről beszéltünk, miről volt szó egyáltalán, csak hetekkel később kezdtek visszamerészkedni homályos emlékképek (és bár ne tették volna). A mai napig nem tudom, pláne nem biztosan, hogy megérdemeltem-e azokat a jegyeket, amiket kaptam. Nem tudom, hogy mire kaptam őket. Nem tudom, hogy nem arra-e, legalább részben nem arra-e, hogy mennyire iszonyúan akartam. Azt gondolom, hogy nem voltam annyira jó; és pláne nem voltam szükségképpen jobb azoknál, akik másmilyen osztályzatokat kaptak. De mégis. Még egy év előnnyel is, még a kételyeimmel és a nem értésemmel együtt is azt gondolom, hogy diadal volt ez, és nem is kicsi. Ott és akkor valami kicsit helyrebillent, valami kicsit kiegyenlítődött, feloldódott valami görcs, amiről annyira megszoktam, hogy ott van, hogy már észre se vettem, csak mikor eltűnt, és azt hiszem, ezért bőgtem utána nagyjából két napon át.

Az ötödik. Egy új világ. Egy új döntés. És a gyerekek. Mikor megszavaztuk (én és az örömsvéd), hogy akkor márpedig ráteszünk még egy félévet az egyetemi tanulmányaimra, akkor kifejezetten egy félévről volt szó. Stratégiailag elhalasztottam az utolsó tárgyamat – az utolsó szakmai gyakorlatot – erre a félévre. Ezen felül nem is maradt már kötelezettségem, csak a szakdolgozat megírása. Ennyi. Csak ez a kettő. Semmi más. Gyerekjátéknak tűnt, és még úgy is gyerekjátéknak tűnt volna, hogyha akkor, ha már úgyis itt vagyok, hozzácsapjuk az aktuális svéd nyelvgyakorlatokat. Az első ötletem az volt, hogy akár folytathatnám is a megkezdett módon, hiszen olyan jól ment az előzőleg is, azaz a két évfolyamot párhuzamosan végezve: a másodévesekért kapnék végre jegyet, kreditet, teljesítést, miközben a harmadéveseket meg elvégezném, hiszen ott tartok. De a tanszéki sajátosságok, a szívességek természete, és egyes tanárok józan esze (ha már az nekem nem jutott) az esetek kétharmadában (joggal) meggátoltak ebben. Így viszont – és figyeljük meg, hogyan működik az abnormális agyam – kevesebb órám lett, mint amennyivel számoltam eredendően. Tehát ha esetleg találnék valami érdekes speciális kollégiumot, vagy kettőt, vagy hármat…

Ráadásul a szakmai gyakorlatomat végre (kis protekcióval) sikerült úgy megszervezni, ahogy akartam: a germanisztikai könyvtárban, mint skandinávul tudó embert hasznosítottak. Hovatovább olyannyira hasznosnak bizonyultam, hogy a kötelező negyvenöt óra – gyakorlatilag másfél hét – letöltése után ott maradhattam a félév fennmaradó részére félállásban, ha akarok: akár úgy is, hogy az órarendemhez és egyéb elfoglaltságaimhoz igazítjuk a munkaidőmet. Vonzó ajánlat volt, több okból is. Szóval akartam, noha tudtam, hogy ennek az ára még egy félév késlekedés lesz. De egyrészt nem volt konkrét tervem az életem egyetem utáni szakaszát illetően: ami volt, az meg szeptemberi tanévkezdéshez igazodott úgyis. Másrészt pénz, ha nem is őrülten sok pénz, de átlagban véve nem is őrülten sok munkáért. (Kicsit zsákbamacska-jellegű volt, és elég egyenetlen, hogy melyik nap kellett megszakadni és melyik nap nem.) Harmadrészt egy kis szakmai tapasztalat, ami simán belefér még a már amúgy is nagyon eklektikus önéletrajzomba. Negyedrészt kitöltötte a lyukakat a napjaimban, és közlekedés és buszmenetrend szempontjából is sokkal jobb volt reggelre járnom, mint nap közepén valamikorra. És ötödrészt: mert ott voltak az egyéb elfoglaltságaim.

A tanszéken működik egy rendszer: a tanácstalan elsős mellé hatóságilag kineveznek egy felsőbbévest, aki segíti, támogatja, vezetgeti, gyakorol vele, válaszol a kérdéseire, és szükség esetén fogja a kezét és ápolja a lelkét. A részvétel a programban – rendes nevén a patronálás – teljesen önkéntes, de bennem fel se merült, hogy kihagyjam. Hiszen annyira oda akartam tartozni, annyira ki akartam venni a részemet mindenből, hogy ha már egyszer lehetőséget kapok, nettó ostobaság volna elhárítani. Másrészt izgalmasnak tűnt, noha teljesen felelőtlennek is: egy tanácstalan, ártatlan kis elsőst rám bízni, hogy pedagógiai kísérleteket végezzek rajta. Harmadrészt: tudtam, hogy ha kompetensen meg akarom válaszolni a gyerekem kérdéseit, akkor egy fokozattal feljebb kell kapcsolni nyelvi tudatosságban, annyira tudni a nyelvtant, ahogy csak két év után egyáltalán lehetséges, feladatokat írni, tervezni és improvizálni, mindenre felkészülni – csupa olyasmit kell tennem tehát, ami jót fog tenni a nyelvtudásomnak. Negyedrészt: szembe kellett nézem az első félévemmel, és megpróbálni vadul visszaemlékezni, hogy mit lett volna jó, hogyha elmond nekem valaki, mikor mitől zavarodtam össze, és megpróbálni kitalálni, hogy hogyan lehet ezeken a pontokon segíteni. (Ezt úgy szoktam nevezni magamban, hogy démongyilkolás. Visszamegyünk a múltba és kijavítjuk a rosszakat, hogy többet ne fájjanak.) És ötödrészt: úgy éreztem, tartozásom van a tanszék felé. Beengedtek maguk közé, és betolakodó létemre is idővel maguk közé tartozónak ismertek el. Amikor csak valaki rákérdezett nálam egy feladatra vagy határidőre olyan tárgyból, amire én nem járok, mert elfelejtette, hogy én nem is vagyok szakos, mindannyiszor nagyon boldoggá tett. És rengeteg segítséget kaptam (a kézen fogást és lélekápolást is beleértve a nyelvtani jellegű útmutatáson túlmenően), olyan sokat, hogy azt soha nem tudtam volna meghálálni. A közösség felé viszont tudtam törleszteni az adósságot, és az, ha ki nem is egyenlíthette a dolgot, valahogy mégis rendbe tette.

