2006.04.03.

Úgy érzem, ma sokat kell írnom. Úgy érzem, hogy sokat is fogok. Hogy a végeredmény mi lesz, attól most még fogalmam sincs. Szeretnék vallomást írni. Szeretnék kérdéseket feltenni. Szeretnék a kérdéseimre válaszokat is kapni. Szeretném kicsit kevésbé elesettnek és butának érezni magam. Szeretnék kevésbé egyedül és kevésbé magányosan lenni. Szeretnék összekucorodni abban a képzeletbeli kis szobában, és csak csendben ülni, és élvezni a pillanatot. Szeretnék írni a gouphug.us listájára, de soha nem enged új bejegyzéseket írni, csak moderálni. Pedig… hát lenne mit. (Vissza az egész. Engedte. Nem tudom, mitol függ, talán már eleget moderáltam, nem tudom. Mindenesetre sikerült. Kicsit jobban érzem magam tole. Azt hiszem. Meg is írtam mind a két vallomást, ami nyomta mostanában a lelkemet. )

Igazság szerint nagyon elfáradtam. Sokkal inkább, mint szoktam. Azt hiszem, nem pihentem ki magam kellőképpen. Elég pocsékul alszom mostanában, és múlt éjjel még teát se főztem. Most megyek is, és főzök. Talán van hozzá túrórudi is a hűtőben. Olyan jó ez a tea. Meleg, gőzölög, és olyan tiszta illata van. Nem tudom, melyik összetevője tehet róla, de nagyon kellemes. Pedig eleinte utáltam. Most már nem. Ha nem utálnám, hogy szükségem van bizonyos narkotikumokra – még ha természetes eredetűek is -, ahhoz, hogy a teljesen normális emberi folyamatot (miszerint éjszaka alszunk) képes legyek végrehajtani, talán még azt is mondanám, hogy szeretem.

Beletelt egy kis időbe, mire rászántam magam, hogy tényleg lemenjek a konyhába, és főzzek magamnak egy teát. Nem mintha olyan nagy feladat volna. Csak az erőm ilyenkor éjszaka már annyira kevés… Ilyenkor, mikor fáradt vagyok és erőtlen, fázom is, bármilyen meleg van. Most is 26 fokot mutat a hőmérő, és ennek ellenére tudom, hogy amikor majd bemászom a takaró alá és összekucorodom, nem lesz melegem. Tulajdonképp egész nyugalmas este van. A Fenevadak békésen összebújva szundikálnak. A macska a fotelban gömbölyödött össze, de gyanítom, hogy rövidesen fel fog robogni a lépcsőn, és az ölembe ugrik. A tea tényleg meleg, és illatos. Volt a hűtőben rudi is. Akkor hol a gond? Nem is tudom. Vagyis persze, hogy tudom, csak megfogalmazni, összerakni szavakká nem megy. Pedig az elmúlt két este buzgó teszt-töltögetése sok mindent elárult. Olyasmiket, amiket sejtettem, olyasmiket, amiket tudtam, csak soha nem mondtam ki, és olyasmiket is, amiket valószínűleg nem egészen tudtam jól. Igazolást nyert például az is, hogy valóban jobb érzékem van a szavakhoz mint a képekhez, és hogy az átlagnál valóban ügyesebben használom őket. (Már a szavakat. Nem a képeket.) Ezt elvileg a gondolkodásom és érzékelésem módjaiból állapították meg. Ahogyan azt is, hogy a freudi analízis szerint az én problémáim a kamaszkori szexuálfejlődési szakaszból származnak, amit… akárhogy is vesszük, kénytelen vagyok igaznak elismerni. Mert tényleg.

