Három hónap Svédiában

Amikor ezt a bejegyzést elkezdtem fogalmazni, akkor még “majdnem két hónap” volt a címe. Egy listának készült, amin felsoroltam mindenféle dolgokat, amikre elegendő “majdnem két hónap”, és olyanokat is, amikre nem nagyon, és olyanokat is, amikre valószínűleg egy élet sem lenne elegendő. Aztán – még mindig gondolatban – rendre átírtam újra meg újra a címet egyre hosszabb és hosszabb időtartamokra, míg végül eljutottam idáig.

Magyarázkodjak?

Jól van, de rövidre fogom: egyszerűen elfáradtam. Nem volt kedvem gondolkozni. Ennyi az egész. Féltem ennek az egész cserediák-kalandnak a valóságosságától. Az első hetekben a mindennapos írással és analizálással próbáltam távol tartani magamat mindattól, ami történik; ezzel szemben az elmúlt hetekben már azt éreztem, hogy ha szavakat használnék, akkor már semmi sem állna a valóság és közém.

Ennél többet nem tudok mondani erről, úgyhogy lépjünk tovább, jó?

Szóval összegzés-féleség, mindazon dolgokról, amikhez elegendő ennyi időt Svédiában tölteni.

Például három hónap alatt remekül hozzá lehet szokni mindenféle díszlethez. A világ legnormálisabb dolga itt élni, a lábam gondolkodás nélkül tudja az utat az egyetemre, a népfőiskolára, a város különböző részeire, és már nem is tudom, hogy mikor szoktam le róla, hogy a térkép a táskámban legyen, de az biztos, hogy a minap döbbentem rá, hogy nincs ott.

Három hónap elég ahhoz, hogy kialakuljanak egészen megrögzött rigolyáim, olyasmik, hogy melyik útvonalakon mikor kell átmenni az út túloldalára, melyik termékeket melyik boltokban kell megvásárolni, melyik sorba kell beállni a menzán és így tovább.

Ha már menza: három hónap alatt (igazából sokkal hamarabb is) a konyhás nénik bőven megtanulják, hogy nem kell megkérdezni, hogy kérek-e eggyel többet a valamiből, ami az aznapi ebéd, hanem már maguktól is adják.

Három hónap elég ahhoz, hogy hírbe hozzanak valakivel. Igen, én is meg vagyok lepve.

Három hónap alatt eljutottam odáig, hogy nem kapok idegrohamot, hogyha valaki svédül beszél a környezetemben. Ami, úgy mellesleg, Svédországban relatíve gyakran előfordul, úgyhogy ez egy elég üdvös fejlemény.

Januárban nem mertem a legegyszerűbb, tízoldalas, oldalanként két mondatot felvonultató képeskönyveket se levenni a könyvtár polcáról, mert biztosra vettem, hogy meg fog harapni. Vagy ha azt nem, akkor a torkomnak ugrik. Vagy ha azt sem, akkor elkezd fennhangon kiabálni, és lebuktat, hogy nem is tudok svédül. Az elmúlt három hónapban nagyjából húsz mesekönyvet olvastam már, és olyan is volt köztük, amiben nem hogy nem volt több a kép, mint a szöveg, de még olyan is akadt, amiben nem is volt minden oldalon kép.

Három hónap Svédiában nem elég ahhoz, hogy el is kezdjek svédül beszélni. Az embereket is csak akkor értem valamennyire, marginálisan, ha nem hozzám beszélnek. Nem mondom, volt egy-két diadalmas pillanat, meg persze volt egy-két hihetetlenül kínos és megalázó pillanat is, de mivel elég óvatos vagyok, egyikből sem volt sokkal több egy-kettőnél. Mindazonáltal nem kizárt, hogy ha holnap lenne a szóbeli svédvizsgám, ami majdnem kereken négy hónappal ezelőtt volt, akkor most kicsit jobb jegyet kapnék.

Három hónap alatt szert lehet tenni olyan emberekre, akik ha nem is szigorúan véve barátok (hírbe hozás ide vagy oda), de meg lehet őket hívni mondjuk a születésnapomra, hogy ne legyek egyedül, ráadásul vannak elég nagyvonalúak ahhoz, hogy zokszó nélkül megegyék a főztömet.