Így kaptam először egy elsőst. Aztán már azon a héten felmerült, hogy nincs-e valakinek kapacitása még egyet vállalni, mert rosszul állunk patrónákkal. Naná, hogy volt (ez még a könyvtári állást megelőzően történt) és így kaptam rögtön még kettőt. Aztán jött még egy magától, és kicsit később még egy, akiket becsületbeli kötelezettségem volt elvállalni, mert előző évből ismertem őket, és mert nekik, csak úgy, mint nekem, bizonyítanivalójuk volt. Így lettek öten, így alakultam tyúkanyóvá és így lettek ők a fészekalja csibém. És gyűltek a többiek is: hiszen állandóan láttak, vagy a könyvtárban, vagy a tanszéken ültem éppen, teljesen hivatalos pozícióban, és napról napra egyre több lett körülöttem az elsős. Néha csak egy-egy kérdéssel jöttek, néha komplex problémákkal, néha ezzel, néha azzal, néha csak egy jó szóért, néha kis bátorításért. Szuperhős lettem. És élveztem veszettül, noha rengeteg időbe került a feladatok összeállítása és többé-kevésbé személyre szabása, a tervezés, és a lebonyolítás is, hiszen az ötből néggyel hetente másfél órára összeültem. És nem nagyon ráztam le a többieket sem, ha valami konkrét gondjuk volt, bár valahol meg kellett húzni a határt – valahol ott, hogy más gyerekét nem neveltem. Néha persze pokolba kívántam az egészet, meg azt, hogy hülyének néznek, amire ráadásul minden okuk meg is volt, meg hogy nem tanulnak, és azt hiszik, hogy majd én átrugdosom őket a féléven akkor is, hogyha ők nem tesznek érte. De mégiscsak. Amikor ott ültem kinn a tanszéki zsibongóban, és vártam, hogy kijöjjenek a félév végi mindent eldöntő dolgozat megírásából, elég súlyos idegösszeomlás kerülgetett. És amikor utána kizúdultak, odasereglettek körém, és csiviteltek egymás szavába vágva, mesélték, hogy mi volt a legnehezebb, és hogy ki mit hogyan oldott meg és egyre hangosabbak lettek és kiabáltak, hogy most rám figyelj, most rám, most rám, akkor nagyon örültem, hogy nincs szívem, mert a végén még esetleg meghatódtam volna.

A hatodik. A „most már aztán tényleg” kódnevű félév. Otthagytam a könyvtári állást. Megtartottam az öt csibét, mert mind az öt vette az akadályt a félév végén, amikor pedig a jelöltek fele elvérzett. (Még büszke is voltam rájuk, de ez titok.) Most már tényleg csak egy évfolyam nyelvgyakorlataira vállalkoztam, az is adott bőven elég, igazából rengeteg munkát (most először fordult elő, hogy nem készültem el mindennel, nemcsak időben, hanem egyáltalán nem.) Tényleg megírtam a szakdolgozatomat. Tényleg felkészültem a záróvizsgámra és abszolváltam is. Tény, hogy egyik sem érdekelt különösebben, de tisztességgel, becsülettel lezavartam, túlnyomórészt magas színvonalon, egy kis mázlival az egyik oldalon, egy kis balszerencsével a másikon.

Csak éppen nem ez volt már a fontos: nem kellett többet keresni a helyemet a skandin, nem kellett könyökölnöm, vagy tepernem, hogy odatartozzak, hogy teljes értékű állampolgár lehessek. Megvolt a helyem. A saját helyem. És már senki nem mondta volna rám, hogy betolakodó vagyok, csak én mondtam saját magamra. Mert magamévá tettem a címkét: megnéztem, hogy mi az, ami tetszik nekem belőle, és arra irányítottam a reflektort. Hogy betolakodóként voltam jelen, azt jelentette, hogy amit csak csinálok, amilyen órákra csak járok, az javarészt valamilyen szívességből fakad. Mérlegeltem, és arra jutottam, hogy a szívesség bizonyos tekintetben komolyabb elkötelezettséget jelent, mint a kötelezettség. Ha azt állítja az egyetem, hogy erre az órára muszáj járnom, és legfeljebb három alkalommal mulaszthatom el, egészen más szabályrendszert állít elő, mint az, ha az egyetem szabályai szerint ott se lehetnék azon az órán, csak a tanár kedvességénél fogva azt mondta, hogy menjek csak, és vállalja a plusz egy főnyi pluszmunkát az én kedvemért. Nagyon nem ugyanaz. Betolakodónak lenni azt jelentette, hogy semmiféle tanrend nem diktált nekem: amelyik órákra be akartam járni, bejártam, amelyikekre nem akartam, nem jártam. Sokkal nagyobb szabadságot élveztem bizonyos szempontból, mint azok, akiket konkrétan erre a szakra vettek fel. Másfelől persze megvolt az ára ennek a szabadságnak, jelesül az, hogy én viszont nem kaptam róla papírt. De úgy találtam, hogy ez az ár simán megéri. Nemcsak helyem volt, hanem egyéni helyem. Senki más nem játszott az én szabályaim szerint.

Vegyük észre: már réges-régen nem a nyelvtanulásról van itt szó. Az identitásomról van szó. Arról, hogy találtam magamnak helyet. Hogy csináltam magamnak helyet, és csináltak nekem mások: hogy azt mondták, ha kicsit összébb húzzuk magunkat, elfér még egy veréb a villanydróton. Még akkor is, hogyha ez egy kicsit másfajta veréb. Csakhogy. Hat félév elég természetes mértékegysége az egyetemi életnek. Hat félév után szakasztörés következik. De rám mi várt ehelyett? Semmi jó. Visszatérés a főszakomhoz, amit még mindig szerettem, és ami még mindig érdekelt, de valahogy már nem ragyogott olyan fényesen, mint korábban, amivel már egy éve nem is foglalkoztam. Olyan tárgyak újra megtanulása, amiket már egyszer, két-három évvel korábban megtanultam, és amikből egyszer, két-három évvel korábban már levizsgáztam, többnyire jelesre, és amiket már réges-régen elfelejtettem. Kissé zavarban voltam, amikor besétáltam a saját tanszékünkre, olyan elfogódott, mi a csodát keresek én itt egyáltalán érzésem támadt. Ez maradt. Ez várt rám. Semmi rítus. Semmi ünnepélyes lezárás. Semmi nagyszabású. Semmi tűzijáték.

Az egyetemi záróvizsga komoly dolog. A feladatsor szigorúan az előírt példányszámban készül, és széfbe zárva várja a nagy napot. Szigorúan el kell vele számolni, még javítás után sem vihető el, nem másolható, nem fényképezhető, nem sokszorosítható. A hallgatók számot adnak a három év alatt elsajátított készségeikről. A tét a diplomába kerülő végosztályzat egy elég jelentős hányada. Röviden: nem játék. Képzeljük el, hogy egy random idegen besétál egy tanszékre, és megkérdezi, nem lehetne-e, hogy ő csak úgy, játékból, téten és műsoron kívül megírjon egy záróvizsgát. Abszurd? Persze, hogy az. Nem is kicsit. Tudom, hogy abszurd. Mégis megkérdeztem. A rítus kedvéért. A három év kedvéért. A rend kedvéért. Meg egy kicsit talán azért is, hogy még egyszer, utoljára megmondják, hogy vagyok elég jó ahhoz, hogy odatartozzak. Hogy kiérdemeltem. Nem ment könnyen, problémás volt a felvetés és elég hosszú huzavona alakult ki, néhány naponta változott, hogy az aktuális állapot igen-e vagy sem. Végül, nem egészen egy héttel a dátum előtt a tanszék főistene rábólintott; el volt döntve. Így aztán aznap, amikor az évfolyamtársaim megjelentek, hogy megírják a záróvizsgájukat, megjelentem én is. És megírtam én is. És örültem. Mert fontos volt. Nem azért, amilyen osztályzatot kaptam rá. Nem azért, mert kivételeztek velem még egyet. Nem azért, mert valaki megjegyezte, hogy neki, ha nem lenne muszáj, eszébe se jutna megírni ezt a dolgozatot, és örültem befelé, hogy nem vagyunk egyformák. Még csak nem is azért, mert annyira szeretnék vizsgázni, noha egyébként igen. Azért, mert ez a végső gesztus része a csomagnak. Ha már végigcsináltam azt a három évet (ha nem is feltétlen a megfelelő sorrendben, és nem is mindent csak egyszer, de végeredményben mégis három év alatt), akkor úgy illik, ha kitesszük a végére a pontot.

Hosszú történet ez, és nem is biztos, hogy van tanulsága. Az biztos, hogy nem tudom könnyen, gyorsan és érthetően megmagyarázni senkinek. Soha. Semmilyen nyelven. Elmondhatom persze azokat a dolgokat, amiket szoktam. Hogy van olyan, amikor az ember érzi, hogy minden pontosan úgy történik, ahogy kell. Vagy, hogy az orromra koppintottak, és azt mondták, hogy kevés vagyok, hülye vagyok, szar vagyok. Én meg azt mondtam, hogy anyátok. Mert a lelkem mélyén ugyan magam sem gondolom másként, minthogy kevés vagyok, hülye vagyok és szar vagyok, de az egyáltalán nem oké, hogyha ezt valaki más mondja nekem. Ilyesmit az ember csak magának mondhat.

Vagy, hogy olyan elismerést, olyan megbecsülést és – mondjuk ki – olyan szeretetet kaptam ott a tanszéken, amit nem akartam, és talán nem is tudtam volna otthagyni. Az első kettőt azzal érdemeltem ki, amit letettem az asztalra. A harmadikat még mindig nem tudom, mivel. De hogy eljött a pillanat, amikor már nem az számított, hogy mennyire vagyok szakos, hanem az, hogy mit csinálok és hogyan és mennyit. És hogy a betolakodóság egyszer csak átfordult, és hátrányból privilégiummá alakult. Magamévá tettem és újraértelmeztem a címkét. Lehetőség lett belőle, nem korlát. És hogy mindezt én csináltam, magamnak, noha nyilvánvalóan kellett hozzá, hogy támogassanak. De támogattak, mert nem az számított, hogy ki vagyok és honnan jöttem, hanem az, hogy mit csinálok. Meritokrácia a javából, amiről elvileg az egyetemnek egyébként is szólnia kellene.

Meg szokták kérdezni, hogy ajánlom-e az embereknek a skandinavisztikát. Hogy ajánlom-e, hogy az emberek menjenek egyetemre svédet tanulni. És nem tudok rá jó választ mondani. Még azt se tudom megmondani, hogy nekem jó lett volna-e svéd szakosnak lenni, és esetleg a könyvtárat tenni mellé minornak, már abban az esetben, hogyha egyáltalán akartam volna egyetemre menni. Lehet, hogy igen. És lehet, hogy nem. Lehet, hogy ha nincs a játszóterem, nincs az a fenéknyi hely az ablakpárkányon, ahová még egy ember leülhet, nincs meg a lehetőségem, hogy válogassak, hogy azt tanuljam, amit szeretnék, és amit nem, azt nem, akkor közel se élveztem volna ennyire. Ki tudná ezt megmondani? (És vajon nem lenne-e jobb amúgy is egy szabadon választható modulokra épülő felsőoktatás azoknak, akik válogatni szeretnének, akik nem egy készen kapott konfekció-képzést magukra húzni?)

Nekem jó volt. Az én narratívámba beleillett. De ismerek olyanokat is, akik nem találták meg a számításukat, akik csalódottak, szomorúak, mérgesek voltak. Nagyon sokan kihullottak, elég magas a lemorzsolódás és olyanok is voltak, akik ugyan nem buktak meg az első vagy a második félév végén, de mégsem folytatták. Nem való mindenkinek, úgy tűnik. Nem tesz mindenkit olyan eszelősen boldoggá, mint engem. (Pedig én még csak azt se tudtam, hogy akarok az angolon kívül további nyelvet tanulni, a német nem volt éppen sikertörténet gimnáziumban.) Nem vagyok kompetens tanácsokat adni. Azt tudom csak mondani, amit nekem mondtak: aki meg akar halni, az csinálja nyugodtan.

No de hétfejű sárkányról volt szó, így a szemfüles olvasó. És igaza is van. Ez csak hat volt. Hová lett a hetedik feje?

A mostani a hetedik félév.

Svédországba költöztem nyelvet tanulni. Egy olyan ösztöndíjjal, amit olyanoknak hirdettek meg, akik „svédül tanulnak valamelyik külföldi egyetemen.” Legyen mindenki maga a bírája annak, hogy ebbe a kategóriába beleesek-e vagy sem. Amikor februárban megkaptam az emailt, hogy a lehetőség létezik, azonnal tudtam, hogy akarom. Abban már sokkal kevésbé voltam biztos, hogy szól-e nekem is a felhívás – de ott voltam a címzettek között! Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam: rágódjanak ezen a tanárok, a kezükbe teszem a döntést, áthárítom rájuk a definíciós problémát. Döntsék el ők, hogy betolakodó vagyok-e vagy jogosult. Döntsék el ők, hogy mit számít az, ami az egyetemi törzslapomra van írva, és mit számít az, amit a csibékkel dolgoztam, amit a műhelymunkában végeztem. Nem tudom, mi zajlott a színfalak mögött, milyen viták alakultak ki, milyen érvek röpködtek, csak erősen gyanítom, hogy voltak; azt sem tudom, mennyire volt végül faktor, hogy nagyon nehezen találtak jelentkezőket, pedig egyetemenként két jelölt is pályázhat. Csak azt tudom, hogy két héttel később azt mondták, én leszek az egyik a kettőből.

Nyilván voltak még ezután is kavarodások, visszakozások, mégsemek és mégisek, fennakadások, játszmák, politika és miegyéb. De a vége mégis az lett, hogy pályázhattam. Aztán vártam, nagyon sokáig vártam. A másik pályázó kapott választ. Én még mindig vártam, elég hosszú ideig. Aztán előbb várólistára kerültem, és utóbb végül lekerültem a várólistáról, és a többi, mint tudjuk, történelem. Június közepén jött a levél, és augusztus közepén jöttem én. Azóta pedig történik, ami történik. A svéd nyelv kiszökött az egyetem falai közül a valóságba, és hirtelen nemcsak olyasmi, amit az ember játékból csinál az iskolában, pontszámért a dolgozatban, osztályzatért a vizsgán, ugyanazzal a lendülettel, ahogy az ember keresi a megoldást egy nagyon trükkös rejtvényre, hanem funkcionális nyelv, amin az emberek érintkeznek. Még én is. És nagy meglepetésre működik.

És sokkal kisebb meglepetésre össze vagyok zavarodva tőle. Mint rendesen, mint mindentől.

Még mindig úgy kelek ki az ágyból minden reggel, hogy jézusom, egy olyan nyelven kell beszélnem ma is, ahogy nem tudok. Aztán többnyire eszembe jut, hogy eddig még nagy félreértés nem történt, eddig még túléltem. És hogy ez így oké. Hogy vannak dolgok, amiket már az elején is értettem, vannak dolgok, amiket két-három hét után kezdtem érteni, hogy vannak emberek, akiket sokkal jobban értek, mint másokat. Hogy van egy határ, most éppen hatvan perc környékén, de pár hete még negyven volt, ameddig képes vagyok figyelni, és utána egyszer csak kikapcsol pár percre az agyam. Hogy a helyi dialektusokkal nem könnyű, és hogy ebben nem igazán vigasztal, hogy a bennszülöttek között is van, akinek gondot okoz. Hogy vannak olyan szituációk, főleg, amikor valaki csak egy-egy szót vagy egy rövid mondatot mond, amikor nem kapcsolok. Hogy néha teljesen értelmes mondatok esnek ki a szájamon, néha pedig csak artikulálatlan dadogás elbarmolt hangsúlyokkal és félrement magánhangzókkal. Hogy egyre többször tudom azt mondani, amit szeretnék, nem csak azt, amit képes vagyok. Hogy néha még mindig belezavarodok abba, ami már három évvel ezelőtt is, a legelső héttől kezdve gondot okozott, hogy mikor határozott és mikor határozatlan egy főnév. Hogy most már azok szokták csak megkérdezni, hogy nem tudok-e angolul, akik nem tudnak svédül. Hogy azt ígérték, az ember nyelvtudása úgy fejlődik, hogy észre sem veszi, de én látom a lépcsőfokokat, látom a radikális bakugrásokat, amikor egyik nap hirtelen magától értetődően megy az, ami előző nap még egyáltalán nem. És amikor mindez eszembe jut, akkor már nem félek annyira. Mert ez mind csont nélkül belefér az oké kategóriájába.

Tanulságokat levonni, összegezni, értelmezni korai volna most még a hetedikről, nem is nagyon tudnék. Csak azt tudom, hogy a svéd dolog nem maradt abba a nyár elején. Hogy most még tart. Hogy ez most már a negyedik olyan svédes félévem, amit valamilyen úton-módon megszavaztam magamnak, még egy félév engedményként. És nem tudom, mi lesz jövőre, nem tudom, mi lesz, mikor hazaköltözöm. Nem tudom, hogy mi történik velem, és mégannyira sem tudom, hogy mi történik a svéddel.

Hogy mi történik azzal a svéddel, amit eleinte praktikussági megfontolásból „olyan nyelv”-nek neveztem. Először azért, mert ellenség volt és nem akartam kimondani a nevét. Valamivel később meg azért, mert nem éreztem a tudásomat olyan léptékűnek, hogy azt svédnek merjem nevezni. A svéddel, amelyik idővel a még nem nyelv-állapotból lassanként nyelvvé változott, rendszerré szerveződött és működni kezdett. És amelyik svéd most már évek óta jelentésében ekvivalens azzal, hogy örömsvéd. És amelyik svéd, talán lassanként elindul arrafelé, hogy nyelvből továbbfejlődjön a már nem nyelv-állapotba, amikor már nincsenek benne rendszerek és struktúrák, amikor már csak a kapcsoló másik állása az agyamban.

Nagyjából erről van szó. Ez a svéd dolog. Ha csak a legfontosabb mozzanatokra koncentrálunk, lineáris történetet mesélünk, és egy csomó mindenről nem beszélünk. Ez a svéd dolog, úgy dióhéjban.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Gondolsz róla valamit?

Vattenkokare, choklad, böcker

Igen, tudom, hogy régen volt a legutóbb. Majdnem egy hónapja, hogy eljöttem már, és igazán megtehettem volna korábban is, hogy bejelentkezem. Nem tettem, és ennek van mindenféle oka.

Bezzeg két éve, ugye. Csakhogy. Két éve egy másik kaland volt, Rasmus volt és egyetem; ugyanez az ország de annyira másik közeg, másik világ, másik élet, amennyire csak lehet. És persze másik nyelv. A nyelv. De arról majd később. (Nem ma később, ebben a bejegyzésben később, hanem majd máskor később. Egy másik alkalommal.) Két éve sok minden másként volt, talán minden másként volt, ami csak másként tud lenni, engem is beleértve. Két éve vadul írtam az első napokban folyamatosan, a totális kétségbeesés legmélyebb bugyraiba zuhanva, kapálózva, az utamat és a helyemet keresve, kényszeresen és sürgősen szavakat rendelve mindhez.

Most sokkal nehezebben jöttek a szavak. Most egészen sokáig nem tudtam – sőt, most is csak módjával tudom -, hogy mit gondolok egyes dolgokról. Nehezen találom a gondolataimat. Nehezen találom a véleményemet. Nehezen találom saját magamat. És persze az első két hetemet gyakorlatilag kómában töltöttem, nemcsak a nyelvi és kulturális sokk miatt, hanem a teljesen szokatlan mértékű és típusú szellemi megerőltetés okán is. (Csak emlékeztetőül: egész álló nap mindenki egy olyan nyelvet beszél velem, és én is olyan nyelvet beszélek velük, amit éppen csak három éve kezdtem el tanulni.) Amikor végre kiszabadultam az iskolából, lélekben száguldottam vissza a szobámba, míg a testem csak vonszolta magát, mint egy rokkantnyugdíjas versenycsiga. Amikor végre sikerült minden porcikámnak megérkezni, egy betonpillangó kecsességével zuhantam be az ágyba, ahonnét éppen csak annyira keltem ki, hogy elmenjek két és fél órával később vacsorázni, és utána vissza az ágyba. A veszettül kényelmetlen ágyba, úgy mellesleg.

Szóval a végső kétségbeesés mélységes bugyraiban meg az út- és helykeresésben nincs hiány most sem. Csak most máshogy osztottam be az erőforrásaimat.

Most járok a negyedik hét közepén. Már képes vagyok estig ébren maradni. Már teljesen automatikusan azokban az időpontokban vagyok éhes, amikor kajaosztás van (reggel 7, dél, délután fél 5). Elkezdtem megtanulni az osztálytársaim nevét, és azokét az emberekét, akikkel együtt lakom az internátusban. Van három nagyon sztereotipikusan svéd lány – magasak, szőkék, karcsúak, kékszeműek, csinosak -, akiket most már többé-kevésbé magabiztosan meg tudok különböztetni. Sportot űzök belőle, hogy rendszeresen másik emberekkel ülök le ebédelni, noha ennek megvan az a kockázata, hogy ugyanazokról a dolgokról kell újra meg újra beszélni, és ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, és hogy ettől néha-néha sikítani támad kedvem.

Lassanként elkezdett a dolgoknak értelme lenni, az új életemnek kialakulni a körvonalai. Nem minden zökkenőmentes. Nem minden magától értetődő. De alakul.

Egy random kép a környékről, hogy az is legyen a bejegyzésben

Egy random kép a környékről, hogy az is legyen a bejegyzésben

És teljesen váratlan dolgokon is látszik, hogy valami megváltozóban van. Már gond nélkül alszom a kényelmetlen ágyban. Hugó (a számítógépem) néhány nappal ezelőtt észrevétlenül átváltott, és elkezdett svéd nyelvű hirdetésekkel bombázni, úgy tűnik, mostanra elhitte, hogy elköltöztünk. Meglepően komplex dolgokat sikerült már elintézni, és néha-néha egy-egy pillanatra sikerül elfeledkeznem róla, hogy ezt a nyelvet én tulajdonképp nem is beszélem. A falusi fiókkönyvtár (nyitva hetente három délután) könyvtárosbácsija már névről ismer. Már nem akadok fenn rajta, hogy a bennszülött fiatalok sajtos-lekváros pirítóst esznek reggelire, bár odáig még nem fajult a dolog, hogy kedvem támadjon nekem is megpróbálni.

De valahogy így. Kezd valamiféle normalitás kialakulni körülöttem. Nem állandósult, messze nem megszilárdult, de valami rutinféle. Vagyis féleség. És pontosan ennek a normalitásnak, de legalábbis féleségnek voltak az első építőkockái a címben foglalt szavak, amiket ezúttal nem fordítok le.

Kategória: Kaland, Mindennapok | 1 magvas gondolat

Még mindig nincsenek

60484

60500

60497

60496

60513

60517

Kategória: Kaland, Nézegetős | Gondolsz róla valamit?

Egyelőre képek (szavak még nincsenek)

P1060394

A legrégebbi iskolaépület, ma a díszterem meg a könyvtár van benne

P1060411

Valami melléképület, ki tudja, mire való, de piros

P1060417

A közismereti tárgyakat tanulók (mint mondjuk én) iskolaépülete

P1060410

Rózsaszín gazok sárga fal előtt

P1060413

A főépület hátulról

P1060408

A kisebbik kollégium (itt lakom)

P1060402

A szomszédok (kilátás az ablakomból) – nem sokat hangoskodnak

Kategória: Kaland, Nézegetős | Gondolsz róla valamit?

Pöttyös

Volt nekem egy diplomaosztóm. Nem is annyira mostanában, hanem hetekkel ezelőtt, még július közepén. (Igen, lett egy diplomám. Ez jelen történet elmesélése szempontjából gyakorlatilag lényegtelen, bár így, zárójelben voltaképpen elfér.) Egy ilyesfajta ceremónia pedig, legalábbis gondolom, rendszerint mindenféle szimbolikus-formális gesztusokkal, kérdésfelvetésekkel és problémákkal jár.

Az én esetemben ez túlnyomórészt abban kulminálódott, hogy mindenki – írd és mondd, mindenki: család, barátok, szaktársak – azzal a kérdéssel tudott megbombázni, hogy na de mit fogok felvenni. És bár igyekeztem türelmes lenni, és kedves és barátságos és megint csak türelmes, minden igyekezetemet felőrölte ugyanez az ismétlődő kérdés.

Pedig tűrtem, elég sokáig. Tűrtem akkor, amikor először a hallgatói önkormányzat felkent papjai és papnői előálltak az indítvánnyal, hogy ettől az évtől kezdve a kar be szeretné vezetni a fehér kesztyűt diplomaosztóhoz. Tűrtem akkor, amikor utóbb, az egyöntetű ellenérzések dacára is úgy döntöttek, hogy a rend kedvéért megkérdezték ugyan, hogy mit gondolunk a kérdésben, de ez végeredményben kit érdekel. De amikor már nemcsak intézményesen, hanem személyesen is elkezdtek érni az inzultusok, akkor hirtelen napról napra morcosabb lettem.

Egyrészt, értelemszerűen a konkrét megoldandó probléma miatt. A fehér kesztyű funkcióját értem: senki sem akar naponta többszáz emberrel védtelenül kezet fogni. Csak szerintem akkor már viccesebb lenne a neonszínű vastag mosogatós gumikesztyű, de hát sznobok vagyunk. Vagy ha lehetne fekete, lehetne olyan kesztyű, mint amilyen a neccharisnya, amit az ember könyékig felhúz és menő. Vagy legalábbis kevésbé idétlen. Vagyis idétlen, de máshogy. Javasoltam azt is, hogy öltözzünk be kollektíven jelmezbe, lehetnénk mindannyian Sailor Moon és a fiúk lehetnének Tuxedo Mask, hogyha nagyon szeretnének: akkor működik is a kesztyű, funkciója is van, és ráadásul valami nagyon kínos helyett valami epikusan istencsászár lehetne az egész diplomaosztó: a valaha volt legnagyobb nördség és cosplay parti, amit csak látott az egyetem.

Mert pontosan ez a baj egyébként az egész diplomaosztóval: hogy egy kínos idétlenség. Az ember beöltözik a szép ruhájába, felhúz egy nagyon kényelmetlen cipőt, begyakorolja a legelbűvölőbb mosolyát és hogy feltegye az i-re a pontot, még ott az a remek fehér kesztyű, amitől mindenki vagy pantomimesnek, vagy pincérnek, vagy Mikiegérnek néz ki, esetleg rögtön mind a háromnak. És mindezt miért? Azért, hogy meg lehessen hallgatni egy motiválatlan műsort; egy értelmetlen, de legalább hosszú és követhetetlen beszédet, ami nem szól semmiről; hogy az ember kisétálhasson a pódiumra, kezet foghasson egy csapat emberrel, akiket nem ismer, soha korábban nem látott és valószínűleg eztán sem fog; akik semmit se jelentenek neki, és cserébe akiknek szintén semmit sem jelent az a néhányszáz futószalagon felvonuló egyetemista. Egy szubsztancia nélkül ceremónia, ahová odacsődülhetnek a családtagok elérzékenyülni, ha szeretnének, ráadásul az egyetem még egy kis pluszpénzt is összeszedhet a fényképek és videók árusításával.

Mindezt megkoronázza a meghívólevél: a tanulmányi hivataltól érkezett, terjengős, hivatali nyelvezetben írt semmitmondás, amelyben nagybetűs, vastagbetűs, aláhúzott és színessel szedett kiemelésekkel továbbá túltengő felkiáltójelekkel hívják fel a tisztelt címzettek figyelmét a lényeges momentumokra. Teszik ezt pontosan tudván, hogy bár ezek a népségek sikerrel szereztek diplomát nálunk, ez még nem jelenti azt, hogy képesek elolvasni egy levelet, azt megérteni, és a benne foglaltak szerint cselekedni.

Ha engem bíznak meg, hogy megszervezzem, akkor bizony a tanszéken tartanánk diplomaosztót. A meghívón az időpont és a helyszín szerepelne, felkiáltójelek nélkül. Legfeljebb a tanszékvezető mondana beszédet, ha már valakinek feltétlenül beszédet kell mondania – vagy valaki meghívott vendég valami rövidet és frappánsat, olyasmit, aminek esetleg értelme is van, és akár még releváns is lehet a frissdiplomásoknak. Nem lenne pózolás és fontoskodás. Aki akar, öltözhetne Sailor Moonnak, de nem lenne kötelező. Készülnének komoly és komolytalan felvételek, mint régen az osztályfényképeknél. Lenne büfé, édességgel, gyümölcslével, szendvicsekkel és mivel nem vagyok semmi jónak az elrontója, még kis alkohol is lehetne azoknak, akik élnek ilyesmivel. A végén esetleg, aki akar, ölelkezhetne egyet, aztán mindenki megy világgá, lehetőleg jó szájízzel.

Ehelyett az ember feláldozhat egy néhány órát az életéből egy megjátszott, színpadias, jelentőséget teljes mértékben nélkülöző idétlenségre, aminek voltaképpen semmi, de semmi köze nincs az egyetemen eltöltött évekhez, ahol nincs szó se diadalokról, se növekedésről, se tanulságokról, de még tanulmányokról sem. Csak egy plüssborítóba gyömöszölt papírról. És persze, simán ki lehet bírni, végig lehet csinálni. Az ember képes ennyi áldozatot hozni, ha másért nem, hát a felmenői kedvéért. Meg aki eltöltött pár évet bármelyik egyetemen, feltételezem, hogy szerzett már rutint abban, hogy hogyan kell elalvás nélkül végigülni olyan eseményeket, amiken senki nem mond semmit a jelenlévő túl sok embernek, és ahol nem lehet levegőt kapni. Helyén kell kezelni a ceremóniát, és akkor nem nagy dráma: odamegy, átveszi, hazamegy, örül, hogy túlesett rajta.

A problémák ott kezdődnek, hogy úgy tűnt, a környezetemben nem mindenki tudta helyén kezelni a dolgot, és ezért újra meg újra feltette a kérdést: De mit fogsz fölvenni? Voltak, akik megértették elsőre is, és voltak, akik tizedjére sem a válaszomat: Nem tudom, és nem is érdekel. Majd valamit. Egy fekete szoknyát meg egy fehér inget. Vagy a szuperhősös pólómat és egy rövidnadrágot. Majd meglátom aznap reggel. Nem kell elvinni vásárolni. Nincs szükségem egy új ruhára, amit többet fel se veszek, egy olyan diplomaosztó kedvéért, amire amúgy nem is szeretnék elmenni. Nem akarok se kosztümöt, se semmiféle csinosnak mondott új ruházatot. Nem kell alkalmi ruhára pénzt kiszórni az ablakon, akkor sem, hogyha történetesen nem az én pénzemről van szó. Egyszerűen nem. És amikor azt mondom, hogy nem, az valóban azt is jelenti, hogy nem, és nem azt, hogy kellő győzködés után a nem hirtelen igenné fog változni.

Ennyi bevezetés után eljött az ideje, hogy elmondjam, pontosan mi is a bajom ezzel a kérdéssel, hogy miért lettem tőle napról napra ingerültebb. Nem komplikált, és nem is lesz hosszú: azért, mert ez a kérdés közel sem olyan ártalmatlan, mint amilyennek tűnik, és az ilyen kevéssé ártalmatlan kérdésektől elég hamar be tud telni az amúgy sem túl nagy befogadóképességű hócipőm.

Nem akarok feminista feneket kerekíteni a problémának, de essünk túl ezen is: ha fiú vagyok, kizártnak tartom, hogy el kellett volna szenvednem ezt a heteken át tartó nyaggatást. Ha fiú vagyok, minden bizonnyal van egy öltönyöm, és felveszem azt – ráadásul valószínűleg rokonaim, barátaim és üzletfeleim is kinézik belőlem, hogy képes vagyok kiválasztani a megfelelő öltözetet a megfelelő alkalomra, önállóan. (Végeztem rögtönzött közvéleménykutatást a helyszínen, ruházkodási verbális abúzust egyetlen fiú szaktársam sem szenvedett el.) Ez tehát az egyik ok.

A következő még egyszerűbb: egy diplomaosztóról beszélünk. Mit jelent ez? Térjünk vissza a bejegyzés elejére, a gondosan zárójelbe tett kitérőre. Azt, hogy szereztem egy diplomát. Vajon ha tudtam szerezni egy diplomát, mégpedig kifejezetten jónak mondható eredménnyel, akkor nem lehetséges esetleg, hogy felöltözni is fogok tudni segítség nélkül?

Harmadrészt, ha már feltétlen a diplomám kapcsán kell dolgokról beszélgetni, nem beszélgethetnénk valami méltóbbról? Arról, hogy mit csináltam négy évig az egyetemen? Vagy akár arról, hogy volt egy záróvizsgám, ami olyan mértéktelenül és olyan sokszor volt megalázó, hogy arra szavaim sincsenek? Igaz, szerencsés voltam, mert ezen kívül kifejezetten rossz vizsgatapasztalatom nem adódott, de pont ez és pont ekkor igen rosszul jött ki. Nem beszélhetünk arról, hogy miért tudtam mégis megbékélni a szakzárással és az összes többivel, és hogy mi volt végeredményben a jó abban, hogy így alakult? Nem beszélhetünk arról, hogy nekem egy jó minősítésű diploma miért lett volna ekvivalens a teljes kudarccal, hogy miért nem érhetem be a lehető legjobbnál kevesebbel? Arról, hogy írtam egy százhatvan oldalas szakdolgozatot önálló kutatás alapján, primer forrásokból, olyan témában, aminek nem létezik irodalma? Nem beszélhetnénk mindennek az érdekes részéről, hogy mi minden van emögött a plüssbe csomagolt papírlap mögött?

És még egy utolsó érv: ha egyszer megmondtam, hogy nem érdekel a kérdés és nem akarok beszélgetni róla, azt miért nem lehet tudomásul venni? Hiszen az én diplomám, az én diplomaosztóm és az én ruhám, és az esetlegesen fenyegető nyilvános megszégyenülés is (mintha észrevenném, hogy mások alkalmibban öltöztek fel, mint én – most komolyan?) az enyém. Az egy dolog, hogy nem árulok el különösebb tehetséget a ruházkodás terén, de nem lehetséges-e esetleg, hogy ez azért van, mert nem is érdekel különösebben, és soha nem is akartam megtanulni? Nem lehet ezt tiszteletben tartani? (Meg egyébként az én életem is, de ez mondjuk mellékes.)

Végül egyébként sikerült felöltöznöm. Segítség nélkül. Egy fehér ingbe, egy fekete szoknyába, és igen, a pöttyös tornacipőmbe.

pottyos

Mindjárt megmondom azt is, hogy miért. A fentiek ismeretében könnyű volna rávágni, hogy lázadásból, kivagyiságból, csakazértis. Pedig nem. Nem egészen. Nem szeretek fejjel menni a falnak, és megválogatom, hogy mikor érdemes felvenni a kesztyűt és mikor nem. Józan ésszel belátom, hogy nem mindig ér annyit egy-egy konfliktus, hogy feltétlenül igazam legyen. A pöttyös cipő magyarázata ugyanis még ennél is sokkal-sokkal egyszerűbb.

Nincs másik cipőm.

Illetve van, persze. Van egy téli bakancsom. Van egy lila-narancssárga futócipőm. Van egy fekete-rózsaszín futócipőm. Van egy szétszakadt szandálom. Van egy szőrös, lila mamuszom. És egy pöttyös tornacipőm.

Tudtam, hogy valahol, sok-sok évvel ezelőttről, egy költözéssel ezelőttről valahol lapul még egy cipő. Egy fekete, nem nagyon, de azért éppen eléggé magas sarkú, amolyan alkalmi cipő, talán a ballagásomról. Órákig túrtam a soha ki nem rámolt dobozokat a padláson, de végül csak meglett. Felpróbáltam. Kényelmetlen volt, nem tudtam benne járni, és hülyén is éreztem magam benne, de úgy döntöttem, hogy egy órára, másfél órára kibírom, ha muszáj. Két délelőtt gyakoroltam vele a lépcsőn felmenést és lemenést, és közben sűrűn káromkodtam befelé, hogy miért is kell az embernek olyan cipőt hordania, ami fáj, és reméltem a legjobbakat. Aztán felöltöztem, a spanyolcsizmát behajítottam egy szatyorba, felvettem a kényelmes, pöttyös tornacipőmet, és elindultam.

A metrón láttam meg a tükörképemet az ajtó üvegében. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nekem ez így tetszik. Ha házasodni lehet a habos-babos esküvői ruha alatt tornacipőben, akkor diplomát átvenni miért is ne lehetne? Miért kellene olyan cipőt fölvennem, ami fáj és amiben nem tudok járni, és minden lépésre koncentrálni kell? Pláne miért kellene ezt tennem, amikor pedig kifejezetten ellenzem és helytelenítem, hogy a nőktől azt várjuk el, hogy a “szépségért” szenvedjenek, hogy kvázi sanyargassák magukat azért, hogy mások elvárásainak megfeleljenek. És mire leszálltam a metróról, tudtam, hogy marad a pöttyös tornacipő, hogy nem tehetek mást, és legfeljebb reménykedek hevesen, hogy nem kell ezt hallgatnom majd életem végéig.

Hát ezért. Lehet, hogy nem volt igazam. Lehet, hogy kár volt. Lehet, hogy most, higgadtan, utólag, azt mondanám a vásárlási javaslatokra, hogy oké, menjünk el, és vehetünk egy cipőt: egy józan, lapos talpú, szép, fekete cipőt. De végeredményben meg csak nem bánom. Azért nem bánom, mert az egyszerűen nem én lettem volna, aki felveszi azt a másik cipőt, a gonoszat, a kényelmetlent, az ellenségeset. Hűtlen lettem volna saját magamhoz, mindahhoz, amit az elmúlt évek során mondtam, tettem, gondoltam és mutattam.

Ez vagyok én. Aki felveszi a fehér kesztyűt, ha az az elvárás, bármilyen nevetségesnek érzi is; elmegy a diplomaosztóra, bármennyire feleslegesnek érzi is; erőt vesz magán és kezet fog az idegenekkel, bármennyire kellemetlennek érzi is – de végeredményben csak nem hazudtolja meg önmagát.

Valószínűleg nem ez a jó végszó, úgyhogy megpróbálom még egyszer. A pöttyös tornacipő nem a rendszer elleni lázadásról szól, sokkal inkább a magammal szembeni beletörődésről, talán-talán megbékélésről. Annak az beismeréséről, hogy én én vagyok és ilyen, és nem valaki más, aki másmilyen. Hogy könnyen lehet, hogy könnyebb volna nekem is, a környezetemnek is, hogyha nem ilyen  lennék, de ilyen vagyok. Arról szól, hogy akár tetszik, akár nem, nekem a konformizmus nem ér annyit, mint a fizikai komfort és az integritásom megőrzése. Arról szól, hogy hahó, emberek, nem lehetne végre megérkezni a huszonegyedik századba, és azt nézni, hogy ki vagyok és mit csinálok, és nem azt, hogy mi van rajtam és hogy nézek ki?

Na jó, meg persze egy kicsit arról is szól, hogy egy széttaposott pöttyös tornacipő igazán klassz dolog.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | 4 hozzászólás

Om tre veckor

Telik a nyár, és van még valami, amit nem meséltem el nagyobb nyilvánosság előtt, pedig lassan ideje volna. A kivételesen tehetséges és szemfüles versenyzőknek talán feltűnt, hogy történt kis változás a menüben. Egyes- és többesszámok cserélődtek, semmi különösebben szembeötlő, egyetlen apróságtól eltekintve. Ez az egyetlen apróság a következő: eltűnt a nagyjából három évvel ezelőtt feltűnt Rasmus nevű fül, de nem nyomtalanul. A helyébe a Kalandok nevű címke lépett.

Ha elárulom azt is, hogy a módosítás nem ötletszerű volt, hanem igencsak megalapozott, akkor talán nem okozok nagy meglepetést, ha lerántom a leplet a nagy titokról, és elárulom, hogy új kaland van készülőben, egy új kaland, ami bár nagyban hasonlít az évekkel ezelőtti Erasmus-típusú kollégájára, mégsem ugyanolyan, és nem is ez a neve.

Tíz évvel ezelőtt már bő fél éve a könyvesboltban dolgoztam, volt egy véglegesített, határozatlan idejű szerződésem, kezdtem megtalálni a helyemet, és azt a naiv vélekedést dédelgettem, hogy kész vagyok: pályára álltam, és innentől már csak az egyenes út vezet előre, az élet, mint olyan, meg van oldva. Innentől kezdve már nem kell döntéseket hozni, innentől kezdve már nincs küszködés, innentől kezdve már csak úszni kell az árral. Nem gondoltam, hogy még várnak rám kalandok, nem is számítottam rájuk, és őszintén, azt hiszem, nem is nagyon vágyakoztam utánuk. Egy-egy néhány napos utazás valahová, egy kis kiruccanás, egy korcsolyaverseny, egy Paul Simon-koncert? Persze. De komfortzónából kilépni, új dolgokat tanulni, a világ határait feszegetni? Ugyan. Ahhoz én már túl öreg és túl felnőtt voltam így húszévesen, hogy kamaszos hevülettel fejest ugorjak a mindenfélébe.

Aztán tessék. Jöttek a döntéshelyzetek és jöttek a döntések és jött az élet. Jött, amikor otthagytam a munkahelyet, jött, amikor elkezdtem egyetemre járni, és jött, amikor két éve januárban mégis fejest ugrottam egy cserediákos félévbe. Huszonhét évesen, túlkoros egyetemistaként, hátam mögött némi munkatapasztalattal és némi egyetemi tapasztalattal, felszerelkezve valamennyi, ha nem is túl sok rutinnal a világ dolgait illetően beláttam, hogy még ez az egy lehetőségem van. Mielőtt kiöregszem. Mielőtt beüt az elkerülhetetlen leépülés. Mielőtt bármi. Így lett a Rasmus nevű fül, így lett az egyetlen, az utolsó játék, ami még kijár nekem, így lett a Rasmus nevű kaland. Az utolsó.

Nem az lett az utolsó.

Három hét múlva fogom a bőröndömet, fogom Bélust, a mongúzt és fogom a még nem egészen hároméves, éppen csak megbízhatóan szobatiszta és semmilyen más tekintetben egyáltalán nem megbízható, elég hebehurgya svédtudásomat, és megyünk világgá.

Lehetne beszélni mindenféle érdekes dolgokról. Mondjuk hogy hogyan pályázhattam egyáltalán, és pláne hogyan nyerhettem el egy olyan ösztöndíjat, ami svéd szakosoknak szól, miközben én az nem vagyok. Vagy hogy miként esett egész svéd dolog, mi történt itt az elmúlt években, és ki vette át itt az irányítást. Vagy hogy mennyivel könnyebb másodjára nekiindulni egy féléves svédországi tanulmányi célú tartózkodásnak – csak éppen nem az. Na jó, kicsit talán könnyebb, de közel sem annyival, mint várná az ember. Lehetne beszélni az ösztöndíj részleteiről, meg arról, hogy mi is lesz, hogyan is lesz, miért lesz.

Ezernyi téma kínálgatja változatos bájait, de most mégis egy ezeregyediket választok. Azt az ezeregyediket, hogy bár számos lehetőség kínálkozott ennek a fülnek – leánykori nevén Rasmusnak – az átnevezésére, én mégis a kalandosat választottam: a nagyot, a tágat, a nem specifikusat, amibe minden belefér.

Tettem mindezt azért, mert most, harmincévesen egészen máshogy néz ki a világ, mint tíz évvel ezelőtt. Nemcsak azért, mert nincs állásom. Nemcsak azért, mert nincs előttem nyilvánvaló és világosan kirajzolódó jövő, nem érzem, hogy sínen lennék. Hanem azért, mert most nem érzem azt, hogy készen lennék az életemmel, hogy már nem kell döntéseket hoznom, és hogy rám nem várhatnak kalandok.

Egy már volt.

Most kezdődik a második. Mindjárt három hét múlva.

És ki tudja, mi minden jöhet még ezután.

Kategória: Kaland, Mindennapok | 1 magvas gondolat

Javul

Azt magyarázza már meg nekem valaki, hogy az időjárásban a “javul az idő” miért szinonimája annak, hogy melegszik? Azt írja az összes időjárási portál, hogy az a ma esti hidegfront, amit várok, mint a messiást, és húsz fokot hoz (no jó, huszonnégyet) mindössze egy-két napot tart, és utána hétvégétől újra javul az idő.

Miféle megállapodás rögzíti, hogy a harminc fok és afölött számít jó időnek? Ki döntötte ezt el? Le van valahol írva, van rá valami szabály? Kikérem magamnak, hogy nem egyszerűen szenvedek és el akarok pusztulni és a cseppfolyósodott agyam elszivárog a fülemen keresztül, miközben szédelegve átkóválygok a nyáron anélkül, hogy akár csak a legcsekélyebb intellektuális munkavégzésre is képes lennék, még bele is verik az orromat, hogy úgy egyébként ez még jó is.

Tessék azt mondani, hogy melegszik. Vagy hogy jön vissza a kánikula. Vagy hogy örülhetnek a strandolók. De ne keverjünk lehetőleg nyelvi szinten se értékítéletet az időjárásba. Személyes preferencia természetesen van, miért is ne lenne. Nem ez a lényeg.

Számomra például a tizenkilenc fok kis napsütéssel tökéletes. A huszonnégy enyhe széllel még egészen kellemes. Amikor két napig esetleg relatíve jól érezhetem magam, embernek, életképesnek, van lehetőségem akár egy komplett gondolatot végigkövetni az elejétől a végéig, amikor egy többszörösen alárendelt mondatot is meg tudok fejteni, akkor nekem senki se jöjjön azzal, hogy “jön vissza a jó idő,” amikor mindennek iszonyúan vége szakad.

És ha már itt tartunk, ne mondjuk egyébként azt se, nyilvános, hivatalos fórumon ne, hogy ma este végre jön a jó idő, csak azért, mert én személy szerint így gondolom. Nem erről beszélek. (Érdekes egyébként, hogy nem is nagyon szoktam látni lehűlés kapcsán kimondottan pozitív nyelvhasználatot, legfeljebb az enyhül szótő különböző variációit.) De ne mondjuk.

Mert ez rohadtul szubjektív, és mint szociálisan érzékeny létformát, ez engem kimondottan sért.

Apróság? Persze. Gyakorlatilag jelentéktelen. Azon túlmenően, hogy engem, akinek egyébként mindennel baja van, dühít, más bajt nem okoz. Másfelől viszont nagyon is része annak a fajta közbeszédnek, amelyik öntudatlanul is hozzáteszi a bírálatát mindenhez, megmondja, hogy mi helyes és mi nem, mi hasznos és mi nem, ki a jó és ki nem. Annak a fajta közbeszédnek, nyilvános beszédnek, nyilvános állásfoglalásnak, amelyik hierarchiát állít fel a megfelelő és nem megfelelő gondolkodás, vélemények és preferenciák között, amelyik megmondja az emberek egy részének, hogy ők okék, és az emberek egy másik részének, hogy ők meg nem okék.

Kategória: Mindennapok | Gondolsz róla valamit?