És mondjak még érdekes dolgokat? Azt is megállapítottuk így ketten, a tesztek meg én, azaz a jól megszövegezett kérdések, és a nyiladozó önismeretem, hogy bizony életem legfontosabb célja a beilleszkedés, önmagam elfogadtatása és megszerettetése. A szerelmi kapcsolataimnak egytől egyig az a pályája, vagy, ha úgy tetszik, mintázata van, hogy “túl sok” szeretetet és szerelmet zúdítok rá az alanyra, aki elérhetetlen, ideális vagy idealizált. Hogy túl kell lépnem azon a tulajdonságomon, hogy elképzelem, hogy milyenek az emberek, és utána csalódom, amikor kiderül, hogy nem olyanok, hanem meg kell adnom a lehetőséget nekik, hogy bemutatkozhassanak. Csak éppen ilyent még soha nem csináltam. És nem is tudom, hogyan kezdhetnék neki. A tesztet szerkesztő szakemberek szerint a túlságos szerelem oka minden alkalommal valamiféle elképzelés “vetítése”, amit beleképzelek az adott személybe, és hogy ez sokkal inkább a képzeletemben játszódó kapcsolat, mint valódi. Ettől kezdve kicsit kételkedem az “és boldogan éltek, amíg meg nem haltak” végkifejletben.

Egy másik teszt pedig, szintén elég jól megfogalmazott kérdésekkel rávilágított arra is, hogy tulajdonképpen mit is várok. Megmondjam? Úgyis megmondom. Bizalmat, támogatást és lelki kapcsolódást várok mindenek felett. Valaki olyanra van szükségem, akire minden körülmények között számíthatok, aki hajlandó minél több időt velem tölteni, aki megérti, hogy mennyire magányos vagyok, amint kikerül a látóteremből. Ez elég jól illeszkedik ahhoz az eredményhez, miszerint egész életemben attól rettegtem, és attól is fogok rettegni, hogy nem tudok beilleszkedni és nem fogadnak el. Amin viszont meglepődtem, az az, hogy a teszteredményeim nem ismerik el, hogy domináns személyiség volnék. Közel sem vagyok olyan uralkodó hajlamú, mint hittem. A számomra igazán fontos dolgokban szeretek én dönteni, de hajlandó vagyok elviselni más – a szeretett személy – döntését is, és alávetem magam az akaratának. Nocsak. Továbbá szeretem követni a szabályokat – vagy, hogy a saját szavaimmal fejezzem ki magam: szeretem, ha tiszta és követhető, egyértelmű játékszabályok között lehet mozogni. Azaz, ha a konstans komolytalanság között néha felbukkan egy picike “miheztartás”. De azért elmesélem azt is, ami a leginkább megdöbbentett. Ha valakit megszeretek, és valakit kiválasztok magamnak (igen, a túláradó szerelem effektusával, az idealizált alakjaimat, akik nem léteznek, csak a képzeletemben), amellett egyszer és mindenkorra képes vagyok kitartani. Történjék bármi, bármiféle nehézségek, akadályok, változások (amiktől irtózom, amiket gyűlölök, amiktől rettegek, de ennek ellenére előfordulnak). Egyébként én itt is felfedezni vélek összefüggést. Ha van egy valódi alak, aki mögé én elképzeltem az ideális alakot, akit imádhatok, akkor amellett tényleg érdemes tűzön-vízen át kitartani. Azzal, aki mögé fel tudtam építeni egy tökéletes alakot – mert nem lehet bárkiről ilyesmit elhitetni magammal -, azzal ezer örömmel hajlandó vagyok együtt menni nyugdíjba, és nevelgetni az unokákat és dédunokákat és egyéb leszármazottakat.

Ezek után meglep bárkit is, hogy a Rorschach-imitáló tintapacás teszt alapján életem legfőbb mozgatórugója a szeretet, a szerelem, és minden, ami ehhez tartozik? A szeretet, amit adhatok, és a szeretet, amit kaphatok? Eszerint az átlagnál több energiát fordítok rá, hogy értékelhető kapcsolatokat építsek ki emberekkel. Az, hogy a valóságot másoktól kifejezetten eltérően élem meg… nos, ezt eddig is sejtettem. Vagyis, hogy pontos legyek: a valóság egyes aspektusait úgy élem meg, mint mindenki más, de sokszor van eltérő saját meglátásom, amit nem mindig merek elhinni, hiszen miért nekem lenne igazam, és téved mindenki más. Legalábbis a tesztelemzés ezt mondja, és nincs okom, hogy ne higgyem el. Azt javasolják, hogy próbáljak gyakorlatokkal több önbizalomra szert tenni. Hát kösz.