Az senkit se zavarjon, hogy úgy nézek ki, mint aki nagyon rosszul érzi magát. Ehhez különös tehetségem van, ha fényképezőgéppel találkozom.

Viszont három hónap alatt sikerült annyira elhatárolni magam a menő, vagány és népszerű tömegtől, hogy végre kezdem kellemesen érezni magam. Vannak azok az emberek, akik mondjuk a környező szobákban vagy éppen ugyanezen az emeleten laknak, és velük ilyen alkalmi konyhában összefutós “szia, mit főzöl?” viszonyban vagyok, és vannak a máshol lakók, akikkel meg ha összefutunk az egyetemen, akkor bólintunk egymásnak. És ez bizony nagyon kellemes. És pont elegendő is.

Ugyanis három hónap elég ahhoz, hogy újfent megbékéljek vele, hogy nem vagyok mindenki más, és ha beleszakadok se leszek mindenki más. Sőt még azzal is, hogy olyan nagyon nem is akarok beleszakadni a próbálkozásba.

Három hónap alatt átértékelődik az ember hőérzékelése. A “de meleg van ma” elkezdi azt jelenteni, hogy néha előbújik a nap, és délben tíz fok fölé megy a hőmérséklet. De a vicces az, hogy tényleg nem fáztam még, mióta itt vagyok, úgyhogy lehet, hogy most már nem is nagyon fogok. Igaz, mindenki mondja, hogy milyen enyhe tél volt az idei, amiben lehet igazság, de nem is kellett elővenni a legmelegebb ruháimat. És tudom értékelni, hogy itt tényleg egész tavasszal tavasz van.

Három hónap után egyszer csak elkezdtek feltünedezni a tavasz másik jelei is az időjáráson kívül. Például mindenféle új madarak – első körben csak varjak, szarkák és cinkék voltak, meg a kacsák a folyón, de mostanra vannak sirályok, barázdabillegetők, galambok és még rigót is láttam. És nyílnak a virágok. És a kertekbe kicsapták legelni az önjáró fűnyírókat, ami az egyik a legmókásabb dolog, amit valaha is láttam.

Három hónap elegendő ahhoz, hogy az öt tantárgyból, amit el tervezek végezni ebben a félévben, kettőt el is végezzek. Ahhoz azonban nem elegendő, hogy meg tudjak barátkozni ezzel a végtelenül humánus, ám annál szürreálisabb és valószerűtlenebb egyetemi struktúrával.

Három hónap távolról se elegendő ahhoz, hogy ne essen le az összes állam azon, hogy pontosan mi mindent értenek a svédek demokrácia alatt. Néha nagyon erősen érzem, hogy valami harmadik világbeli országból jövök, ahol civilizációról még hírből sem hallottak. Pedig azért de.

Három Svédiában töltött hónap alatt meg lehet tapasztalni, hogy ha az ember levágatja a haját, a kutya se zavartatja magát, és nem akar beszélgetni róla, ami hihetetlenül felszabadító élmény.

Három hónap Svédiában bőségesen elegendő ahhoz, hogy tudjam, hogy ez mind iszonyúan fog hiányozni, mikor hazamegyek. De három hónap ahhoz is elegendő, hogy rájöjjek, nem lehet előre meggyászolni azt, amit még el se veszítettem.

Jó itt nekem. És félreértés ne essék, otthon is tud jó lenni nekem. Szokott is. Emlékszik még valaki az Igazán Jó Dolgokra? Na. Van olyan. De itt valami más van. Itt valaki más van. Valaki olyan, aki ugyan én vagyok, de mégsem vagyok én, és neki mindent lehet, neki nincsenek kötöttségei, ő senkinek sem tartozik elszámolással. Ő szabad és nem köti a valóság, és nagyon szeretek most egy pár hónapig ő lenni.

Az elmúlt három hónap alatt olyan dolgokra mondtam igent, amikre otthon soha nem mondtam volna. És láss csodát! Még mindig élek. Semmi bajom nem történt. Nem tudom, haza tudok-e ebből vinni majd bármit is, de pillanatnyilag ez nem is számít igazán. Carpe diem! (Vagy mi.)

