Megvilág

Néha szoktam szomorkodni. Hogy igazából a kutya se olvas. Hogy igazából a kutyát se érdekli, mi van velem, hogy élek-e vagy halok, hogy mi van, úgy általában. És hogy igazából ezért nem is hibáztathatok senkit, mert én meg nem írok, és alapvetően legtöbbször még engem se érdekel, hogy mi van velem, és hogy élek-e vagy halok (ugyanis ha ezen elkezdek gondolkozni, annak sosincs jó vége.)

De azért piszkálja a csőrömet. Hogy van egy kommentszekció, ahová lehetne kedves visszacsatolásokat adni, olyan terápiás jellegű simogatásokat, olyasmiket, mint amikor az arckönyvön nyomogatják az embernek a hüvelykujjakat, és akkor érzi, hogy na ő most valaki. (Pedig.)

Aztán felébredtem. És ránéztem egy-két helyen, hogy ahol kommentálnak az emberek blogokon – kivéve, hogyha a blogger valami nagyon extrém, nagyon nehéz élethelyzetben van (ami a blogírásnak mára az egyetlen védhető oka), és személyiségét áthatja a nehézségekkel szembenézve a nagyon csodálatos magára találás, a mindennapos küzdelem és az ehhez kapcsolódó derű, de néha még ott is – mit kommentálnak. Hányszor közlik valakivel, hogy az ő problémája nem probléma, bezzegazenyém, hogy fejezd be a nyavalygást és ugorj le a hídról, ha nincs jobb dolgod, egyébként is, hogy merészeled ezt meg azt. Hogy hányszor mondják meg, hogy te igazából nem számítasz, hogy te igazából egy senki vagy. És egyébként is: ne merészeld azt érezni, amit érzel, azt gondolni, amit gondolsz, mert én, kívülről, az összes magasrendű igazság forrása és letéteményese most azonnal megmondom neked, hogy ezek helytelen érzelmek és helytelen gondolatok, és pfuj. Mert én, a külső, az okos, a felsőbbrendű pontosan tudom, hogy az a személy, aki te vagy, rosszul… hát, nem is tudom, mit csinálsz rosszul. Mindent. Rosszul létezel.

És ez nyilván elvezethetne egy hosszasabb okfejtéshez, ami nagyjából évek óta érik a fejemben, de most nem fog. Most csak odáig vezet, hogy tulajdonképpen jó nekem, hogy a kutya se kommentál semmit, pláne nem idegenek. Tartsátok meg jó szokásotokat. Kedves trollok, járjatok máshová ebédelni.

Vagy mittudomén. Akár éhen is lehet pusztulni, nyugodtan.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Táblázat

Az történt, hogy nem történt semmi. A két hónappal ezelőtt érzett erőknek, ahogy arra számítani is lehetett, nyoma veszett. A világ pedig, abban a pár azelőtti hónapban, amíg nem voltam itthon, kicserélődött és idegen, ellenséges közeggé változott. A szövetségeseim ellenségesek lettek, az otthonos ismeretlen, az érthető felfoghatatlan. Mintha csak felkeltem volna a tábla mellől, hogy elmenjek pisilni, és mire visszajöttem, befejezték a kört, most másik játék van terítéken, és lemaradtam arról, amikor valaki elmagyarázza a szabályokat. Olyan dolgokban, amiknek csont nélkül sikerülnie kellene, rendre kudarcot vallok, olyan dolgok, amiknek nem volna szabad problémát okozniuk, lebénítanak. Nem találom se az életemet, se saját magamat, se a helyemet. Ott, ahol hagytam, biztos nincsen.

Ami, köztünk legyen szólva, nem olyan jó állapot. Megfogalmazhatnám persze ennél durvábban is, de a lényegen ez mit sem változtatna.

Az új, ellenséges világ ráadásul szorít, nem kapok benne levegőt.  És nehéz is, nem tudok megmozdulni alatta. Az idő pedig egyszerre száguld megveszekedetten és vonszolja magát csigalassúsággal, amely paradoxont inkább meg se próbálom már felfogni ésszel. Ha éppen volna is mit csinálni, minden teljesen értelmetlen, súlytalan és nem valódi, kár is hozzáérni. Egyes más napokon meg persze pont az a baj, hogy minden – adott esetben ugyanaz a minden – döntő fontosságú, mindennek tétje van, és semmihez nem nyúlhatok hozzá, mert úgyis csak elrontanám.

Szétestem. Elég alaposan.

Szétesés ellen pedig, tapasztalatom szerint, az egyik legjobb orvosság a struktúra. Nyilván valamivel szerencsésebb, hogyha ez egy kívülről jött és rugalmatlan valami, amivel nem tudok alkudozni, hanem készen kapom és nekem kell idomulni hozzá, amivel szemben tehetetlen vagyok. Mert ha nem vagyok tehetetlen, mi történik? Lássuk be, nem reális, hogy pont az önuralom maradna egyben széteséskor. Ezúttal viszont nincs ilyen szerencsém. Senki se akar rendszereket rám erőltetni, senki sem akarja beosztani az életemet, a tüntetőleg emigrált energiáimat és a szeszélyes sebességgel múló időmet. Nincs háló, ami felfogna, ha zuhanok. Nincs mire esni.