Akárhogy is vesszük, ez az elmúlt két nap tanulságos önmegismerő folyamat volt. Ahogyan az is, amikor az elmúlt napokban az asztrológiáról, a nap- és holdjegyekről meg aszcendensekről beszélgettünk, és arról, hogy melyik mit jelent és mit mutat. Tehát a lelkem mélyén úgy igazából Halak vagyok. Aki ismer, ezt látja belőlem. De kívülről, első ránézésre Ikreknek látszom. És mindenhol, ahol csak az érzelmek bejátszanak – szerelem, barátság, család -, hozom a javíthatatlan, kiállhatatlan, összeférhetetlen Skorpió énemet. Don’t you ever dare to mess with my emotions!

Egyébként meg… hiába minden igyekezet, mert csak nem értem magam. Vagyis persze értem. Igen is, meg nem is. Főnökasszony úgy érezte, hogy ma meg kell végre kérdeznie tőlem, hogy hogy érzem magam a boltban. Azt hiszem, átlagosan havonta megkérdezi, talán nem csak tőlem, de tőlem biztosan. Mondtam, hogy jól, eltekintve az alkalmankénti összetűzésektől az egyik kollégával, akit ezentúl az egyszerűség kedvéért jelöljünk H. karakterrel. Reméljük, nem kell majd túl sokat foglalkozni a jelölésével, és abban is bízzunk, hogy soha nem kell majd elárulnom, hogy pontosan miből is képződött ez a rövidítés. Mindenesetre lett volna rá alkalmam, hogy elpanaszoljam mindazokat az igazságtalanságokat, amik a H. és az én munkakapcsolatomat jellemzik, de nem tettem. Nem azért, mert hiszek a játszótér törvényében, hogy nem árulkodunk az óvónéninek, hanem egyszerűen azért, mert felnőtt emberek vagyunk, és ezáltal képesnek kell lennünk lerendezni egymás között a problémáinkat. Ha pedig nem vagyunk rá képesek, akkor sem az óvónéniért kell szaladni, hanem meggondolni, hogy vajon miért nem tudjuk egyedül megoldani. Ezért is nem tudom még mindig megítélni, hogy H. rosszindulatú-e és veszélyes, vagy csak szimplán buta. De előbb vagy utóbb úgyis kiderül.*

Mi van, ha tényleg nem olyan vagy, mint amilyennek látlak? Mi van, ha tényleg erőszakos és rámenős vagyok?** Soha nem mondták még, de miért ne lehetne igaz? Vajon miért ennyire szeparált nálam a testi és a lelki vonzódás? Fontos mind a kettő, és általában együtt is járnak, de mégis külön. Miért érzem magam annyira hülyének? És hogyha tényleg hülye leszek, ugye meg fogod mondani?

Olyan szétszórt voltam ma egész nap. Amikor le akartam írni egy dátumot, először sikerült III. hót írni, aztán VI. hót, és harmadik próbálkozásra jött csak össze a IV., és még utána a napot is eltévesztettem. És ez csak egy volt a – ha nem is számtalan, de – számos apróság közül, amikkel ma szembesültem. De legalább az az egy biztos, hogy jól éreztem, hogy ma sokat kell és hogy sokat is fogok írni. Tényleg sokat írtam. Kérdés, hogy volt-e bárki is, aki átrágta magát rajta a végéig. Ha igen, akkor gratulálok, minden elismerésem és őszinte részvétem. És a nyugodalmas jóéjszaka.

*a szerkesztő jegyzete: Igazából azt hiszem, sose derült ki. De gyanítom, hogy H. leginkább lusta volt és önző, nárcisztikus személyiség, és engem mélységesen lenézett és megvetett. Én meg harcoltam vele, mert már csak ilyen vagyok. Vagy voltam akkor. Nem tudom, ma mit tennék.

**Hajjaj, de még mennyire erőszakos és rámenős voltam! De arra már nem emlékszem, hogy ezt ki mondta, csak sejtésem van róla.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .