A precizitás fontossága

Ránézésre jól megfogalmazott terv:
“Bemegyek reggel kilenckor az első csoportban, és kihúzok két normális tételt.”

Sokkal jobban megfogalmazott terv:
“Bemegyek reggel kilenckor az első csoportban, és kihúzok két normális tételt, és hagyják is végigmondani mindkettőt.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Szóljon hozzá most!

Két tűz között

Az írásbeli záróvizsgák után, a szóbeli előtt. Még fáradt vagyok, de már nem csontig hatóan, nem úgy, hogy azt higgyem, soha az életben nem leszek túl rajta. Még nem rettegek, csak kezdek ideges lenni. Azt is inkább csak fejben, nem gyomorban.

Nem tudom, hogyan és merre tovább. Ha minden terv szerint megy – és azért elég nagy baj lenne, ha nem menne terv szerint -, akkor idén nyáron lesz egy diplomám. Harmincévesen. Van ez így. Nem kell elkapkodni a dolgokat. Nem kell mindig, mindenhová az állítólag legrövidebb, állítólag legegyszerűbb, nyílegyenes úton elérkezni. Úgyse az a szokásom.

Mindebből viszont az is következik, hogy az idén nyár után elkövetkező időkről nagyon keveset tudok, vagy akár csak sejtek. És mivel félek az ismeretlentől meg a bizonytalantól, és még nem tudom, mi lehetne a következő kaland, amibe fejest kéne ugrani, hát leginkább visszafelé nézegetek. Erre az elmúlt négy évre, erre az egyetem című kalandra, azokra a tanulságokra, amiket le lehetne vonni. És amiket le is szeretnék vonni. És amiket talán le is fogok vonni.

Már csak ilyen vonogatós hangulatomban vagyok.

Úgyhogy elsőként mindjárt itt egy remek életbölcsesség, amire sikerült szert tennem: ha egy mód van rá, egyazon héten, két különböző szakon ne írjatok záróvizsgát, mert rossz dolog. Még akkor is rossz dolog, hogyha az egyik műsoron kívüli. Nem is annyira fejben meg tanulásban (abban is persze), hanem érzelmileg, idegileg, lelkierőben. Sok az a jóból.

Aztán majd vonogatok még. Ha mást nem, akkor a vállamat.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Szóljon hozzá most!

#834

Megpróbáltam megfésülködni. A levegő páratartalma kiröhögött.

Kategória: Két mondat | Szóljon hozzá most!

#833

Egyszer már megtanultam, levizsgáztam belőle, elfelejtettem. Akkor meg miért ilyen nehéz most másodjára is?

Kategória: Két mondat | Szóljon hozzá most!

Ahányszor csak

Az elmúlt években, amikor hosszabb kihagyás után újra írok, mindig azzal szoktam kezdeni, hogy gondolkoztam mostanában, mindenféle dolgokon gondolkoztam, és még nem tudom pontosan, hogy mit is gondolok, de dolgozom az ügyön.

Aztán persze soha nem írom le végül, hogy min is gondolkoztam, és hogy mire jutottam, ha egyáltalán valamire.

Az csak a vicces ebben az egészben, hogy ilyenkor úgy tűnik, mintha két elszórt, több hónap eltéréssel született rövidke életjel-bejegyzés között még csak nem is gondolkoztam volna. Egyáltalán. Soha. Semennyit.

Még az is lehet, hogy ez igaz. Néha rajtakapom magam, hogy mennyire igyekszem, hogy nehogy a fejemben kelljen töltenem időt, nehogy egyedül maradjak önmagammal, nehogy. Nehogy. Aztán a rajtakapás után sietősen keresek valami teendőt, valami apróságot, valami zajt, amitől biztonságosabbá válik a világ, amitől nem kell szavakat keresnem és találnom. A mindennapi teendők, a tötymörgések, az ügyködések, a teszveszések, a kis izék a felszínen tartanak, és a felszínen talán nincs baj.

Akárhogy is: gondolkozom mostanában.

Egyrészt azért, mert átmeneti periódusban járok, nagyon hamar vége lesz az egyetemnek, és közelít a szakaszhatár, és nem tudom, mi fog most jönni. Nincs tervem. Vannak lehetőségek, vannak opciók, és valami majd történik, de még nem tudom, mi lesz az. Nem egészen egy hónapig látok előre az életemben.

Másrészt azért, mert a láthatáron fenyegetően tornyosuló ismeretlen ellenére is most hirtelen lett időm. Sok időm. Nem rengeteg, messze nem korlátlan, de sok, és a sok időben nyílik tér mindenféle meggondolásoknak.

Nem tudom még, hogy mi lesz. Nemcsak odakinn, a valóságban meg az életemben, de azt se, hogy itt, a bloggal. Annyiszor fogadkoztam már, hogy nem hagytam abba, hogy újrakezdem majd, hogy folytatom majd, hogy milyen olyan lesz majd, mind régen…

Most azt gondolom – azt akartam írni, hogy tudom, de voltaképpen az ebben az esetben ugyanazt jelenti, mint a gondolom: biztosnak hiszek valamit, amiről semmiféle bizonyítékom nincsen -, hogy valami lesz, valami lesz majd itt is. Talán lesz kis átstrukturálás, kis frissítés itt, kis átrendezés ott. Persze az is lehet, hogy nem. Majd meglátjuk. De ami fontosabb: szerintem lesznek itt újra szövegek. Mégpedig azért lesznek itt szövegek, mert az életem fontos és elengedhetetlen része, hogy szövegeket készítsek, és mert akkor tudok rendet tenni a fejemben, hogyha leírom, ami benne jár. Így születnek a döntések, így születnek a ráébredések, így tudok beszélgetni magammal. Hogy megkérdezem, mit is gondolok valamiről, amiről nem tudom, hogy mit gondolok, és aztán addig válaszolok a kérdésre, amíg ki nem derül. Ilyenkor kerül be minden a saját dobozába, ilyenkor sikerül szétválasztani a fontost a felejthetőtől, ilyenkor érzem úgy, hogy nem fulladok bele a rendetlenségbe, a levegőtlenségbe, hanem hirtelen meg lehet mozdulni.

Erre való az írás. És ha megtanulok újra írni, szöveget írni, akkor talán rátalálok arra a valamire, amit néhány évvel ezelőtt jelentett – az olvasás, az írás, a fordítás, a minden.

Jelent valamelyes könnyebbséget a folyamat aktuális pontján, hogy a weblap lényegileg tetszhalott állapotba került. Majdnem olyan, mintha titokban írnám, mintha csak magamnak, mintha senki sem látná. És ez a szépsége, hogy mégsem magamnak, mégsem titokban, mégis láthatja bárki, aki csak akarja, aki csak úgy érzi, hogy nincs jobb dolga. Mert ettől válik igazivá. Nem biztos, hogy meg tudom most fogalmazni, hogy mit is értek igazi alatt, de előbb-utóbb meg fogom. Talán. De most mégis örülök, hogy egyedül vagyok. Hogy magamnak írok, egyelőre csak magamnak, noha nyilvánosan, de megengedem, hogy más is megnézze. És ameddig megy így, ameddig így érzem, hogy a szövegem az enyém, csak nem bánom, hogyha mások is olvassák, addig jó lesz.

Azt gondolom tehát, hogy expedíciót indítok önmagam után, megnézem, hová jutottam az elmúlt években, amíg nem néztem oda. Azt gondolom tehát, hogy lesznek újra szövegek. Azt viszont nem gondolom, hogy minden ugyanolyan lesz, mint volt. Hogy lehetne? Mikor írtam utoljára rendszeresen? Erasmus előtt? Egyetem előtt? Még régebben? Nem is tudnám megmondani, mikor hagytam abba, és az archívum számai se segítenek sokat a meghatározásban. Akármikor volt is, régen volt. Sok éve. Öt évnél is régebben volt már, hogy először maradt ki egy komplett hónap. Nem hiszem, hogy ugyanott ülök még, ahol legutóbb hagytam magam – remélem, hogy nem ugyanott. Elég kellemetlen volna.

Ez van most. Meglátjuk, mi lesz ezután.

Kategória: Mindennapok | Szóljon hozzá most!