Sejtés

Továbbra is azon a fölöttébb unalmas kérdésen rágódok, hogy vajon miért nem írok, amikor pedig szeretek írni és hiányzik is, és elég gyakran még ötleteim is vannak hozzá. Persze valamelyest jó magyarázat az is, hogy lusta vagyok, meg az is, hogy elég hosszú másik dolgokat írok heti rendszerességgel, de ezek egyikét sem érzem igazán valódinak. Ezek olyan alibi-kifogások, amik tulajdonképpen megteszik, hihetők is, de valami mégiscsak hiányzik belőlük. Olyan megúszósak, mondok valamit azért, hogy valami mondva legyen, hátha beválik.

Mostanában – az elmúlt napokban, hogy erőnek erejével próbálok megfogalmazni valamit, ami nagyon nehezemre esik, mert nem tudom még, hogy mit is gondolok róla – van egy új sejtésem. Körülbelül azt pedzegeti, hogy nem bízom igazán a szavakban, függetlenül attól, hogy mennyire rájuk vagyok szorulva. (Esetleg talán pont azért.) Tippem szerint a szavaknak van egy bizonyos erőszakos kvalitásuk, és ezt csak tovább fokozza a munkamódszerem.

Egyszerre csodálatos és rémisztő, ahogyan neki szoktam állni: foglalkoztat egy gondolat, de magam se tudom pontosan, hogy mi az álláspontom, hová helyezkedem a kérdésben, és ez legtöbbször csak akkor derül ki, hogyha fogom magam és leírom. És ha kiderül, hogy nem tudom leírni, akkor tudom, hogy nem értem eléggé, ha pedig esetleg sikerül, akkor a végére többé-kevésbé kibogozódik a fejemben lévő káosz. Fel tudok próbálni véleményeket, amik vagy illeszkednek, vagy kényelmetlenek. Sokkal jobban a mélyére látok a saját agyam működésének, mintha csak fejben gondolkoznék, némán. A gondolkodás valamiért be tud akadni, lecsapódnak a sorompók, és nem lép előre. A szöveg a maga linearitásával, szükségképpen érvelő felépítésével megköveteli, hogy a valahonnét (ami adott) eljussunk a valahová (ami fel kell fedezni). Erről sokáig úgy vélekedtem, hogy elég pompás fejlemény.

Most meg nem egészen így. Az biztos, hogy hasznos és sokszor jól jön. De felütötte ronda kis fejét egy elég kitartó, kötekedő kis mocsokláda gondolatszörny, aki azt firtatja, hogy vajon igazam van-e csak azért, mert én gondolkozom a saját véleményemről. Abban a pillanatban, amikor a formátlan és bizonytalan masszát írott szöveggé rendeztem, egészen konkrét alakot ölt. Ráadásul igaznak érzem, és ez újabb veszélyességet kölcsönöz neki. Eljutok tehát valamilyen revelatív felismerésre önmagamról, az életemről vagy – az ég irgalmazzon nekünk ilyen esetekben – a világról, és elhiszem róla, hogy ez igaz, és hogy tényleg ezt gondolom. A gondolat szavakká válik, aztán visszafordul és újabb gondolatokba oldódik. A rendszerbe pedig nincs semmiféle szűrő vagy kontroll kódolva, se védőháló, se hibaellenőrzés. Ha valamiből szavak lesznek, az valóságossá válik, és egy bizonyos narratívába helyezve értelmez olyasmit, ami csak önkényesen kijelölt nézőpontból, önkényesen lekorlátozott időtartamban tekinthető lezárt cselekvéssornak, aminek van eleje és vége, konfliktusa és kifutása, nehézsége és tanulsága.

Azaz egyszerre tudom azt, hogy teljesen normális és rendeltetésszerű emberi működés a benyomások és tapasztalatok mesévé fordítása, illetve azt is, hogy a valóságban a dolgoknak nincs eleje és vége, nincs minden konfliktusnak megoldása, sem minden nehézségnek tanulsága. Viszont ha hagyom magamnak a meseképzést, a szavakká alakítást, akkor úgy fogok tenni, mintha lenne, mintha az életem random egymást követő képkockái valahonnét valahová vezetnének, mintha felfűzhetők lennének valamilyen logikus szálra — és utána ezt elhiszem magamnak.

Könnyen lehet, hogy mindez valójában csöppet sem veszélyes. Engem ellenben erősen feszélyez.

Vagy ha eddig igazából nem feszélyezett, akkor majd mostantól fog. Hiszen megfogalmaztam, értelmesnek és hihetőnek tűnik, tehát azt feltételezem, hogy igaz, nem pedig azt, hogy az agyam így próbálja meg becsapni saját magát.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

#841

Pedig nem kell sok hozzá. Két mondat is elég.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

Végleges

Még mindig azon töröm a fejem, mint tegnap éjjel. Azt gondolom, részben igazam van, de van itt egy másik oldal is, amit nem vettem még számításba, és ami lehet, hogy jobban megmagyarázza, miért küszködök valami olyasmivel, aminek nem kéne nehéznek lennie.

(Nem, nem azért, mert saját magam ellensége vagyok.)

Azért, mert állandóan okosságokat akarok megfogalmazni, és tanulságokat levonni. Ez a tevékenység pedig sugall egyfajta befejezettséget és lezártságot. Azt jelenti, hogy valaminek a végére értem, ki tudtam értékelni, minden aspektusát számításba vettem, és ebből képes voltam releváns konzekvenciákat kinyerni. Lehetőség szerint olyanokat, amik vannak annyira kiforrottak, hogy szégyenkezés nélkül megoszthatók a nagyérdeművel.

És hát izé. Ez a fajta lezártság erősen ellenkezik a mindennapi tapasztalattal, úgy is mondhatnánk, hogy életszerűtlen. Persze, mondjuk a naptári év végén (vagy akár egyetemi év végén), mindenféle mesterséges és természetes szakaszhatárokon akár működhet is. De egyébként? Sokkal kevésbé.

Egy blog nem tud ilyen elvek és célkitűzések mentén működni. Nem lehet folyamatosan befejezett. Az élet nem így zajlik, és ha állandóan külső nézőpontba kényszerítem magamat, akkor kizáródom a saját életemből, ez meg mégiscsak abszurdum. Egy blog, azt gondolom, folyamatosan változó, fluid és flexibilis reflektív pozíciót kíván. Nem lehet mindig okosnak, határozottnak, késznek lenni, bármennyire kívánatos volna is.

Szóval ezt kéne megpróbálnom észben tartani. Hátha akkor megtalálom az elveszített hangomat.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Névmások

Azt gondoltam, hogy idén nyáron majd írok. Blogot is, mást is. Azt gondoltam, hogy olyan kis rövideket, csak olyan háromszáz-négyszáz szavasakat. Amikor valaminek szaladgálok egyet a felszínén, és megosztom a világgal, hogy mire jutottam mindenféle dolgokban. Fontosakban és nem olyan fontosakban, komolyan és komolytalanul, mikor hogy sikerül.

De valahogy nem sikerül. Részben biztos azért is, mert rozsdás vagyok. Részben talán azért is, mert elszoktam attól, hogy nekem kelljen kitalálni témákat. De leginkább valószínűleg azért, mert mindenképp valami jót akarok, valami frappánsat, valami eredetit, valami említésre érdemeset, valami vicceset. Valami olyat, ami letagadhatatlanul az enyém, ami szellemes, ami… érted. Ilyet viszont nem tudok, legfeljebb néha véletlenül, de parancsszóra, szándékosan nem.

És ennek az a vége, ami mindig a vége, hogy szeretnék írni, de nem teszem, hogy szorongok, hülyének nézem magam érte, és nem történik semmi. Felírok ötleteket, címeket, ilyen kis rövidkének valókat egy üres dokumentumba, aztán kitörlöm őket dokumentumostul. Mert valahogy semmi sem őszinte, semmi sem hiteles, és semmi sem valódi.

