2006.04.30.

A regényekben mindig bosszant, hogy amikor már végre megnyugodnék, hátradőlnék, mert leírták azt a sort és azt a bekezdést, amitől kezdve már bárki be tudná fejezni a történetet a happy endig, amikor már csak az a rész van hátra, hogy elégedetten és boldogan elolvasom addig, amíg minden jóra fordul (hiszen már minden sínen van), akkor mindig történik valami rettenetes, ami vagy késlelteti, vagy meg is semmisíti a boldog végkifejletet. Persze így van ez a valóságban is, hogy amikor már éppen majdnem boldog lennék, valami közbejön, ami mindent felborít. Persze, ha már a valóságban így van, hát legalább a regényekben ne lenne így!

Egyébként nincs bajom azokkal a történetekkel sem, amik végül mégsem végződnek jól. Csak néha annyira szeretném, ha kikapcsolódásként, a valóságtól való még nem kóros elbujdosásra lehetne olyan könyveket tartani, amik bár ébren tartják a figyelmet, és adnak szereplőket, akikért lehet aggódni, mégis megajándékoznak a katarzis és a happy end varázsával – ezeknek ugyanis nem csak a nagyon olcsó és híg változatai léteznek. Ami legutóbb ilyesmi volt, mármint könyvben (annak nem mondom a címét, mert nem akarom lelőni), ott az történt, hogy végre mindenki többnyire egyenesbe jött magával és egymással is, és akiknek össze kellett jönniük lényegében össze is jöttek. És mi történik a következő oldalon? A lányt megerőszakolja a nevelőapja, a fiú pedig egészen döbbenetes lépésekre szánja el magát, és soha többet semmi nem történhet meg.

Engem mondjuk senki sem erőszakolt meg. Igaz, a szerelmes történetemnek sem tartok azon a részén, ahol a történet hősei tartottak. De tulajdonképpen mondjuk pénteken még egészen kellemesen úgy éreztem, hogy sínen vagyok. Hogy most már minden irányban van, és menni fog a maga útján. De ugye mind tudjuk, hogy rám nem ez jellemző? Hogy ahol én megmozdulok, ott potyognak a dolgok, borul a mindenség, és felkavarodik az állóvíz – sokszor szó szerint is. Azt hiszem, ez a végzetem: nem idézek elő eseményeket, csak katalizátorként felgyorsítom azokat, amik amúgy is bekövetkeznének. De az az igazság, hogy nem olyan jó dolog katalizátornak lenni… a legkevésbé sem biztonságos az a hely, ahol heves reakciók zajlanak, ahol méregerős vegyszerek találnak egymásra. Igaz, hogy a szalmiákszesz meg a sósav is végül ártalmatlan víz lesz (mi kémiaórán meg is kóstoltuk, hogy tényleg az), de a találkozásuk heves, viharos, veszélyes. Nem hogy mindig ott vagyok, ahol az ágyú dörög, hanem én magam vagyok az ágyú.

Kiengedtem a cicust az udvarra. Nem pórázzal vittem ki. Egyszerően csak annyira megsajnáltam, hogy villámgyorsan kinyitottam az ajtót, mielőtt még meggondolhattam volna magam, és kieresztettem. Egy fél percen belül már megbántam, és végigrohantam a házon, hogy lássam, sehol sincs semmi nyílás, amin kijuthatna az utcára. Nem volt. 25 perccel később kimentem érte. Csak szólítottam, és már röpült is a karjaimba. Bejöttünk, evett, és azóta itt fekszik az ölemben. Elégedett, és dorombol. Ez valahogy sokkal inkább kifejezi azt a (fél)igazságot, hogy ha szereted, elengeded, és ha visszajön örökre a tied marad, ha pedig nem jön vissza, akkor soha nem is volt az enyém. Persze még ez sem túl meggyőző. Imádom a macskámat. És azt akarom, hogy épségben legyen. De azt is akarom, hogy boldog legyen, de legalább ne legyen boldogtalan. A lakásba zárva boldogtalan. Ha kiengedem az udvarra, én rettegek. Kiengedtem. Épségben visszaért. De a szívem még mindig őrülten kalapál, hiába ez a doromboló narancssárga szeretetcsomag az ölemben.

Hogy mi köze a narancssárga csodalénynek a váratlan balfordulatokhoz? Első ránézésre semmi. Én persze tudom, hogy van. Azt még nem tudom, hogy akarok-e beszélni róla. Mindenesetre a sorsom biztosra ment. Kapásból legalább két, de inkább három, de tulajdonképpen kettő nagyon nehéz döntés és kínos szituáció elé állított. Vagy, hogy pontos legyek, két nehéz döntés és két kínos szituáció elé, és a két halmaz metszetében található egy dolog, így képezvén összesen hármat.

Töröm a fejem, hogy miféle mottót válasszak a blog fejlécéül májusra. Most amolyan mantrának tűnik, valaminek, ami fontos. A mostani, csak úgy, mint a márciusi nagyon sokat jelent. Jó lenne valami teljesen ideillőt találni. Valamit, ami működik. Ami a helyén van, és amivel nem kiabálok és nem is rontok el semmit. Talán megvárom, amíg megjelenik az új Paul Simon-lemez, hiszen már tényleg csak napok kérdése… és majd ott fogom megtalálni az igazságot. Tudtátok, hogy a paulsimon.com-on végre bele lehet hallgatni a lemezbe? És hogy zseniális? És hogy éljen soká Brian Eno? Törtem a fejem, hogy mennyi pénzt adnék meg azért a lemezért. Aztán rájöttem, hogy nem tudok határvonalat szabni. Amennyit csak kérnek érte, meg fogom adni. Főleg, hogy úgyis fizetés után jelenik majd meg. :) Szükségem van bálványokra. És azt hiszem, tulajdonképpen nem választottam rosszul. Paul Simon és Kurt Vonnegut is tökéletes a maga módján. Talán ennek fényében megtanulhatnék bízni a döntéseimben.

Talán megtanulhatnék végre dönteni is. Csak éppen gyűlölök. Minden egyes döntésnél meghasad az univerzum. Létrejön egy párhuzamos világegyetem, amelyikben másként döntöttem volna. Ezért olyan fájdalmas és nehéz és energiagyilkos dolog nagy dolgokban, fontos dolgokban dönteni. Legalábbis szeretem így hinni. Ettől kicsit könnyebb. Egyelőre egy (illetve kettő) nagyon nehéz döntési helyzetben vagyok, és bár félig-meddig már döntöttem, mégis rettegek a döntésemtől és annak a következményeitől.

Mit tehetnék? Szerelmes vagyok. Úgy igazán, ahogyan azt a könyvekben írják. Olyan térdremegősen, gyomor-összeszorulósan, össze-vissza-hülységbeszélősen, szemezősen… ilyen még soha nem volt. Hiszen minden fiúval másként esett. N. annak idején azzal nyert meg magának, hogy tetszettem neki, nekem pedig tetszett, hogy teszem neki. S. pedig valahogy csak úgy összejött magától. B. pedig teljesen más eset volt. Őt már a kezdetektől fogva akartam. Birtokolni, hozzá tartozni… nem is tudom, mit akartam igazán. Azt hiszem, őt magát. És most? Most iszonyatosan bizonytalan vagyok, és remeg a térdem, ha meglátom, összeszorul a gyomrom, mikor töröm a fejem, hogy most nekem kéne-e köszönni, vagy megvárni, hogy ő jöjjön oda, egész nap lopva lesem, de ha egyszer visszanéz, zavarba jövök, és fél órán át kerülöm. Ez valami annyira új, annyira friss, és annyira különös dolog, amit még soha nem próbáltam… Most nem akarok. Most vágyakozom. Azt hiszem, még mindig annak a most már (szinte hihetetlen) több, mint egy hónapja történt csodának a hatása alatt állok.

Ami meg a munkahelyi kalandot, nehézséget, kínos dolgokat illeti… hát valahogy csak megoldódik. Bízom benne. De most paradox módon egyszerre várom és rettegem is a szerdát. Izgi lesz. Ennyi stressz alatt nem csoda, hogy itt fuldoklom egész nap. Talán előbb-utóbb elmúlik majd. Meg fogom beszélni ezt a dolgot is magammal. Lehet bármilyen erős is a pánik, nekem kell erősebbnek lennem, és remélhetőleg előbb vagy utóbb az is leszek.

Azért vicces, hogy kivételesen nem én bonyolítom az életemet, hanem bonyolódik magától.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

#575

Ha előfordulhat egyáltalán, hogy néhány órán belül minden, ami csak számít teljesen felboruljon, akkor most megtörtént. Egész egyszerűen amit csak el lehet képzelni, visszafordíthatatlanul a feje tetejére állt, és én nem tudom, hova kapjak.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

#574

Annyira reméltem, hogy ez a pillanat soha nem jön el. Gondolom pont a rettegésem miatt következett be mégis.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

#573

Gyűlölöm a szombatokat. Na jó, csak minden második szombatot, de azokat nagyon.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

2006.04.29.

Soha nem akartam senkinek sem bevallani, de egyszerűen muszáj. Gyűlölöm a szombatokat, vagy ha nem is mindet, de ezeket a minden második szombatokat, a “rossz” avagy “nehéz” szombatokat nagyon utálom. Minden egyes ilyen szombat előtt rosszabbul alszom, mint bármikor máskor, rettegek az összetűzésektől, amik tudom, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenül be fognak következni, és kínlódom egész nap. És tele vagyok indulatokkal, mert amellett, hogy a “másik társaságban” kell töltenem a napot, és főleg ugye azzal a bizonyossal, akivel nagyon nem szeretem, ráadásul a hétvégéim is rendszerint el vannak rontva, és nem tudok pihenni, nem tudok semmit sem csinálni… és bizony bármennyire is nem szoktam kimondani, nagyon dühös vagyok rá, hogy pont velem van így kitolva.

Már eddig is voltak kisebb-nagyobb bombák, amik tudtam, hogy idővel robbanni fognak. Az ilyen szombatokon még soha nem volt olyan kajaidőm, amikor nyugton ehettem volna fél órán át, és ne kellett volna valamiért ugrani. Még olyan sem volt soha, hogy ne kellett volna egész nap rohangálnom, két ember munkáját végeznem, és hogy ne én kaptam volna ki érte, hogyha valami kimaradt. Olyan sem volt még, hogy ennyi tennivaló jött volna össze, és ekkora bomba sem robbant még, mint ma.

Nekem már úgyis vacakul kezdődött a reggelem, rettegtem amúgy is a naptól már jó előre, ráadásul apám most hazatelepült, és bár nem szép dolog, de tény, hogy rosszul viselem a jelenlétét. Kár volna szépíteni, úgy tűnik, hogy mindig a pasik, és az jelenlétük vagy távolmaradásuk befolyásolja a hangulatomat, legyen szó akár B.-ról, akár apámról, akár D.B.-rol, akár H.-ról, vagy akár a Bizonyosról. Persze ez sarkított álláspont, hiszen a lányok jelenléte vagy távolmaradása is számít, csak valahogy kevésbé hangsúlyosan. Nyilván a heteroszexuális beállítottságom és a hormonrendszerem felelős ezért a jelenségért (bár apám, D.B és H. esetében nyugodtan kizárhatjuk a szexuális természetű vonzalmat, hacsak nem kívánunk a freudi pszichoanalízis mélységibe bonyolódni, de azt inkább ne tegyük).

Nincs nagy kedvem még egyszer elmesélni a történteket. Legyen elég annyi, hogy a fejem csak azért nem ordítódott le, mert elég jól rögzítve van, és az asztalok is csak azért nem borultak le, mert nehezek és nagyok. Meg azért azt is elmesélem, hogy miután az eget- és boltot rengető összetűzés véget ért, és én jó szokásomhoz híven bemenekültem az öltözőbe bőgni (csak kivételesen vittem magammal egy doboz csokifagylaltot, ja és megeresztettem egy nagyon kétségbeesett SMS-t, pedig nem lett volna szabad… mindegy), komolyan felmerült bennem a gondolat, hogy hatodikán nem írom alá a véglegesítésemről szóló új szerződést. Mert hiába imádok ott dolgozni (mert tényleg nagyon szeretek), és jövök ki remekül a társaság nagy részével is, tényleg, csak H., és az a másik, akitől tartok… de egyszerűen ezek a szombatok, ezek a hétvégétlenített hetek, és főleg ezek a szombatok, és H. a felsőbbrendűségének hitéből fakadó lekezelő, utálatos, ingerlő és kiborító dumáival, az állandó munkakerülésével és az irántam még csak titkolni sem próbált nem hogy ellenszenvével, de gyűlöletével egyszerűen nagyobb kihívás elé állítanak, mint amennyit el tudok viselni.

Nem akarom teljes egészében H. nyakába varrni a balhét. Nem vagyok könnyű természetű, és tele vagyok a tökéletesre való törekvéssel, és azt akarom, sőt, el is várom, hogy a részlegen minden a helyén legyen, minden rendben legyen, a papírok, a fegyverzetem (a tűzőgép, a cellux meg az olló is) a megfelelő fiókokban, a polcokon ne dülöngéljenek a könyvek, szóval hogy legyen minden úgy, ahogy lennie kell. Mondjuk még jó, hogy nem mondtam senkinek. Legalább akkor nem. Mert azért jobb így. Mert tényleg szeretek itt, és egy H.-féle törpekorcs egyszerűen nem utálhat ki innen, ahol rajta kívül, a nehéz természetem dacára (vagy éppen azért?) alapvetően mindenkivel jól vagy semlegesen kijövök. Nyilván ebből a társaságból kevesebbekkel, mint a másikból, no de mégis.

