Töredékek

Kalandos. Ellentmondásos. Zaklatott. Meg ilyesmi. Nem is tudom, mit mondhatnék. Olyan kusza nap volt ez a mai. A tegnapi szép volt, jó volt (mintha nagyjából tíz éve lett volna, de akkor is), és a helyére tudom tenni egészen tegnap estig. Attól kezdve pedig beütött a mélyrepülés néha kicsit emelkedettebb pillanatokkal tarkítva ugyan, de azért kifejezetten mélyrepülés volt.

Talán holnapra elmúlik. Bízom benne. Mindenesetre most minden kusza és átláthatatlan. De miért ilyen kurva nehéz minden?

Néha azt hiszem, tudom mit akarok. Néha tudom, hogy fogalmam sincs róla, mit hiszek. Azt talán sejtem, hogy mit szeretnék. De ebben sem vagyok biztos.

Túl sokat sírok mostanában. Éjszakánként. Délutánonként az öltözőbe zárkózva. Esténként. És reggelenként. És néha egyéb napszakokban is. Jó lenne kicsit egyenesbe jönnöm magammal. Talán késői lázadó kamaszkoromat élem. Talán nem. Nem tudom. De az biztos, hogy az eddig is elég viharos hullámvasút, amin utazgattam, még inkább felgyorsult. Most már nem napokban vagy hetekben mérhető a frekvencia, hanem napi sokszori tetőpont után zuhanok a mélypontra.

Talán tényleg kicsit neurotikus vagyok. Vagy nem is kicsit. Talán tényleg nem is tudom. Úgy tűnik, hogy meg van kötve a kezem az ügyben is, hogy ide mit írhatok le, és abban is, hogy kinek mit mondhatok el. És azt hiszem, lassan belepusztulok, hogy senkivel sem lehetek teljesen őszinte. Gyűlölök szerepet játszani, gyűlölök az igazságnak, az érzéseknek, a meglátásoknak csak az egyik oldalát mutatni.

Talán nem ott van az igazság, hogy “nem akarok emberekkel találkozni, mert már ismerek közülük néhányat”, hanem ott, hogy “nem lenne szabad embereknek találkozniuk velem”. Pszichopata azt hiszem, nem vagyok, mert érzéseim vannak. Intenzívek, fájóak, és azt hiszem, a maguk módján felületesek, és gyorsak, száguldóak, mint minden az életemben. A gondolatok, a beszédem, a lényem, a létem… nem ismerem, nem értem és nem látom magam. Nem tudom, kiféle-miféle vagyok.

Holnap egésznapos leszek. Pihennem kéne, hogy kibírjam végig. De nem fog menni, már most is tudom, hogy nem fog menni. Iszonyatosan ijesztő dolog ám, hogy nem tudom, milyen lesz, mikor felébredek, el sem tudom képzelni, hogy ha valaki szól hozzám, hogyan fogok reagálni. Talán a magam módján normális vagyok, kivéve, hogy “normális”, mint olyan, nem létezik.

Hogyan tanultuk tavaly, könyvker-órán? “A szangvinikus embertípus, a szalmaláng”. Hirtelen, heves és rövid életű. Csakhogy ez sem mindig igaz. Nem egy univerzális igazság.

Általában tudom, hogy mit szeretnének az emberek hallani válaszul, amikor mondanak valamit. Néha azt is mondom. Néha az igazat. Néha pedig valami egész mást, ami csak az eszembe jut, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda, és amire másnap valószínűleg nem is fogok emlékezni. Egy csomó ideig hittem, hogy elmekórtani eset vagyok. Aztán lassan meggyőztek róla, hogy mégsem. De most mégis úgy látom, hogy igen.

Talán ha túl leszek rajta, meg fogom látni, hogy hol volt a mélypont. Addig minden egyformán sötét, kilátástalan és üres. Viszont a mélypont azért mélypont, mert onnan már csak felfelé lehet elmozdulni. Na de hogy mozduljak ki a mélypontról, hogy észrevehessem, hogy az volt az?

Azt akartam írni, hogy “egyvalami azért biztos”, de mire leírtam volna ezt a pár szót, és végiggondoltam volna, amit le akarok írni, rájöttem, hogy tulajdonképpen az sem biztos. Annyira nem biztos semmi. Annyira labilis vagyok. Mindig csak tervezek és álmodozom. Ebből áll az életem. A tervek kivitelezéséhez ugyanis gyenge vagyok, gyáva, és közel sem elég kitartó.

Egyébként nem vagyok nekikeseredve. Dehogyis. Miért is lennék? Csak abban bízom, hogy reggelre nem fogok annyira nyomorultul kinézni, mint amilyen rémesen érezni fogom magam. Mert hogy nem lesz könnyű éjszakám és nem lesz könnyű ébredésem se, az is biztos. Kell is nekem egyfolytában gondolkodni. Nem lesz ennek jó vége… talán összekapcsolom a szépírási gyakorlatot a papírnapló vezetésével. Kivéve, hogy nekem már sosem lesz igazán jó papírnaplóm. Túlságosan is megrögzött, beidegződött blogger vagyok már. Vagy csak kéne rendszeresíteni egy jól használható, elfogulatlan és türelmes barátnőt. Vagy… újrakezdeni a terápiát. Vagy folytatni. De azt viszont nagyon nem szeretném.

Nesztek. Egy töredezett este töredékes lenyomata. Remélem, holnapra mindebből semmire sem fogok emlékezni.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .