Kell, kellene, lehetne

Vannak mindenféle dolgok a világban. Vannak mindenféle témák. Például hogy mi az az egyetem. És mire való. Meg hogy mi az a Rasmus, és az mire való. Meg a mindenféle tapasztalatok és azok célszerű használata illetve működése; még olyasmik is, amiket próbáltam már, és van hozzájuk valami közöm. Szóval vannak mindenféle dolgok.

Legtöbbször ezekről a dolgokról zajlik diskurzus. Beszélnek róluk emberek, mert kell is beszélni róluk. Mondanak róluk mindenfélét. Van, hogy egyetértek velük, de legtöbbször nem. Ez lehet azért is, mert furcsa vagyok – a tavaly őszi félévben volt egy olyan órám, amelyiken bármilyen kérdésemet, felvetésemet, lett légyen bármennyire is ártalmatlan és információszerző indíttatású, azzal rendezte le az oktató, hogy “jó, de maga furcsa”, amivel egy füst alatt diszkvalifikálta és válaszra érdemtelennek nyilvánította a megnyilatkozást -, de lehet azért is, mert a világ furcsa. Legalább egyikünk (már hogy a világ és én közül) irracionális, ahogy az sincs kizárva, hogy mindkettőnk.

Szóval vannak a dolgok, és vannak emberek, akik beszélnek a dolgokról. És vannak ezekhez tartozó uralkodó szólamok. Amiket még akkor is elhibázottnak érzek legtöbbször, hogyha szegről-végről egyébként egyetértek velük. Lehet, hogy azért, mert nekem semmi se jó. Lehet, hogy azért, mert azt hiszem, mindenhez jobban értek. Lehet, hogy azért, mert az én igazságom másféle a sztenderd igazsághoz képest. Lehet, hogy azért, mert valami nagyon furcsa kapcsolatban élek a nyelvi megformáltsággal, a szavakkal és az ő jelentésükkel. De egyébként még azért is lehet, mert tényleg nem stimmel velük valami.

Márpedig ezek fontos dolgok. Nemcsak az egyetem, bár nyilván az is, és nemcsak a tudás és információk halmozása, és nemcsak a bölcsészidentitás, bármi legyen is az (és bármennyire is nem érzem magaménak, azzal párhuzamosan, hogy ennél jobbat még nem találtam), és ezernyi mindenféle más. És ezekről a dolgokról nemcsak gondolkozni kellene, hanem írni és beszélni is. Mert van az az oldal, amiről nem beszélünk. Amiről nem szokás beszélni.

Hogy nagyon egyszerű példánál maradjak: amikor Erasmusról, meg általában külföldi cserékről beszélünk, akkor az uralkodó narratíva a hatalmas nemzetközi buliké, a féktelen szexualitásé, a nem egyszer veszedelmes és felelőtlen, noha valóban izgalmas kalandoké, az életre szóló nemzetközi barátságoké, amik biztosítják, hogy a világ minden országában lesznek barátaid, akiknek a kanapéján elcsövezhetsz pár éjszakát, ha úgy hozza az élet: ilyen az egyszer felébredt és attól kezdve mindörökre kiolthatatlan wanderlust. A második hangos szólam a haszonelvű irányt hangsúlyozza, hogy milyen jól fog mutatni a szakmai önéletrajzodban, hogy éltél (és túléltél) külföldön, hogy mennyivel többet keresnek és mennyivel könnyebben mennyivel jobb állásokat kapnak az egykori erasmisták, bizony, és mennyi munkaerőpiacon hasznosítható képességre tesznek szert. (Nem megszerzik őket, ezt nagyon fontos hangsúlyozni: szert tesznek rájuk. Az ilyesmi csak úgy történik, az egyén aktív közreműködése nélkül, miközben az ember külföldön él. Természetesen.) Nagyon ritkán, lábjegyzetbe szorítva még felbukkan az az olvasat, amikor megváltoztatta az életét, új emberként jött haza, átértékelte a karrierelképzeléseit, meg ilyesmi, de erről már csöndesen beszélünk, mert esetleg ijesztő lehet. Ki akarná, hogy csak úgy kicserélődjön az értékrendje, meggondolja magát fontos kérdésekben, és hirtelen irányt váltson?

Értem a választások mögött a logikát: úgyis olyan nehezen vágnak bele az egyetemisták az Erasmusba (amit most gyűjtőnévként használok, minden nemzetközi, hosszútávú, de véges idejű cserére), pont az kéne még hogy elriasszuk őket valamivel? Csakhogy ez a gondolkodás két fontos tényezőt nem vesz számításba. Egyszer azt, hogy bárhogy nézzük is, a Rasmus-típusú kalandok halálosan rémisztőek. Aki nem hiszi, az csak próbálja meg elképzelni, hogy a teljes életét becsomagolja összesen egy darab bőröndbe, hogy fél évig abból éljen egy idegen ország idegen városában, ahol nem beszéli a nyelvet és nem ismer senkit és semmit, miközben minden és mindenki, amit ismer és amire a mindennapokban támaszkodni szokott, többszáz, esetleg többezer kilométerre van tőle. Szóval igen. Ettől az a normális, hogy mindenki megrémül, tudniillik nem exkluzíve szociopaták jelentkeznek tanulmányi cserére. A kérdés csak annyi (és most az anyagi tényezőt tegyük félre egy pillanatra), hogy ki az, aki a félelmei ellenére is belevág, és ki az, aki nem. Ebben áll a különbség.

De ezeket a félelmeket letagadni, egy legyintéssel lerendezni, és azt mondani, hogy “majd ha ott leszel, úgyis minden elrendeződik” borzasztóan agresszív és lekezelő gyakorlatnak tűnik. Nehéz úgy rávenni valakit valamire, hogy közben nem vesszük komolyan a teljesen megalapozott aggályait, félelmeit, szorongásait. Ez vezet el a másik fontos tényezőhöz: hogy idegen helyen élni, bármekkora élmény is, bármekkora személyes növekedéshez vezet, és bármennyi sikerélményt hoz magával, iszonyatosan nehéz. Vannak borzalmas pillanatok, áthidalhatatlannak tűnő (és néha tényleg áthidalhatatlan) akadályok. Vannak napok, amikor az ember nem akar kikelni az ágyából és kimenni a szobájából az idegen emberek közé, akiket már szegről-végről ismer ugyan, de az egész túl abszurd és ismeretlen és felfoghatatlan. És vannak napok, amikor az ember tényleg ágyban marad, amikor inkább nem eszik egész nap, mert messze van a konyha, és pláne a bolt, és közben jöhetnek szembe másik emberek. Van olyan, amikor minden túl sok, és az ember nem is érti, hogy jutott eszébe eljönni otthonról. És olyan is van, amikor meg pont azt nem tudja felfogni, hogy hogyan lesz lehetséges még ezek után hazamenni és azt a normális, megszokott életet folytatni, amit otthon hagyott. És mondok még egyet: hazaköltözni is iszonyatosan nehéz. Mindez attól függetlenül tény, hogy sokszorosan megéri, és ha felajánlanák, hogy holnap reggel nekivághatok egy újabb fordulónak, indulnék – jó, esetleg megkérdezném, nem lehetne-e inkább holnapután reggel, mert akkor még mosok egyet előtte.

Azt gondolom, hogy van ebben felelősségünk. (Azért a többes szám, mert vettem részt én is, és valószínűleg fogok is még részt venni mindenféle népszerűsítésben, kedvcsinálásban.) Nem szabad csak a kimeneti pozitívumokat hangsúlyozni, mert ezzel azt ígérjük meg, hogy könnyű lesz és fájdalommentes, hogy az új képességek csak úgy ragadnak az emberre, hogy öt hónap 24/7 boldogság és kaland vár rád. Ami nyilván nem igaz, hogy lehetne az? És van felelősségünk abban is, hogy ne riasszuk el azokat, akikben volna érdeklődés, de a féktelen bulik, vagy az egésznek az inherens menősége aggaszt, aki úgy érzi, ő nem elég jó fej, nem elég kalandvágyó, nem elég szociális ahhoz, hogy felérjen ahhoz a képhez, amit elé pakoltak az ideáltipikus erasmistáról.

No, hát ilyesmikre gondolok. Hogy vannak olyan aspektusok mindenféle téren, amiket valamilyen félreértelmezett segítségvágyból, jó szándékból eltitkolunk. Pedig ezekről is kellene beszélni. Vannak olyan érvek, amik bár igazak, mégis a lényeg sikkad el bennük. Pont Rasmus kapcsán elég világos már egy ideje számomra, hogy a felkínált kép mennyire nem illeszkedett hozzám, és élesen emlékszem arra is, milyen harcokat vívtam magamban, amikor úgy éreztem, folyamatosan kudarcokat vallok, hogy nem jól csinálom ezt az egészet, és hogy mekkora lúzer vagyok, miért nem tudom megszerezni és átélni azt a nyomorult “Erasmus-tapasztalatot”, ami elvileg ennek az egésznek a lényege lenne.

Úgyhogy mikor népszerűsítek, ismeretterjesztek és kedvcsinálok, akkor erre szoktam fókuszálni: hogy nem létezik univerzális Erasmus-tapasztalat. Sokféle lehetőség adott, az ember próbálgat szerepeket, álarcokat, jelmezeket, és idővel majd rájön, hogy neki mi működik és mi a kényelmes. Nem csak egyféle történet létezik. Nem kötelező minden nap minden órájában jól érezned magad. Hogy nem is egészséges elvárnod magadtól, hogy minden nap minden órájában jól érezd magad. És persze emellett beszélek arról is, hogy a dolgok legtöbbször elrendeződnek, hogy fél év ugyan elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember kialakítson egy új életet külföldön, de elég rövid ahhoz, hogy egy pillanatra se felejtsd el, véges az időd, és ez motivál a kínálkozó lehetőségek kihasználására. Szoktam mesélni az intenzív jelenidőről, amikor nincs múltad és nincs jövőd egy közegben, csak az extrém jelened. Meg egy csomó minden másról. A lényeg csak annyi, hogy nem tartom korrektnek elhallgatni a nehezet, a csúnyát, az ijesztőt. Az is része a csomagnak.

Igazából nem szántam ezt Rasmus-bejegyzésnek, csak valahogy az lett belőle. Igazából arra gondoltam az elején, és arra gondolok most is, hogy vannak dolgok, amikről szeretünk úgy tenni, mintha nem lennének. És nemcsak akkor, amikor másoknak mesélünk, amikor másokat próbálunk meggyőzni (és ezzel befolyásolni). Akkor is, amikor saját magunknak magyarázzuk a saját életünket.

Akkor is, amikor saját magamnak magyarázom a legsajátabb mindennapi tapasztalataimat, amik az elmúlt néhány hétben, amióta megkezdődött a tanév, kétségbeejtően boldogtalanná tettek. Pedig ennek fordítva kéne lennie: az egyetem az, amit egész nyáron várok, az tartja bennem a lelket a negyven fokban, hogy majd megint eljön az ősz, és ott leszek a sok okos ember között, és hallgatom, miről beszélnek, és rátalálok új gondolatokra, és… És most, ez a félév, úgy tűnik – eddig legalábbis úgy tűnt -, hogy nem sikerült. Valamiért. Talán nem az igazi az órarendem, talán nem stimmel az formaidőzítésem, talán rosszul osztottam be az időt és túlvállaltam magam (noha ilyet még sohase láttunk, ez nem szokott velem előfordulni, szóval ez pont valószínűtlen). Talán valami egész más, talán csak szerencsétlenül jött ki a lépés, nem a megfelelő emberek, nem a megfelelő témák.

De az is lehet, és erre a napokban kezdtem rádöbbenni, hogy egyszerűen csak rosszul mesélem magamnak a történetet.

Kategória: Kaland, Mindennapok | Hozzászólás most!

Nehéz

Nehéz mostanában én-nek lenni, és ennek talán részben az az oka, hogy mostanra elfelejtettem, hogy ki is az az én, és ő hogyan szokott létezni. Amikor megpróbálom felidézni az elmúlt éveket, nem kontinuumot látok, hanem egymással nem összefüggő, szakaszosan elkülönülő állapotokat, maszkokat, szerepeket. Amik persze mind én vagyok. És amik közül persze egyik sem vagyok én.

Nem, kár is kérdezni, nem tudnám megmondani pontosan, hogy ezt hogyan is értem. Azt hiszem, úgy értem, ahogy leírtam, és nem hinném, hogy ennél jobban meg tudnám fogalmazni.