Tudom azt is, hogy érzékeny vagyok, de nem vagyok túlérzékeny. Vagyis de, sokszor az vagyok, az másik eset, amikor valami olyasmin borulok ki, ami szimplán bánt, mert butaságból úgy sikerült, ahogy. De amikor, mint ma, az utolsó utáni cseppnél borul ki a pohár, amikor dühös vagyok és csalódott, de mégis inkább dühös, akkor az nem az érzékenységemen múlik. Velem ilyen hangnemben senki nem beszélhet, mert ráborítom az asztalt, kivéve, ha olyan nehéz, hogy ez nem megy. Ritkán szoktam fizikailag bántalmazni embereket, emlékeim szerint egyszer történt csak meg mind ez idáig, és nagyon ritkán szoktam azt érezni, hogy brutális fizikai fájdalmat akarok okozni valakinek. De néha nagyon is ezt érzem, amikor bele akarok rúgni, és addig ütni, amíg él… veszélyes gondolat, és meg is rettenek tőle, főleg attól, hogy van, aki képes ezt kihozni belőlem. De ez is hozzám tartozik, a személyiségem sötét oldala, amelyik agresszív, és talán tényleg szadista is. Mielőtt még ennyire eldurvult volna a helyet, késő délután körül, azt a szisztémát követtem, hogy pontosan annyira foglalkozom H. kaja, vécé, és egyéb természetű igényeivel, mint ő szokott az enyémekkel, azaz egyáltalán nem. Aki megenged magának egy munkanapon belül két ebédszünetet is, mindkettő jóval hosszabb félóránál, az nekem ne papoljon. Aki egész nap egyetlen könyvet nem bírt megemelni, annak ne legyen bőr a képén arról magyarázni, hogy milyen fáradt – főleg ne akkor, amikor én hurcolom kocsiszámra a megengedettnél jóval nehezebb könyveket.

Egyetlen apróság tért csak el a szokásos öltözőbe bújós koreográfiámtól. Kivételesen jött valaki, aki illetékes is, ÉS hajlandó volt meghallgatni és elhinni is az én változatomat is a történtekről… Egyszerűen arról van szó, hogy tudom, hogy jó vagyok. Nem sajnálom magam, ha dolgozni kell, hanem csinálom, ráadásul szívesen, minden egyes vevővel udvarias vagyok, és nagyságrendekkel jobban ismerem a részleget, mint mondjuk H. (ami nem nagy kunszt) és elég jól eligazodom a raktárban is. Gyors vagyok és hatékony. És nem vagyok beképzelt, bármennyire is úgy tűnik, egyszerűen csak tudatában vagyok annak, hogy használható, jó munkaerő vagyok. Amit egyáltalán nem árt, ha az ember tud magáról. És azt is elárulom, hogy az sem árt, ha ebben azért időről időre megerősítenek. Hogy ezt jól csináltam, vagy hogy ez ügyes volt. Mert tudnom kell: nem azt, hogy mások szerint is jó vagyok-e, hanem azt, hogy mások is jónak értékelik-e azt, amit én jónak könyvelek el.

Már pedig ebbe nem fér bele az, hogy egy magát kiskirálynak képzelő, antiszociális professzionális munkaimitátor velem olyan kiskocsmabeli hangnemben beszéljen, ahogyan ma tenni merészelte. És igenis hiszek a magam igazában, mert nem én vagyok se nem az első, se nem az egyetlen, se nem az utolsó, akivel többé-kevésbé súlyosan összetűzött már a fentnevezett agresszív pincsikutya. Csupán energiatakarékossági okokból nem vagyok hajlandó utálni, miszerint valakibe, akit csak utálni tudnék, fölösleges ennyi erőt elvesztegetni, ugyanis valakit utálni komoly és folyamatos teljesítmény. Tehát nem vagyok hajlandó utálni, főleg azért nem, mert amúgy is energiavámpírként működik. Amikor ma hatkor elpályázott, mintha újjászülettem volna.

Mint amikor apám végre lelép itthonról. Vagy mint amikor D.B. hazajön, vagy mint amikor meglátom a Bizonyost, és a nyakába ugrom, aztán elbújok valahova remegő térdekkel, és majd belepusztulok a boldogságba. Mert ezek olyan események, amelyektől felszabadulnak energiák. Úgyhogy majd ma, amikor ágyba bújok végre, ilyen dolgokra fogok gondolni. Olyanokra, amiktől erősnek, élőnek, létezőnek és boldognak érzem majd magam. Amitől majd jól fogok aludni, szépet álmodni, kipihenten és boldogan ébredni. Így lesz a legjobb. :)

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!