Ez viszont csak egyet jelenthet: saját magamat kell elkapni.

Igen ám, de hogyan?

Próbálkoztam.

Elsőként például rögtön az “ez nem is az én életem” játékkal. Az őszi, svédországi félévnek amúgy is ez volt az állandósult tapasztalata, a mindennapos döbbenet, hogy ez nem az én életem, ehhez nekem voltaképpen semmi közöm sincsen, csak úgy történnek dolgok, egyik a másik után, súlytalanul. Ez ott és akkor gondtalan könnyűséget adott, amitől minden borzasztóan egyszerű lett: a mindennapok, az emberek, a feladatok, a döntések. Ha semmi sem valódi, akkor semminek nincs súlya sem, nem igaz? Miért ne állhatnék akkor ugyanezzel a gondolattal most is a mindennapokhoz? Hiszen úgysem érzem ezt a mostanit se a saját életemnek, ez is teljesen idegen, távoli és felfoghatatlan. Pusztán logikai alapon működnie kellett volna: a mindennapi tapasztalatom szerint ami történik, az nem az én életem. És mégsem működött. Lehet, hogy vannak másik változók is az egyenletben. Lehet, hogy számít, hogy melyik irányba térnek el a tapasztalatok a megszokástól és au elvárásoktól. Meglehet, hogy rossz volt a logika is. Bármi is az oka, végül csak nem hittem el, hogy ez nem az életem, annak ellenére, hogy nem éreztem annak. Hiszen tudom, hogy ez nagyon is az életem, csak éppen szar. (Tessék, most mégsem finomkodunk.)

Most másik kísérlet van tehát napirenden, annak is a második fordulója, mert az első forduló dicstelen véget ért, amikor a múlt héten begorombultam és leszaggattam az egészet a fenébe. Most is óvatosan merek csak bízni benne: részint azt gondolom, hogy valamelyest muszáj hinni, mert ha én se hiszek benne, akkor mi értelme – másfelől viszont hogy a csodába higgyem azt, hogy valami most hirtelen, varázsütésre működni fog, ami eddig nem, legutóbb sem, meg talán azelőtt sem, soha.

Az történt, hogy a szekrényemet kineveztem faliújságnak. Vagy rendszerezőnek. Vagy életfelületnek. Szóval valami központi, látványos, életmodellezésre alkalmas térnek. Szimbolikus leképezésévé vált mindannak, amivel hadakozom – az időnek, a feladatoknak, a valóságnak – méretében és módjában kezelhetően. Útmutatóul szolgál a mindennapok túléléséhez, egyszerre mindig csak egy-egy nap, egy-egy felfogható egység átvészeléséhez, és optimális esetben nem is kell messzebbre gondolkozni, mert a rendszer maga biztosítja, a hosszútávú működést. Ma csak ezt és ezt kell teljesíteni, és így akkorra majd ez és ez lesz.

Az egyik szekrényajtón az aktuális és az azt követő öt hónap neve áll, és ezek alatt sorakoznak azok a dátumok, amikor valami teendő, esemény, vagy valaminek a határideje esedékes. A szemközti szekrényajtón azok a teljesen konkrét feladatok sorakoznak, amikkel foglalkozni kell, vagy nem kell éppen, de jó volna, vagy hasznos vagy fontos. Vagy szeretném. Vagy megígértem valakinek. Vagy ilyesmi. Célok, projektek, teendők. Gondosan színkódolt elintézni-, gondolkodni- vagy tevékenykednivalók tehát. A negyedik és egyben utolsó szekrényajtóra a félév rendjét tettem ki: a nagy táblázatot, hogy melyik héten milyen órám van, ott vannak a ráragasztott betoldások és kiegészítések: mik a feladatok, dátumok, tanegységek, kik az oktatók. De az igazán fontos, nagyszabású, a központi nem ez, hanem a harmadik. És természeten ez egyben az is, ami kifejezetten problematikus.

A többi három relatíve könnyen kezelhető: eldöntöm, hogy valami teendő-e vagy sem, és felvezetem vagy a határidők közé, vagy ha nem tartozik hozzá dátum, akkor a folyamatban lévő dolgok közé, indokolt esetben ide is, oda is. Ezek elég egzakt dolgok, egy dátumról mégiscsak tudja az ember, hogy mit jelent, nagyjából el tudja képzelni azt is, hogy mikor lesz, hogy az még mennyi idő. És hogyha valaminek lejár a határideje anélkül, hogy tettem volna vele valamit (ahogy például egyes álláspályázatokkal történt), akkor is elmúlik a napja, ami bizonyos szempontból felszabadító: nem marad ott kísérteni. A címke éppen úgy a kukába kerülhet, és kerül is, mintha cselekedtem volna, nem kell a világ végeztéig nézni, hogy valami már megint nem jött össze. Közérzetileg értelemszerűen úgyis tartozik hozzá valamicske, vagy éppen jókora kudarcélmény ilyenkor, már az pont elég baj. Még akkor is, ha igyekszem nem lenni túl szigorú vagy túl gonosz magamhoz: anélkül is elég vacakul érzem magam a bőrömben. Hiszen kiragasztottam valamit abban a hiszemben, hogy fontos, vagy hogy akarom – aztán kiderült róla, hogy mégse akartam eléggé és megcsaltam magamat. Van ilyen.

De ez  az utolsó szekrényajtó… ott vannak az igazi bajok. Ez volna a mikromenedzsment, a mindennek a mozgatója. Itt nyolc kategória szerepel, a hét napjai és egy mindennap címszó, és mindegyik alá besorolva az aznapra rendelt teendők. Vannak fix, rögzített részek, amelyeknek muszáj bizonyos helyeken maradniuk, amiknek időpontja van. Aztán vannak olyan programpontok is, amelyek szabadon mozoghatnak, egyik héten itt vannak, másik héten ott, de annyira mégsem flexibilisek, hogy csak úgy, egyik napról a másikra, jó ok nélkül alakítani lehessen rajtuk. (Elvégre kinek hiányzik, hogy alkudozzak magammal? Hát az kinek hiányzik, hogy reménytelenül próbálkozzak három napi elmaradást egy nap alatt bepótolni és szükségképpen újabb kudarcot valljak azzal, ami már egyébként is kudarccal indult? Ami elmúlt, elmúlt, épp, mint a dátumoknál. Ha pedig létfontosságú, akkor idővel úgyis sor kerül rá.) Ezek tehát a folyamatban levő projektek részfejezetei, esetleg állandóan ismétlődő teendők vagy hasznos, szükséges, hosszú távon üdvös, vagy nem belátható határidejű feladatok falatnyi darabkái.

Elvileg ez azt jelentené, hogy vasárnap este már pontosan tudom, hogy az eljövendő hét napban mi a terv. Elvileg minden napra teljesíthető, felfogható, befogatható mennyiségű feladat van kijelölve, és ha mindennek a végére érek, akkor minden este elégedetten veregethetem vállon magamat. Papíron tökéletes az elv, komolyan büszke vagyok rá. Arra épít, hogy elkülönítem magamban a racionalitást, és ő diktál. Ő lesz a “holnapi én”, ő mondja meg, mi a fontos, ő mérlegeli mindazt, ami felkerült az első két ajtóra, ő tartja kézben a döntéseket, ő próbál felelősen, határozottan de nem szigorúan, nem szükségtelen kegyetlenséggel irányítani. A mindennapi “mai én” pedig ehhez képest elvégzi a kulimunkát, függetlenül attól, hogy éppen az adott pillanatban átlátja-e az összefüggéseket. Csak bízik a másikban, és abban, hogy jó oka volt rá, hogy ezt vagy azt a dolgot beütemezte: hogy kettőnk közül legalább ő tudja, hogy mit csinálunk.

De valahogy mégsem működik. Annyira nem működik, hogy az első kísérlet úgy ért véget, mint fentebb említettem, hogy leszaggattam az egészet a fenébe. Mert hiába lenne jó a modell, hogyha nem sikerül értelmesen megtölteni tartalommal.

Megmondom, mi a baj. Mármint azon kívül, hogy szét vagyok esve, és hogy mindennel bajom van, saját magammal a leginkább. Az a legnagyobb baj, hogy nagyon nehéz definiálni, hogy mi számít feladatnak, mi számít olyasminek, aminek ki lehet jelölni egy kis színes papírból kivagdosott négyzetet, és elhelyezni a nyolc kulcsszó valamelyike alatt.

Felvegyem a mindennap alá, hogy kikelni az ágyból, lezuhanyozni és felöltözni? Mert tény, hogy sokszor ez is olyan nehéz, hogy komoly kitüntetést érdemelnék a kivitelezéséért. És cél az is, hogy valóban teljesítsem ezt mindennap. Másfelől viszont mi van akkor, hogyha egy-egy nagyon rossz napon ez se sikerül maradéktalanul? Akkor eggyel több olyan cserbenhagyott, kudarcot vallott feladat maradt beteljesítetlen, amit hiába tűztem ki magamnak. Tehát ha amúgy nem érezném kellőképp szánalmasnak, hogy még ennek a hétköznapi, alapvető elvárásnak se voltam képes megfelelni, akkor szerencsére ott virít még az emlékeztető is róla, hogy ezt bizony elcseszted, te barom. Akkor most legyen vagy ne legyen?