Leginkább talán onnét lehet megfogni, hogy nem érzem magam azonosnak az én-ekkel, akik éppen nem vagyok. Rászántam egy húsz percet és elolvastam az elmúlt évek blogbejegyzéseit (mert ennyi kell hozzá, nem írtam túl sokat), és ráismerek ugyan ezekre a korábbi narrátorokra, emlékszem arra az állapotra, érzelemre, gondolatra, ami van a sorok mögött, de nem érzem ezeket a magaménak. Nem passzol a szerep, nem illeszkedik a maszk. Emlékszem rá, ki volt az, aki Svédországban élt, ki volt, aki könyvtárszakra járt, ki volt az, aki a skandinavisztika berkeiben kempingezett pár évet, ki volt az, aki ezzel barátkozott, ki volt az, aki attól félt. De tudom, hogy ezekből a jelmezekből már egyiket se tudom magamra ölteni. Csak emlékszem rájuk, valahogy úgy, mint egy régebben olvasott könyv szereplőjére emlékszik az ember, akiről olyan sok személyes emlékképe nincs is, csak tudja, hogy ismeri valahonnét. De mintha semmi közös nem volna bennük, meg abban, akinek most érzem magam, függetlenül attól, hogy egyazon testben élünk. Néha még ezt a közösséget is nehezen hiszem el.

Elválik egymástól a személy és az előtörténet. Néha, ha nem erőltetem magamra, hogy racionálisan gondoljak végig mindent, akkor úgy érzem, mintha valaki teljesen új volnék, aki most érkezett csak a bolygóra, és nincs múltja egyáltalán. Amiről, félreértés ne essék, tudom, hogy nem igaz. Csak ezt el tudom felejteni, ha nem tartom szándékosan észben.

És ugyanígy van ez nemcsak makro-, de mikroszinten is. Az operatív én, aki tervez, szervez, órarendet gyárt, rendezi a faliújságot, beosztja az időt, és rendet tesz a jegyzetei között, nem vesz tudomást a kivitelezésért felelős idiótáról. Úgy tesz, mintha az is csak egy racionális, működőképes lény lenne, de az minden, csak nem racionális vagy működőképes. Igaz viszont rá, hogy nem ismeri el felettesének az operatív poggit, de még csak kettejük azonosságát sem, és bármikor boldogan felülbírálja és figyelmen kívül hagyja a józanabbik eszét. Ráadásul esze ágában sincs szót fogadni egy idegennek, valakinek, aki kívülről osztogatja az utasításokat. És akkor még a harmadik jelenidejű én-ről meg sem emlékeztünk, ő az, akit a létfenntartási szükségletek uralnak, és aki bármikor felülírja az első kettő bármelyik döntését.

Úgyhogy harcolok magammal. Az idővel. A világgal. A jövővel. A jelennel. Talán még a múlttal a legkevesebbet. És egyébként nem hasadtam szegmensekre, és nem gondolom, hogy többen lennének a fejemben. Csak valahogy különböző hangon szólnak, egymással nem koherensen, én pedig hajlamos vagyok azt hinni, hogy kicsi vagyok én ehhez, és tök jó lenne, hogyha a többi én végre abbahagyná a fejem fölötti veszekedést a világ minden apróságáról, részletekbe menően, kibékíthetetlenül és fölöslegesen.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Sejtés

Továbbra is azon a fölöttébb unalmas kérdésen rágódok, hogy vajon miért nem írok, amikor pedig szeretek írni és hiányzik is, és elég gyakran még ötleteim is vannak hozzá. Persze valamelyest jó magyarázat az is, hogy lusta vagyok, meg az is, hogy elég hosszú másik dolgokat írok heti rendszerességgel, de ezek egyikét sem érzem igazán valódinak. Ezek olyan alibi-kifogások, amik tulajdonképpen megteszik, hihetők is, de valami mégiscsak hiányzik belőlük. Olyan megúszósak: mondok valamit azért, hogy valami mondva legyen, hátha beválik.