Három hónapig lakni valahol elég ahhoz, hogy az a hely otthonnak érződjön. Három hónap után már nem tűnik végtelenül ostoba ötletnek elmenni kalandozni szerteszét és tapasztalatokat gyűjteni – három hónap után már van hová hazajönni, még akkor is, hogyha a haza egy lepukkant diákszállói szobát jelent csak.

Ahol három hónap alatt megtanultam már reflexszerűen a matrac közepén elhelyezkedő kráter körül aludni.

Posted in Mindennapok, Rasmus | 2 hozzászólás

#830

Kis dagadt cinke egyesével végigpróbálgatja valamennyi etetőt, hogy melyik a legjobb. Egész nap el bírnám nézni.

Posted in Két mondat, Rasmus | Hozzászólás most!

Logika

Abból a premisszából, hogy nem vagyunk egyformák, nekem az következik, hogy vélhetőleg nem fogunk egyformán vélekedni ugyanazon dologról, és hogy ez teljesen érthető is így. Mindenki nyugodtan gondolhatja és érezheti azt, amit.

Mások szerint abból, hogy nem vagyunk egyformák, az következik, hogy nekik igazuk van, és jól látják a dolgot, én meg rosszul, és legjobb lenne, hogyha azonnal átformálnám magam, és elkezdenék helyesen gondolkodni és érezni.

Tényleg nem vagyunk egyformák.

Posted in Mindennapok | Hozzászólás most!

Időjárás

Csöng a vekker.

Kinyitom a szemem. Minden fehér, ködös, csupa pára és szutyok. Hát ki kérte ezt? Hát kinek kell ez?

Szundi gomb. Még egy szundi gomb.

Harmadjára is csöng a vekker.

Kinyitom a szemem. Szikrázó napsütés. Köd sehol.

Tavasz van.

Posted in Mindennapok | 2 hozzászólás

Indítvány

Az lenne a javaslatom, hogy tegyünk úgy, mintha február nem történt volna meg. Ez a blog szempontjából voltaképpen amúgy is helytálló, de szeretném egyértelműen jelezni, hogy ez az állapot nem tartós és nem fog állandósulni.

Nem arról van szó, hogy ne történt volna semmi február során. Történt. Nem olyan sok, de történt. Idővel majd sor is kerül hozzávetőleg mindenre, gondolom, úgy többé-kevésbé utólagosan, pótlólagosan, elejtett utalások és itt-ott beiktatott magyarázatok kapcsán. Mindenféle dolgokat átgondoltam, megtapasztaltam, összegeztem, átrendeztem, kategorizáltam és listákba szedtem. Úgy nagyjából. Nem teljesen, értelemszerűen.

A lényeges dolgok annyiban merülnek ki, hogy be tudtam költözni időben (hurrá), az Erasmus ösztöndíj megérkezett (végre), a tanulmányi ösztöndíjról még semmi hír (pedig lassan ideje volna), az első kurzusomnak a végére értem (és még élek), beiratkoztam nyelvtanfolyamra. Ha konkrétan barátaim még nincsenek is, de már ismerek embereket, már beszéltem egész mondatokat svédül, voltam az állatkertben, rájöttem sok dologra a honvágyat és az irigységet illetően, és lassan kezd kialakulni valamiféle életmód és -ritmus körülöttem.

Csak mindehhez kellett egy kis idő. Kellett idő ahhoz, hogy az ittlét normálissá váljon, kellett idő ahhoz, hogy amikor nem normális, akkor kihisztizhessem magam, kellett idő ahhoz, hogy kialakuljanak egyes rutinok és szokások. Kellett idő ahhoz is, hogy kicsit ne fogalmazzak meg mindent, hogy kicsit hagyjam, hogy egyes apróságok anélkül rázódhassanak a helyükre, hogy szakadatlan címkéket aggatnék rájuk.

Most jobban érzem magam.

Nem is. Most jól érzem magam.

Úgyhogy hamarosan jövök újra, érdekes dolgokkal. Vagy nem annyira érdekes dolgokkal. Vagy ki tudja, miféle dolgokkal. De valamivel. Márciusban.

Posted in Mindennapok, Rasmus | Hozzászólás most!