Egyelőre képek (szavak még nincsenek)

P1060394

A legrégebbi iskolaépület, ma a díszterem meg a könyvtár van benne

P1060411

Valami melléképület, ki tudja, mire való, de piros

P1060417

A közismereti tárgyakat tanulók (mint mondjuk én) iskolaépülete

P1060410

Rózsaszín gazok sárga fal előtt

P1060413

A főépület hátulról

P1060408

A kisebbik kollégium (itt lakom)

P1060402

A szomszédok (kilátás az ablakomból) – nem sokat hangoskodnak

Kategória: Kaland, Nézegetős | Gondolsz róla valamit?

Om tre veckor

Telik a nyár, és van még valami, amit nem meséltem el nagyobb nyilvánosság előtt, pedig lassan ideje volna. A kivételesen tehetséges és szemfüles versenyzőknek talán feltűnt, hogy történt kis változás a menüben. Egyes- és többesszámok cserélődtek, semmi különösebben szembeötlő, egyetlen apróságtól eltekintve. Ez az egyetlen apróság a következő: eltűnt a nagyjából három évvel ezelőtt feltűnt Rasmus nevű fül, de nem nyomtalanul. A helyébe a Kalandok nevű címke lépett.

Ha elárulom azt is, hogy a módosítás nem ötletszerű volt, hanem igencsak megalapozott, akkor talán nem okozok nagy meglepetést, ha lerántom a leplet a nagy titokról, és elárulom, hogy új kaland van készülőben, egy új kaland, ami bár nagyban hasonlít az évekkel ezelőtti Erasmus-típusú kollégájára, mégsem ugyanolyan, és nem is ez a neve.

Tíz évvel ezelőtt már bő fél éve a könyvesboltban dolgoztam, volt egy véglegesített, határozatlan idejű szerződésem, kezdtem megtalálni a helyemet, és azt a naiv vélekedést dédelgettem, hogy kész vagyok: pályára álltam, és innentől már csak az egyenes út vezet előre, az élet, mint olyan, meg van oldva. Innentől kezdve már nem kell döntéseket hozni, innentől kezdve már nincs küszködés, innentől kezdve már csak úszni kell az árral. Nem gondoltam, hogy még várnak rám kalandok, nem is számítottam rájuk, és őszintén, azt hiszem, nem is nagyon vágyakoztam utánuk. Egy-egy néhány napos utazás valahová, egy kis kiruccanás, egy korcsolyaverseny, egy Paul Simon-koncert? Persze. De komfortzónából kilépni, új dolgokat tanulni, a világ határait feszegetni? Ugyan. Ahhoz én már túl öreg és túl felnőtt voltam így húszévesen, hogy kamaszos hevülettel fejest ugorjak a mindenfélébe.

Aztán tessék. Jöttek a döntéshelyzetek és jöttek a döntések és jött az élet. Jött, amikor otthagytam a munkahelyet, jött, amikor elkezdtem egyetemre járni, és jött, amikor két éve januárban mégis fejest ugrottam egy cserediákos félévbe. Huszonhét évesen, túlkoros egyetemistaként, hátam mögött némi munkatapasztalattal és némi egyetemi tapasztalattal, felszerelkezve valamennyi, ha nem is túl sok rutinnal a világ dolgait illetően beláttam, hogy még ez az egy lehetőségem van. Mielőtt kiöregszem. Mielőtt beüt az elkerülhetetlen leépülés. Mielőtt bármi. Így lett a Rasmus nevű fül, így lett az egyetlen, az utolsó játék, ami még kijár nekem, így lett a Rasmus nevű kaland. Az utolsó.

Nem az lett az utolsó.

Három hét múlva fogom a bőröndömet, fogom Bélust, a mongúzt és fogom a még nem egészen hároméves, éppen csak megbízhatóan szobatiszta és semmilyen más tekintetben egyáltalán nem megbízható, elég hebehurgya svédtudásomat, és megyünk világgá.

Lehetne beszélni mindenféle érdekes dolgokról. Mondjuk hogy hogyan pályázhattam egyáltalán, és pláne hogyan nyerhettem el egy olyan ösztöndíjat, ami svéd szakosoknak szól, miközben én az nem vagyok. Vagy hogy miként esett egész svéd dolog, mi történt itt az elmúlt években, és ki vette át itt az irányítást. Vagy hogy mennyivel könnyebb másodjára nekiindulni egy féléves svédországi tanulmányi célú tartózkodásnak – csak éppen nem az. Na jó, kicsit talán könnyebb, de közel sem annyival, mint várná az ember. Lehetne beszélni az ösztöndíj részleteiről, meg arról, hogy mi is lesz, hogyan is lesz, miért lesz.

Ezernyi téma kínálgatja változatos bájait, de most mégis egy ezeregyediket választok. Azt az ezeregyediket, hogy bár számos lehetőség kínálkozott ennek a fülnek – leánykori nevén Rasmusnak – az átnevezésére, én mégis a kalandosat választottam: a nagyot, a tágat, a nem specifikusat, amibe minden belefér.

Tettem mindezt azért, mert most, harmincévesen egészen máshogy néz ki a világ, mint tíz évvel ezelőtt. Nemcsak azért, mert nincs állásom. Nemcsak azért, mert nincs előttem nyilvánvaló és világosan kirajzolódó jövő, nem érzem, hogy sínen lennék. Hanem azért, mert most nem érzem azt, hogy készen lennék az életemmel, hogy már nem kell döntéseket hoznom, és hogy rám nem várhatnak kalandok.

Egy már volt.

Most kezdődik a második. Mindjárt három hét múlva.

És ki tudja, mi minden jöhet még ezután.

Kategória: Kaland, Mindennapok | 1 magvas gondolat

Javul

Azt magyarázza már meg nekem valaki, hogy az időjárásban a “javul az idő” miért szinonimája annak, hogy melegszik? Azt írja az összes időjárási portál, hogy az a ma esti hidegfront, amit várok, mint a messiást, és húsz fokot hoz (no jó, huszonnégyet) mindössze egy-két napot tart, és utána hétvégétől újra javul az idő.

Miféle megállapodás rögzíti, hogy a harminc fok és afölött számít jó időnek? Ki döntötte ezt el? Le van valahol írva, van rá valami szabály? Kikérem magamnak, hogy nem egyszerűen szenvedek és el akarok pusztulni és a cseppfolyósodott agyam elszivárog a fülemen keresztül, miközben szédelegve átkóválygok a nyáron anélkül, hogy akár csak a legcsekélyebb intellektuális munkavégzésre is képes lennék, még bele is verik az orromat, hogy úgy egyébként ez még jó is.

Tessék azt mondani, hogy melegszik. Vagy hogy jön vissza a kánikula. Vagy hogy örülhetnek a strandolók. De ne keverjünk lehetőleg nyelvi szinten se értékítéletet az időjárásba. Személyes preferencia természetesen van, miért is ne lenne. Nem ez a lényeg.

Számomra például a tizenkilenc fok kis napsütéssel tökéletes. A huszonnégy enyhe széllel még egészen kellemes. Amikor két napig esetleg relatíve jól érezhetem magam, embernek, életképesnek, van lehetőségem akár egy komplett gondolatot végigkövetni az elejétől a végéig, amikor egy többszörösen alárendelt mondatot is meg tudok fejteni, akkor nekem senki se jöjjön azzal, hogy “jön vissza a jó idő,” amikor mindennek iszonyúan vége szakad.

És ha már itt tartunk, ne mondjuk egyébként azt se, nyilvános, hivatalos fórumon ne, hogy ma este végre jön a jó idő, csak azért, mert én személy szerint így gondolom. Nem erről beszélek. (Érdekes egyébként, hogy nem is nagyon szoktam látni lehűlés kapcsán kimondottan pozitív nyelvhasználatot, legfeljebb az enyhül szótő különböző variációit.) De ne mondjuk.

Mert ez rohadtul szubjektív, és mint szociálisan érzékeny létformát, ez engem kimondottan sért.

Apróság? Persze. Gyakorlatilag jelentéktelen. Azon túlmenően, hogy engem, akinek egyébként mindennel baja van, dühít, más bajt nem okoz. Másfelől viszont nagyon is része annak a fajta közbeszédnek, amelyik öntudatlanul is hozzáteszi a bírálatát mindenhez, megmondja, hogy mi helyes és mi nem, mi hasznos és mi nem, ki a jó és ki nem. Annak a fajta közbeszédnek, nyilvános beszédnek, nyilvános állásfoglalásnak, amelyik hierarchiát állít fel a megfelelő és nem megfelelő gondolkodás, vélemények és preferenciák között, amelyik megmondja az emberek egy részének, hogy ők okék, és az emberek egy másik részének, hogy ők meg nem okék.

Kategória: Mindennapok | Gondolsz róla valamit?

#835

Van egy pont, ahol a fáradtságot már nagyon nehéz megkülönböztetni a szomorúságtól. Voltaképpen lehetetlen.

Kategória: Két mondat | Gondolsz róla valamit?

A precizitás fontossága

Ránézésre jól megfogalmazott terv:
“Bemegyek reggel kilenckor az első csoportban, és kihúzok két normális tételt.”

Sokkal jobban megfogalmazott terv:
“Bemegyek reggel kilenckor az első csoportban, és kihúzok két normális tételt, és hagyják is végigmondani mindkettőt.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Gondolsz róla valamit?

Két tűz között

Az írásbeli záróvizsgák után, a szóbeli előtt. Még fáradt vagyok, de már nem csontig hatóan, nem úgy, hogy azt higgyem, soha az életben nem leszek túl rajta. Még nem rettegek, csak kezdek ideges lenni. Azt is inkább csak fejben, nem gyomorban.

Nem tudom, hogyan és merre tovább. Ha minden terv szerint megy – és azért elég nagy baj lenne, ha nem menne terv szerint -, akkor idén nyáron lesz egy diplomám. Harmincévesen. Van ez így. Nem kell elkapkodni a dolgokat. Nem kell mindig, mindenhová az állítólag legrövidebb, állítólag legegyszerűbb, nyílegyenes úton elérkezni. Úgyse az a szokásom.

Mindebből viszont az is következik, hogy az idén nyár után elkövetkező időkről nagyon keveset tudok, vagy akár csak sejtek. És mivel félek az ismeretlentől meg a bizonytalantól, és még nem tudom, mi lehetne a következő kaland, amibe fejest kéne ugrani, hát leginkább visszafelé nézegetek. Erre az elmúlt négy évre, erre az egyetem című kalandra, azokra a tanulságokra, amiket le lehetne vonni. És amiket le is szeretnék vonni. És amiket talán le is fogok vonni.

Már csak ilyen vonogatós hangulatomban vagyok.

Úgyhogy elsőként mindjárt itt egy remek életbölcsesség, amire sikerült szert tennem: ha egy mód van rá, egyazon héten, két különböző szakon ne írjatok záróvizsgát, mert rossz dolog. Még akkor is rossz dolog, hogyha az egyik műsoron kívüli. Nem is annyira fejben meg tanulásban (abban is persze), hanem érzelmileg, idegileg, lelkierőben. Sok az a jóból.

Aztán majd vonogatok még. Ha mást nem, akkor a vállamat.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Gondolsz róla valamit?

#834

Megpróbáltam megfésülködni. A levegő páratartalma kiröhögött.

Kategória: Két mondat | Gondolsz róla valamit?