Mennyire érdemes és lehetséges egy-egy feladat-falatot feldarabolni? Hány alkalommal kell nekifogni ugyanannak a teendőnek? Hány darab legyen egyféle feladatból a hét során? És hány papírka fér el egy napra úgy, hogy még ne essek tőle pánikba? Hol húzzuk meg a határt, hogy ne üljek késő éjszakáig a szőnyegen, a teleragasztgatott szekrényajtómra meredve, a végső kétségbeesés legmélyebb bugyraiban, hiszen az egyszerűen kizárt, hogy hét különböző dolgot elvégezzek holnap, az fizikailag is képtelenség, ilyet nem lehet csinálni? És mennyire lehet telibe betáblázni egy hetet? Mi van akkor, hogyha valami közbejön, ha valamit sürgősen be kell iktatni? Kell ezzel előre számolnom, és hagyni üres helyeket, vagy ha bármikor bármi fölmerül, leghamarabb csak következő hétre adhatok ki időpontot?

És hogyan lehet ezt ésszel elosztani a napok között? Ha el is döntöttem, hogy ebből a dologból heti két kiskockára lesz szükség, ebből háromra, ebből meg csak egyre, és hogy egyébként ezen a héten ezt a kettőt meg inkább beteszem a dobozba, mert ezt most, ezen a héten nem csináljuk, akkor sincs még megoldva a neheze. El kell osztani ezeket arányosan, úgy, hogy lehetőleg ne kelljen egymást követő napokon ugyanazt csinálni, de ne is felejtsem el, hogy hol tartok, de úgy is, hogy a fix és nem mozdítható programpontokkal együtt fizikai és lelki energiákkal is bírjam, és hogy időben is kijöjjön valahogy. Próbálkoztam megjelölni a szelvényeket kis pöttyökkel (egy pötty = legfeljebb félóra, két pötty = nagyjából egy óra, és így tovább), de mikor összeadom, valahogy sosem jön ki értelmesen. Elvileg ennek egyszerű, mezei számtannak kellene lennie, de mégsem az, mert nem tudom kiszámolni. Egyes napok azt mondják, hogy tizenegy kispötty, mások meg azt, hogy huszonkilenc, de közben az első nem fér bele egy napba, a második meg igen. Lehet, hogy még jobban át kell gondolni ezt, vagy elővenni egy stopperórát és felülbírálni minden pöttykiosztást. Vagy elővenni egy radírt és mindenestül leradírozni az elvetélt pöttyöket, amikor viszont még ennyi iránymutatásom sincs az elosztásnál, miközben tudom, hogy hajlamos vagyok túltervezni.

Aztán az is lehet, hogy mégsem olyan jó a rendszer, mint hittem, hiszen nem működik. Az is lehet, hogy azért nem működik, mert nem bírom elhinni magamnak, hogy mindez igazából fontos, és hogy tényleg akarom ezeket a dolgokat, hiszen amikor a holnapi én felírta őket, amikor kivagdosta a papírkákat, amikor felragasztotta őket a helyükre, komolyan gondolta, csak éppen most, pillanatnyilag én, a mai én, nem érzem őket a magaménak. Az is lehet, hogy pillanatnyilag szétesettebb vagyok annál, minthogy önerővel össze tudnám szedni magam. Lehet, hogy a szétesettség nem kedvez az ilyesfajta kettéosztottságnak, ami pedig pont a legjobb attribútuma lenne a rendszernek.

Ha odasandítok a holnapra szánt sorra, összeugrik a gyomrom, és ha ránézek ezek után még a holnaputánra is, akkor pláne. Nem tudom, hol van a határ aközött, hogy feladatokat adok magamnak, hogy felelősséget vállalok az életemért, és aközött, hogy szükségtelenül megnehezítem a mindennapjaimat. Nem tudom eldönteni, hogy mindez – a tarka cetlik a szekrényajtókon, az önmagát rendszernek mutató káosz – valóban megoldási lehetőség-e, vagy csak a probléma része. Csak azt tudom, hogy momentán nincs jobb eszközöm.

Meg azt is tudom, hogy amit ma éjjel leírtam, nem különösebben érdekes. Sőt.

De valamiképp muszáj emléket állítanom annak, legalább magam előtt, hogy igyekszem. Hogy nem adtam fel. hogy próbálkozom. Hogy lehet, hogy teljesen elvetélt, ostoba kísérleteket végzek, hogy mindennel bajom van, hogy életképtelenségem nem ismer határokat, de igenis próbálkozom. Hogy még van bennem valami remény, hogy talán majd most sikerül. Hogy talán megint lesz majd jobb. Hogy ez most csak időleges, hogy a világ talán nem ellenség, hogy igazából nem dimenziókapun keresztül költöztem haza, hogy ez, minden idegensége ellenére is, még mindig az én életem. És hogy előbb-utóbb remélhetőleg csak sikerül majd visszaszerezni.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

#837

Teljesen abszurd. Hogy érezhetem magam egyszerre túl kicsinek és elveszettnek és túl öregnek is ugyanahhoz a dologhoz?

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

#836

Tele van a fejem szavakkal. Aztán megpróbálom leírni őket, és mind elszaladnak.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

Tizenhat

Eltelt egy néhány nap az új évből, és végre-valahára alábbhagyott az őrület: a népszerű vélekedés, amely szerint az elmúlt év volt a valaha volt legborzalmasabb év a világon. Egyik végeláthatatlan listát és érv-sorozatot követte a másik, olyan gyakorisággal, hogy a végére már kezdtem kifejezetten szégyellni magam – merthogy nekem 2016 egyáltalán nem volt rossz év. Sőt.

Alapvetően persze berzenkedem hevesen az évértékeléstől. Egyrészt azért, mert teljesen egyértelmű, hogy a keltezésbe bevezetett új szám semmit sem jelent, nem töri meg az élet kontinuitását, nem teszi érvénytelenné a korábbi történéseket, nem jelent újrakezdést. Másrészt azért, mert a sznob, aki vagyok, erősen tiltakozik az ellen, hogy olyasmit csináljon, amit mindenki más. Harmadrészt pedig a kartondobozok természete miatt.

Egy év olyan, mint egy nagy kartondoboz. Az ember dobálja bele a dolgokat minden nap: könyveket, eseményeket, tárgyakat. Aztán az év végén, amikor értékel, akkor megpróbál belenyúlni, és kutakodni a rendetlenségben, elszántan keres valamit, amit kiemelhet, amit megnézegethet minden oldalról, és amiről megállapíthatja, hogy na, ezért megérte. Aztán szépen rendet lehet tenni, hogy minden jól legyen, és vidáman megyünk tovább. De az én dobozaimmal túl gyakran fordul elő, hogy mikor beletúrok, valami szúrósba, valami élesbe, valami veszélyesbe kapok, és akkor aztán hamar feladom, hogy bármi jót is találjak ebben a káoszban. Fogom tehát a kozmikus ragasztószalagot, jó alaposan leragasztom, aztán felteszem a dobozt mindenestül a polcra a padláson az összes többi mellé, és nagyon bízom benne, hogy semmi sem fog orvul kimászni belőle, és hogy ezzel az egésszel egyszer és mindenkorra végeztem, és minden korábbi tapasztalatom ellenére remélem, hogy talán majd jövőre, talán most majd sikerül jobban, okosabban, ügyesebben, céltudatosabban.

Ez egyszer azonban kicsit másként van. Nem volt ez az év fantasztikus. Se borzalmas. Se hibátlan. Se tragikus. Se diadalmas. Se kétségbeejtő. Csak egyszerűen, bármilyen ostobán és banálisan hangozzék is… oké. Nem egyszerűen az év volt oké, hanem nekem is oké, hogy ez az év ilyen volt.

Értelemszerűen adja magát a kérdés, hogy mi a csoda az az oké. Mit jelent a gyakorlatban, mit jelent valójában. A kérdésre magam sem ismerem a választ, de megpróbálok a nyomába eredni. Összeszedem mindazt, amit tudok – nem őrülten részletesen, nem mintha olyan sok mindent tudnék amúgy – és meglátjuk, rájövök-e valamire. Velem lehet tartani.

Egyrészt harmincéves lettem. Ami részint ijesztő, főleg, hogyha eszembe is jut, mert amúgy, úgy rendszerint, nem szokott. Csak ha valaki megkérdezi. Ami nem történik olyan nagyon gyakran. Arra számítottam, hogy majd nyomasztani fog, hogy majd soknak érzem, de nem. Mivel az időm legnagyobb részét iskolában töltöm, ahhoz is hozzászoktam már, hogy a legtöbben érezhetően fiatalabbak nálam, ebben viszont nem sokat számít, hogy pont mennyivel. Az meg, hogy időnként fáj a térdem, félek, hogy nem pont éltes koromnak tudható be. Másfelől az igaz, hogy egy kicsit bosszant, amikor állandóan letegeznek a boltban, sőt, amikor én magázok, akkor is visszategeznek, úgyhogy lehet, hogy mégiscsak öregszem. Ahogy persze az is lehet, hogy valóban tahóság letegezni egy felnőttet, aki magáz.

Alapvetően nem tulajdonítok nagy jelentőséget a számoknak, az ilyen számoknak épp úgy nem, mint az évszámnak. De mégis, tele az internet olyan bölcsességekkel, hogy így és így változik meg az életed, mikor harminc leszel (meg persze olyanokkal is, hogy harminc fölött az embernek eszébe se jusson tornacipőt, csíkos zoknit vagy mintás pólót felvenni, meg ilyenek.) És természetesen ezek jelentős része (a zárójeleseknek meg az egésze) baromság. De abban meg, úgy találom, hogy mégis van valami, hogy egyes dolgok megváltoznak addigra (és nem hirtelen, varázsütésre, pont akkor) mire az ember harminc lesz. Néha hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ilyenkorra már tényleg elmúlik a kamaszkor. És javarészt az a késztetés is, hogy meg akarjak felelni idegen emberek elvárásainak. Vagy hogy olyanokkal akarjak barátkozni, akik nem akarnak velem barátkozni, vagy olyanokkal töltsek időt, akikkel igazából nem szeretnék időt tölteni. Vagy hogy olyasmit csináljak, amit valójában nem akarok csinálni, csak olyan jó lenne, ha akarnám. És ez, meg kell, hogy mondjam, jelentősen könnyebbé teszi az életet, noha a ciklikus magányosságon nem enyhít sokat.

És ha már magány: az év elején támadt bennem egy macska alakú űr. Egy olyan űr, aminek ugyan elkezdett már behegedni a szegélye, de még közel sincs olyan állapotban, hogy lehessen fogni csak úgy egy macska alakú holmit, és befoltozni vele. Az életnek ellenben van az a szokása, hogy relatíve ritkán veszi figyelembe, hogy az ember mire áll készen és mire nem. Így utólag sem tudom megmondani, mi mást tehettem volna: amikor felbukkant a két kiscica az iskolában, pont ahogy mindenki más, én is egyszerűen örültem, hogy de jó, cuki cicák. Aztán pár nap múlva már világos volt, hogy ezeknek nincs anyjuk, és éhesek, aztán további néhány nap után már csak egy volt a kettő helyett, és akkor, pont ellenkezőleg, mint mindenki más, úgy döntöttem, hogy az ügyben valamit tenni kell. Az internátusban állatot tartani  nagyon szigorúan tilos (nem mintha meg tudtam volna fogni), és egyébként sem az ösztöndíjas kelet-európai cserediák lesz az, aki ilyesmit megenged magának.  Ilyenkor mégis, mit lehet csinálni?

Nem olyan fontosak a részletek, talán majd egyszer máskor megírom, külön bejegyzésben, ahogy az is lehet, hogy nem. A lényeg egyszerűen annyi, hogy nem álltam készen arra, hogy még egy macska – ráadásul ezúttal egy kicsi, fiatal, magatehetetlen macska – az orrom előtt pusztuljon el. Úgyhogy hosszas kérdezősködés következett, macskamentők, levelezés, telefonálgatás, három hónap amíg mindannyiszor úgy vettem macskaeledelt, hogy biztosan éreztem, hogy ez már az utolsó doboz lesz. És természetesen, mivel svédekről van szó, akikre nem jellemző, hogy bármit is elkapkodnának, vagy éppen hogy döntéseket hoznának, december közepén még mindig nem volt megoldás, pedig a kis fenevad már átvészelt két hét havazást is a szabad ég alatt. Amikor úgy tűnt, nagyon reménytelenre fordulnak a dolgok, elkezdtem utánajárni, hogyan lehet egy macskát Svédországból Magyarországra költöztetni (nem egyszerű), és erősen reménykedtem, hogy erre nem kell végül, hogy sor kerüljön.

És végül – tényleg végül, három nappal hazaköltözés előtt – sikerült befogni és átmeneti macskaotthonba szállítani. Ez az ő esetében azt is jelenti, hogy ott maradhat, amíg örökbe nem fogadják, tehát meg van oldva a kis élete. Nem volt zökkenőmentes a folyamat, se logisztikailag, se érzelmileg, de ahogy a macskaotthonos néni elmagyarázta, ezzel az akcióval hozzávetőleg 10-15 évet sikerült vásárolni ennek a kis dögnek. A kis dögnek, akit egyszer nem simogattam meg, akivel a kommunikációnk kimerült abban, hogy ugyan várta tőlem a kaját, de ha túl közel mentem hozzá (a kajával) akkor fújt és elszaladt, de néha, nagyon néha halandó volt rám nézni. A kis dögnek, akit mindenki nemes egyszerűséggel úgy emlegetett, mint “din katt”, dacára annak, hogy nem. Nem egészen. Nem pontosan. Noha egy kicsit persze meg mégis. Annyira, amennyire el bírtam viselni, hogy most éppen legyen macskám. És azt hiszem, Parker kedvéért örültem a leginkább, hogy sikerült megmenteni egy ostoba kis cicaéletet. Elérni valami valóságosat.

Mert a valósággal bizony elveszettem kicsit a kapcsolatomat az elmúlt időszakban. Itt volt ez az egész egyetemi dolog, hogy állítólag van egy diplomám, és ez, pont mint a korom, olyasmi, amiről hajlamos vagyok elfeledkezni. Amikor csak valamiért felmerül, hogy legmagasabb iskolai végzettsége, akkor rutinból ikszelném be,  aztán hirtelen észbe kapok, és rájövök, hogy ja nem is. Tényleg. Hogy valahol a szobámban kallódik egy diploma, bár most pontosan nem tudnám megmondani, hogy hol, mert a fiókba a többi bizonyítvány közé nem fért be, de az biztos, hogy létezik. És az enyém. És igazi.

Nehéz az ilyesmit elhinni is, megszokni is. Négy éven át az volt a normális, hogy egyetemre járok, a félév során érdekes diskurzusokba kerülök órákon és órákon kívül, aztán a félév végén a vizsgaidőszakban irreleváns baromságokat préselek be a rövidtávú memóriámba egészen a számonkérés napjáig, hajszálpontosan addig, amíg kifelé jövet be nem csukom a hátam mögött az ajtót. Igazából nem volt ez különösebben kellemetlen életmód, meg voltam vele békélve – és most ennek a végére kaptam egy papírt, ami elvileg mindebből a másodikkal foglalkozik, az elsőt meg még csak meg sem említi, és azt mondja a külvilág, hogy ennek van értéke. Ami vicces. Meg jól reprezentálja, hogy szokás szerint – épp, mint az elmúlt év tragikusan borzalmasnak minősítése kapcsán – a világ meg én, mint általában, nem vagyunk éppen azonos hullámhosszon.

Úgy döntöttem tehát, hogy a diplomát nem az elmúlt négy év fizikai manifesztációjaként fogom fel, hanem a záróvizsgákénak. Rendkívül hasznos papír, valószínűleg lesz is még alkalom, hogy jól fog jönni életemben, de nem része az identitásomnak. Ezt annál is inkább megtehetem, mert a rendszer úgy van kitalálva, hogy senkit sem érdekel minősítés szempontjából, hogy mennyit dolgozott, mennyit tanult és mit teljesített az ember éveken át, csakis és kizárólag az számít, hogy két véletlenszerűen kijelölt napon az egésznek a legeslegvégén mit mutatott. Ami olyan mértékben abszurd, hogy nem is csoda, ha nem tudom ésszel felfogni.

Persze felfoghatatlanból is jutott bőven az elmúlt évben. A kategória bajnoka pedig vitathatatlanul az utolsó négy és fél hónap volt, az időszak, amit Svédországban töltöttem. Nem azért, mert külföldre költözni vagy bőkezű ösztöndíjat kapni, minden klasszsága mellett irreálisan valószerűtlen lenne. Ezek még simán beleférnek a valóság-képzetembe. A felfoghatatlan ott kezdődik, hogy valahogy végigcsináltam ezt az időszakot úgy, hogy körülöttem egy olyan nyelvet beszéltek (annak is egy bizarr dialektusát), és én is egy olyan nyelven beszéltem velük, amit előzőleg szűk három évig tanultam. És működött. Komolyan működött. Az elején természetesen jóval nagyobb hibaszázalékkal, mint a végén, de már az elején is működött. És ez az, ami a képzelet mindenféle határain kívülre esik.

Olyan mértékben mutat túl a felfogóképességemen, hogy mikor visszagondolok rá, akkor sem hiszem el. Hogy igazából hiába történt meg a valóságban, képtelen vagyok elképzelni. Hiába tudom, hogy szóltak hozzám és válaszoltam; hogy beszélgettünk, nemcsak felszínes hülyeségekről, hanem komoly dolgokról, fontos dolgokról is; hogy volt olyan, amikor egy-egy pillanatra feloldódtak a korlátok, és úgy gondoltam, ki tudom fejezni pontosan azt, amit szeretnék, és még különösebb megerőltetésbe sem került; hogy teljes értékű részese voltam a közösségnek; hogy képes voltam ugyanazokat a feladatokat megoldani, mint a bennszülöttek. Hogy képes vagyok túlélni svédül. Hiába tudom, hiába emlékszem, mert nem hiszem el magamnak: egyszerűen nem megy. Nem érződik valódinak, nem érződik ténylegesnek. Csak egy történet, semmi több.

Ebben persze vastagon benne van az is, hogy az egész kaland olyan volt, nemcsak a nagy vonalaiban, de egészen a legapróbb mindennapi epizódokig, hogy biztosan tudtam menet közben is, hogy ez nem az én életem. Az én életem, köszönöm szépen, otthon van, letakarva régi lepedővel, mint a bútorok a nyaralóban, hogy ne porosodjon, és ott várja, hogy visszatérjek hozzá. Ez valaki más élete. Azt hiszem, ezzel a trükkel próbálta az agyam megvédeni magát a rövidzárlattól: túl sok volt az ellentmondás aközött, amit tudok a világról, és amit napi szinten tapasztalok.

Akárhogy is, egy félévet ösztöndíjas nyelvtanuló voltam, az őszi szünetben végigutaztam Svédországot hosszában (és mint bármelyik svéd ember vagy csak svédül tanuló egyetemista bármikor megmondja: Svédország bizony hosszú ország), voltam a sarkkörön túl, beszéltem svédül mindenféle dialektusokat beszélő emberekkel,  és – bár ez elég hálátlanul hangzik, de mégis leírom – pont azáltal, hogy egy időre eltávolodtam a valóságomtól, kicsit kipihentem magam. Volt bennem egy olyan mérhetetlen fáradtság a mindentől, a világtól, az élettől, amit már észre se vettem, csak most, hogy hirtelen nincs. Nem tudom, tartós lesz-e a megkönnyebbülés, és ha esetleg igen, akkor mennyi idő múltán merülnek le újra az akkumulátoraim. De mostanában, az elmúlt napokban olyan dolgokhoz érzek magamban energiát és kedvet, amikhez évek óta nem, és gyanítom, hogy itt van összefüggés.