Ebben az esetben őszinteség és kongruencia hirtelen már nem valóban hiteles, hanem a szerephez tartozó attribútum, és feltétlenül meghökkentőnek és váratlannak kell lennie a maga szókimondásában. Az érdekesből felvágás lesz, a zavarból önsajnálat, a bizonytalanságból álszerénység. Feloldódik a határvonal a siker és a kudarc, a tanácstalanság és az önbizalom között.

Nem tudom, nem azért van-e így, mert annyira megszilárdult a szerep, aki vagyok, hogy mostanra túl szoros, túl merev, túl kényelmetlen lett. Folyton azt a valakit kell alakítani, aki egyébként javarészt vagyok is, csak mégsem teljesen. Mintha az én kamaszosan lázadna az ellen, hogy azonos legyen önmagával. Vagy velem. Vagy valami.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Intenció

Újabban elég sokat foglalkozom beszédaktusokkal. Tavaly ilyenkor még azt se tudtam, hogy ilyesmi létezik, aztán amikor szeptemberben megismerkedtünk egymással, az volt a benyomásom, hogy ez valami nagyon fura, és annál még annál is értelmetlenebb konstrukció, és morogtam rá, mint a bolhás kutya.

Aztán valahogy az idő múlásával elkezdett belemászni a fejembe, és rájöttem, hogy a beszédaktusok, a kis trükkösek, mindenhol ott vannak. És sokkal kiszámíthatatlanabbul működnek, és váratlanabb folyományaik vannak, mint hinné az ember.

Nem különösebben komplikált maga az elmélet egyébként, legalábbis alapjaiban nem az; megpróbálom röviden összefoglalni azok kedvéért, akik éppen úgy nem tudják, miről van szó, mint én a múlt őszig. Beszédaktus (beszédtett, beszédcselekvés) minden olyan tevékenység, amit puszta szavak kimondásával véghez lehet vinni. Prototipikus példája az ígéret, de ilyen a köszönés, a bocsánatkérés, meg egy csomó minden más is – mondjuk a viccelés vagy a fenyegetés. Az bennük a figyelemreméltó, hogy semmi nem-nyelvi cselekvést nem kell tenni hozzá, hogy végbemenjenek, és a legtöbbet nem lehet nyelvi eszközök nélkül megvalósítani.

Teoretikusoktól függ, hogy ki mit talál izgalmasnak a beszédaktusok körül. Mondjuk azt, hogy milyen körülményeknek kell fennállnia ahhoz, hogy egy ilyen cselekvés végbemenjen, és milyen konvenciók tudják érvényteleníteni őket. Vagy azt, hogy mi történik akkor, hogyha ez színpadon, játékból, fiktív közegben történik. Vagy azt, hogy bizonyos társadalmi keretek között milyen beszédaktusokat van lehetőség végrehajtani, és mi az, ami nem tud megtörténni.

Az egyik legelső kulcskérdés a szándékosságé: számít-e érvényesség (tehát végbemenetel, megtörténés) szempontjából az, hogy a beszélő komolyan gondolta-e a kimondott szavakat, elkötelezte-e magát annak minden lehetséges következménye iránt. Az egyszerűség kedvéért nem megyek részletekbe, csak megjegyzem, hogy vannak esetek, amikor számít, máskor meg nem, de az intencionalitás problematikája állandó és feloldatlan.

Engem viszont ez a beszédaktusokra alapozott gondolkodás vezetett el a napokban egy elég meglepő felismerésre, ami eddigi életem nagyon sok konfliktusát, és kétségbeesésbe, értetlenségbe vagy frusztrációba torkolló, magyarázkodós félreértését új megvilágításba helyezi.

A beszédcselekvések ugyanis, bár nyelvhez kötöttek, nem kötöttek konkrétan valamelyik, vagy éppen bármelyik nyelvhez. Igazság szerint egyáltalán, a kimondott szavakhoz sincs semmi közük. A szia, helló, ahoj, hej és csá mind ugyanazt jelenti, sőt, a felemelt kéz is lehet ugyanez. Csak az a fontos, hogy mind a feladó, mind a címzett felismerje ezt a közlést úgy, mint aminek a “köszönés” értéke a tartalma.