Mostanában – az elmúlt napokban, hogy erőnek erejével próbálok megfogalmazni valamit, ami nagyon nehezemre esik, mert nem tudom még, hogy mit is gondolok róla – van egy új sejtésem. Körülbelül azt pedzegeti, hogy nem bízom igazán a szavakban, függetlenül attól, hogy mennyire rájuk vagyok szorulva. (Esetleg talán pont azért.) Tippem szerint a szavaknak van egy bizonyos erőszakos kvalitásuk, és ezt csak tovább fokozza a munkamódszerem.

Egyszerre csodálatos és rémisztő, ahogyan neki szoktam állni: foglalkoztat egy gondolat, de magam se tudom pontosan, hogy mi az álláspontom, hová helyezkedem a kérdésben, és ez legtöbbször csak akkor derül ki, hogyha fogom magam és leírom. És ha kiderül, hogy nem tudom leírni, akkor tudom, hogy nem értem eléggé, ha pedig esetleg sikerül, akkor a végére többé-kevésbé kibogozódik a fejemben lévő káosz. Fel tudok próbálni véleményeket, amik vagy illeszkednek, vagy kényelmetlenek. Sokkal jobban a mélyére látok a saját agyam működésének, mintha csak fejben gondolkoznék, némán. A gondolkodás valamiért be tud akadni, lecsapódnak a sorompók, és nem lép előre. A szöveg a maga linearitásával, szükségképpen érvelő felépítésével megköveteli, hogy a valahonnét (ami adott) eljussunk a valahová (amit fel kell fedezni). Erről sokáig úgy vélekedtem, hogy elég pompás fejlemény.

Most meg nem egészen így. Az biztos, hogy hasznos és sokszor jól jön. De felütötte ronda kis fejét egy elég kitartó, kötekedő kis mocsokláda gondolatszörny, aki azt firtatja, hogy vajon igazam van-e csak azért, mert én gondolkozom a saját véleményemről. Abban a pillanatban, amikor a formátlan és bizonytalan masszát írott szöveggé rendeztem, egészen konkrét alakot ölt. Ráadásul igaznak érzem, és ez újabb veszélyességet kölcsönöz neki. Eljutok tehát valamilyen revelatív felismerésre önmagamról, az életemről vagy – az ég irgalmazzon nekünk ilyen esetekben – a világról, és elhiszem róla, hogy ez igaz, és hogy tényleg ezt gondolom. A gondolat szavakká válik, aztán visszafordul és újabb gondolatokba oldódik. A rendszerbe pedig nincs semmiféle szűrő vagy kontroll kódolva, se védőháló, se hibaellenőrzés. Ha valamiből szavak lesznek, az valóságossá válik, és egy bizonyos narratívába helyezve értelmez olyasmit, ami csak önkényesen kijelölt nézőpontból, önkényesen lekorlátozott időtartamban tekinthető lezárt cselekvéssornak, aminek van eleje és vége, konfliktusa és kifutása, nehézsége és tanulsága.

Azaz egyszerre tudom azt, hogy teljesen normális és rendeltetésszerű emberi működés a benyomások és tapasztalatok mesévé fordítása, illetve azt is, hogy a valóságban a dolgoknak nincs eleje és vége, nincs minden konfliktusnak megoldása, sem minden nehézségnek tanulsága. Viszont ha hagyom magamnak a meseképzést, a szavakká alakítást, akkor úgy fogok tenni, mintha lenne, mintha az életem random egymást követő képkockái valahonnét valahová vezetnének, mintha felfűzhetők lennének valamilyen logikus szálra — és utána ezt elhiszem magamnak.

Könnyen lehet, hogy mindez valójában csöppet sem veszélyes. Engem ellenben erősen feszélyez.

Vagy ha eddig igazából nem feszélyezett, akkor majd mostantól fog. Hiszen megfogalmaztam, értelmesnek és hihetőnek tűnik, tehát azt feltételezem, hogy igaz, nem pedig azt, hogy az agyam éppen próbálja becsapni önmagát.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

#841

Pedig nem kell sok hozzá. Két mondat is elég.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

Végleges

Még mindig azon töröm a fejem, mint tegnap éjjel. Azt gondolom, részben igazam van, de van itt egy másik oldal is, amit nem vettem még számításba, és ami lehet, hogy jobban megmagyarázza, miért küszködök valami olyasmivel, aminek nem kéne nehéznek lennie.

(Nem, nem azért, mert saját magam ellensége vagyok.)

Azért, mert állandóan okosságokat akarok megfogalmazni, és tanulságokat levonni. Ez a tevékenység pedig sugall egyfajta befejezettséget és lezártságot. Azt jelenti, hogy valaminek a végére értem, ki tudtam értékelni, minden aspektusát számításba vettem, és ebből képes voltam releváns konzekvenciákat kinyerni. Lehetőség szerint olyanokat, amik vannak annyira kiforrottak, hogy szégyenkezés nélkül megoszthatók a nagyérdeművel.

És hát izé. Ez a fajta lezártság erősen ellenkezik a mindennapi tapasztalattal, úgy is mondhatnánk, hogy életszerűtlen. Persze, mondjuk a naptári év végén (vagy akár egyetemi év végén), mindenféle mesterséges és természetes szakaszhatárokon akár működhet is. De egyébként? Sokkal kevésbé.

Egy blog nem tud ilyen elvek és célkitűzések mentén működni. Nem lehet folyamatosan befejezett. Az élet nem így zajlik, és ha állandóan külső nézőpontba kényszerítem magamat, akkor kizáródom a saját életemből, ez meg mégiscsak abszurdum. Egy blog, azt gondolom, folyamatosan változó, fluid és flexibilis reflektív pozíciót kíván. Nem lehet mindig okosnak, határozottnak, késznek lenni, bármennyire kívánatos volna is.

Szóval ezt kéne megpróbálnom észben tartani. Hátha akkor megtalálom az elveszített hangomat.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Névmások

Azt gondoltam, hogy idén nyáron majd írok. Blogot is, mást is. Azt gondoltam, hogy olyan kis rövideket, csak olyan háromszáz-négyszáz szavasakat. Amikor valaminek szaladgálok egyet a felszínén, és megosztom a világgal, hogy mire jutottam mindenféle dolgokban. Fontosakban és nem olyan fontosakban, komolyan és komolytalanul, mikor hogy sikerül.

De valahogy nem sikerül. Részben biztos azért is, mert rozsdás vagyok. Részben talán azért is, mert elszoktam attól, hogy nekem kelljen kitalálni témákat. De leginkább valószínűleg azért, mert mindenképp valami jót akarok, valami frappánsat, valami eredetit, valami említésre érdemeset, valami vicceset. Valami olyat, ami letagadhatatlanul az enyém, ami szellemes, ami… érted. Ilyet viszont nem tudok, legfeljebb néha véletlenül, de parancsszóra, szándékosan nem.

És ennek az a vége, ami mindig a vége, hogy szeretnék írni, de nem teszem, hogy szorongok, hülyének nézem magam érte, és nem történik semmi. Felírok ötleteket, címeket, ilyen kis rövidkének valókat egy üres dokumentumba, aztán kitörlöm őket dokumentumostul. Mert valahogy semmi sem őszinte, semmi sem hiteles, és semmi sem valódi.

Ebben az esetben őszinteség és kongruencia hirtelen már nem valóban hiteles, hanem a szerephez tartozó attribútum, és feltétlenül meghökkentőnek és váratlannak kell lennie a maga szókimondásában. Az érdekesből felvágás lesz, a zavarból önsajnálat, a bizonytalanságból álszerénység. Feloldódik a határvonal a siker és a kudarc, a tanácstalanság és az önbizalom között.

Nem tudom, nem azért van-e így, mert annyira megszilárdult a szerep, aki vagyok, hogy mostanra túl szoros, túl merev, túl kényelmetlen lett. Folyton azt a valakit kell alakítani, aki egyébként javarészt vagyok is, csak mégsem teljesen. Mintha az én kamaszosan lázadna az ellen, hogy azonos legyen önmagával. Vagy velem. Vagy valami.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Intenció

Újabban elég sokat foglalkozom beszédaktusokkal. Tavaly ilyenkor még azt se tudtam, hogy ilyesmi létezik, aztán amikor szeptemberben megismerkedtünk egymással, az volt a benyomásom, hogy ez valami nagyon fura, és annál még annál is értelmetlenebb konstrukció, és morogtam rá, mint a bolhás kutya.