Hogy mik ezek a dolgok? Mindenféle. Van köztük, amit nem szeretnék megnevezni, mert bizalmas. Van, amit nem tudnék, mert nem öltött még teljesen formát. De ha a maradéktalan felsorolástól eltekintünk, meg tudok említeni például egyet: olyasmit, ami az évek során is fontos volt, és mindig jelentős részét képzete annak, aki vagyok. A szövegeket. Hogy olvassak. Hogy írjak. Hogy fordítsak.

Évek óta alig olvastam már, és hogyha ebből a kevésből azt is leszámítjuk, amit az egyetem miatt volt kötelező, akkor pláne gyászosabb a helyzet. És időm még éppenséggel lett is volna, ha nagyon összekapom magam, de erőm már nem volt hozzá, tökmindegy, mennyit kapkodok utána. Most megtehetem, és meg is teszem, hogy egész nap ágyban maradok egy könyvvel. És már el is felejtettem, hogy milyen jó is az. (Ahogy azt is majdnem elfelejtettem már, hogy milyen könnyű magyarul olvasni. Nem azért, mert svédül olyan nehéz lenne, most már az sem igazán nehéz. Csak magyarul… nagyon könnyű.)

Fontos persze a blog, de mikor írtam utoljára rendszeresen? Tavaly se írtam nagyon sokat, igaz, amit írtam, azzal javarészt elégedett vagyok. Ott volt a macskás bejegyzés, az időjárásos, a diplomaosztós, meg persze az, amelyik elmagyarázza a svéd dolgot (aminek, valljuk be, ideje volt már.) De ezek majdnem mind nagyon alapos, átgondolt, hosszú ideig érlelt és írt szövegek voltak. Hogy mikor írtam csak úgy, a magam örömére, nem blogot és nem dolgozatot, nem terv és vázlat szerint, egy bizonyos célt észben tartva, azt végképp ne firtassuk. De most van hozzá kedvem. Nem tudom, meddig tart, de most van. Szeretek leveleket írni, és néhány éve még leveleztem emberekkel. Aztán már ahhoz sem volt bennem erő, hogy végiggondoljam, mit írjak, hogy rendesen elmeséljek valamit. Hiányzik ez is. Hiányzik, ahogy hiányzik egyébként az is, hogy olyan blogbejegyzéseket is írjak, amiken nem kell egy hetet dolgozni, ami jó úgy, ahogy van, félkészen is, ahogy sikerült. Ami nem váltja meg a világot, nem magyaráz meg mindent. Nem tudom, tudok-e még ilyet. De van kedvem kipróbálni.

Azt akartam mondani még, hogy évek óta először fordítottam is, de ez nem pontosan igaz. De évek óta először fordítottam úgy, hogy relatíve normális késéssel elkészültem (most komolyan, két hét, nem másfél év vagy ilyesmi), és tudtam lelkesedni a szöveg iránt, tudtam élvezni, hogy mit csinálok. Most megint úgy érzem, hogy fordítani nem kényszerpálya, hogy egyszerűen muszáj ezt csinálnom, mert ez az egyetlen, amihez értek: most úgy érzem, hogy ez egy klassz dolog, egy jó munka, és olyasmi, amivel szeretek foglalkozni. Most megint úgy érzem, hogy fordítani is szeretek, nemcsak fordító lenni. Hogy szeretném kipróbálni magam svédesként is, hogy szeretnék megint könyveket csinálni. És erre bizony jó rádöbbenni akkor, amikor már egy ideje attól tartottam, hogy kiábrándultam belőle, hogy vége, hogy elmúlt.

Ezek a dolgok vannak. Kirámoltam a dobozomat, mindent kézbe vettem, mindent megnéztem, és mindent visszatettem, szépen, elrendezve. Vannak éles és hegyes dolgok az idén is, de vannak puha és strapabíró dolgok, amikbe bele lehet bugyolálni őket, hogy ne okozzanak sérülést a gyanútlanul matató kéznek. Itt van kéznél a kozmikus ragasztószalag, le lehet zárni ezt az egészet, és továbblépni, megindulni és menetelni a most már jócskán megkezdődött újévbe. A folyamat pont olyan, mint bármikor máskor, de a motiváció más mögötte: eddig azért ragasztottam le a dobozokat, azért próbáltam mindent végérvényesen eltenni a múltba, hogy nehogy utánam jöjjenek. Most azért ragasztom le a 2016 feliratú dobozomat, hogy nehogy kiessen belőle valami, ami jó lenne, ha megmaradna. Mert ez az év ilyen volt. Kezelhető. Felfoghatatlansága ellenére is befogadható. És most hirtelen nem szeretném már azt gondolni, hogy megszakadt a kontinuum, hogy az újév új kezdetet jelent, hogy most megpróbálhatom okosabban, ügyesebben határozottabban, fegyelmezettebben és jobban.

Ez az év egyszerűen oké volt. Tök oké. És az oké, az a nagy harci helyzet, hogy nekem most pontosan megteszi.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!