Ugyanez történik olyankor, amikor teszek egy megnyilatkozást, legyen ez típusára nézve akár kérdés, akár kijelentés. A címzett nem a kimondott szavakat értékeli, hanem feltételez a megnyilatkozás mögött egy intencionális értéket, és erre a feltételezésre válaszol, miközben a kimondott szavakat teljes egészében figyelmen kívül hagyja. Ami azzal jár, hogy a fél életemet azzal töltöm, hogy elmagyarázom: “nem azt mondtam, amit te gondolsz, hogy mondtam, hanem azt mondtam, amit mondtam.”

Rég levontam a konzekvenciákat: nyilván teljesen idióta vagyok, képtelen a kommunikációra, és abszolút reménytelen eset. De most, ezzel az újonnan megszerzett tudással felszerelkezve kicsit másként látom. Minél többet töröm rajta a fejemet, annál inkább úgy látom, hogy nem is velem van a baj, hanem ezzel a teljességgel nonszensz, paranoiás gyakorlattal. Nem lenne sokkal egyszerűbb és praktikusabb egyszerűen arra figyelni, hogy mit mond a másik ember, és nem találgatni, hogy vajon mire gondolt a költő, és mit akart elérni vele?

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

#840

– Mit gondolnak, kezdünk “hát”-tal mondatot?
– Hát nem!

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

Belátás

A szorgalmi időszak és a blogírás, bármennyire is szeretném, nem kompatibilis. Vagy talán egymással kompatibilisek, csak én nem tudom a kettőt párhuzamosan kezelni.

Ez az elmúlt tanév nagyon erősen egy téma köré szerveződött, még jobban, mint az eddigi egyetemi évek, vagy akár a svéd dolog; a határokról szólt. Egyfelől persze a határoknak feszegetéséről, amely sportot rendszeresen szívesen űzöm, mert menőség, meg mert erősnek és ügyesnek és kompetensnek érzem magam tőle. De ennél sokkal inkább szólt a határok beismeréséről. Olyasmiről, aminek már nagyon ideje volt. Annak az elismeréséről, hogy bármennyire is jó lenne, nem vagyok képes mindenre, bármire, bármekkora gyakorisággal és időtartamban. Van olyan, amikor kapitulálni kell, megalkudni és segítséget kérni. Van olyan, amikor be kell ismerni, hogy valami nem megy, és valami más megoldást keresni.

Nehéz, munkás két féléven vagyok most túl. De két nagyon jövedelmező, nagyon tanulságos, ha a világot nem is, de a világomat megváltoztató féléven. Rengeteget olvastam, olyasmi szövegeket, amilyeneket korábban még sosem. Rengeteget írtam, olyan műfajokban és kontextusokban, amilyenekről azt sem tudtam, hogy léteznek. Rengeteget tanultam – úgy is, mint alany, és úgy is, mint tárgy. Végre is hajtottam tanulási viselkedéseket, és történtek is velem tanulás általi fejlődések. És ez jó.

Egyes dolgok persze kárát látták. Például az alvás. Például a saját kedvemre olvasás. Például a saját kedvemre írás. De a véges erőforrások ezzel járnak, a nap nem tud huszonnégy óránál többől állni.

Most van egy kis megállás. Nem sok, mert még hátravan egy záróvizsga, és vannak feladatok a nyárra is. De egy kicsi van. És ebben a szusszanásnyi kis szünetben jó ötletnek tűnt bejelentkezni egy kicsit. Igaz, elfelejtettem minden témát, ami csak eszemben volt az elmúlt hetekben, hogy erről vagy arról majd valamikor érdemes lenne írni. Talán megint elkezdek majd listát vezetni róluk. Az is lehet, hogy nem.

De most megálltam, most félév vége van, sőt, tanév vége, egy 114 kredites  tanév vége, miközben a normális egyetemista félévente harmincat végez. De nem baj. Jó volt. És tulajdonképpen most is jó. És bízunk benne, hogy ősztől pedig megint jó lesz.

Addig lehet, hogy írok még.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!