Aztán valahogy az idő múlásával elkezdett belemászni a fejembe, és rájöttem, hogy a beszédaktusok, a kis trükkösek, mindenhol ott vannak. És sokkal kiszámíthatatlanabbul működnek, és váratlanabb folyományaik vannak, mint hinné az ember.

Nem különösebben komplikált maga az elmélet egyébként, legalábbis alapjaiban nem az; megpróbálom röviden összefoglalni azok kedvéért, akik éppen úgy nem tudják, miről van szó, mint én a múlt őszig. Beszédaktus (beszédtett, beszédcselekvés) minden olyan tevékenység, amit puszta szavak kimondásával véghez lehet vinni. Prototipikus példája az ígéret, de ilyen a köszönés, a bocsánatkérés, meg egy csomó minden más is – mondjuk a viccelés vagy a fenyegetés. Az bennük a figyelemreméltó, hogy semmi nem-nyelvi cselekvést nem kell tenni hozzá, hogy végbemenjenek, és a legtöbbet nem lehet nyelvi eszközök nélkül megvalósítani.

Teoretikusoktól függ, hogy ki mit talál izgalmasnak a beszédaktusok körül. Mondjuk azt, hogy milyen körülményeknek kell fennállnia ahhoz, hogy egy ilyen cselekvés végbemenjen, és milyen konvenciók tudják érvényteleníteni őket. Vagy azt, hogy mi történik akkor, hogyha ez színpadon, játékból, fiktív közegben történik. Vagy azt, hogy bizonyos társadalmi keretek között milyen beszédaktusokat van lehetőség végrehajtani, és mi az, ami nem tud megtörténni.

Az egyik legelső kulcskérdés a szándékosságé: számít-e érvényesség (tehát végbemenetel, megtörténés) szempontjából az, hogy a beszélő komolyan gondolta-e a kimondott szavakat, elkötelezte-e magát annak minden lehetséges következménye iránt. Az egyszerűség kedvéért nem megyek részletekbe, csak megjegyzem, hogy vannak esetek, amikor számít, máskor meg nem, de az intencionalitás problematikája állandó és feloldatlan.

Engem viszont ez a beszédaktusokra alapozott gondolkodás vezetett el a napokban egy elég meglepő felismerésre, ami eddigi életem nagyon sok konfliktusát, és kétségbeesésbe, értetlenségbe vagy frusztrációba torkolló, magyarázkodós félreértését új megvilágításba helyezi.

A beszédcselekvések ugyanis, bár nyelvhez kötöttek, nem kötöttek konkrétan valamelyik, vagy éppen bármelyik nyelvhez. Igazság szerint egyáltalán, a kimondott szavakhoz sincs semmi közük. A szia, helló, ahoj, hej és csá mind ugyanazt jelenti, sőt, a felemelt kéz is lehet ugyanez. Csak az a fontos, hogy mind a feladó, mind a címzett felismerje ezt a közlést úgy, mint aminek a “köszönés” értéke a tartalma.

Ugyanez történik olyankor, amikor teszek egy megnyilatkozást, legyen ez típusára nézve akár kérdés, akár kijelentés. A címzett nem a kimondott szavakat értékeli, hanem feltételez a megnyilatkozás mögött egy intencionális értéket, és erre a feltételezésre válaszol, miközben a kimondott szavakat teljes egészében figyelmen kívül hagyja. Ami azzal jár, hogy a fél életemet azzal töltöm, hogy elmagyarázom: “nem azt mondtam, amit te gondolsz, hogy mondtam, hanem azt mondtam, amit mondtam.”

Rég levontam a konzekvenciákat: nyilván teljesen idióta vagyok, képtelen a kommunikációra, és abszolút reménytelen eset. De most, ezzel az újonnan megszerzett tudással felszerelkezve kicsit másként látom. Minél többet töröm rajta a fejemet, annál inkább úgy látom, hogy nem is velem van a baj, hanem ezzel a teljességgel nonszensz, paranoiás gyakorlattal. Nem lenne sokkal egyszerűbb és praktikusabb egyszerűen arra figyelni, hogy mit mond a másik ember, és nem találgatni, hogy vajon mire gondolt a költő, és mit akart elérni vele?

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!