2006.04.04.

Reggel, mikor felkeltem, írhatnékom támadt. A jelenleg esedékes, kizárólag esténkénti írási modell miatt nem került rá sor. Talán nem is baj. Furcsa reggel volt. Vontatott. Álomszerű. Üres. De egyáltalán nem kellemetlen. Paul Simont hallgattam, és azon gondolkoztam, hogy milyen sokat is jelent nekem, és milyen jó, hogy képes vagyok ennyire örülni neki.

Nagyon fáradt vagyok az elmúlt napokban, de úgy látom, hogy mindenki. Talán álomkór-járvány tombol az üzletházban, valaki megmérgezte a szellőztetőt. Nagyon klassz munkahely ez, tényleg, és szívesen maradnék ott, ha nem is az idők végeztéig, de addig mindenképp, amíg el nem tudom magam tartani valahogy másképp. Például szabadúszó fordítóként, vagy ilyesmi. De az, hogy plázafény van és plázalevegő, a falakon túl csak másik falak vannak, ablakok nincsenek, és nem jön be se fény, se levegő, mindenből csak a műanyag, az már majdnem olyan, mint itthon. De álmaimban él egy olyan szoba, amelyik mindenféle luxuscikkeket kínál, mint például négy fal, ajtó, ablak, plafon… és esetleg annyi hely, hogy meg tudjak fordulni. Annyi hely, hogy megengedhessem magamnak a luxust, hogy egyes tárgyakat a földön tartsak. Néha arra gondolok, hogy egyes emberek soha nem esnek le félálomban a lépcsőjükön, és soha nem verik be a fejüket a plafonba, hogy magukra csukhatják az ajtajukat, hogy egy bizonyos szintig csinálhatnak zajt úgy, hogy az nem hallatszik ki, és a fény sem “folyik le”… És ilyenkor nem tudok nem lenni végtelenül irigy és féltékeny. Tudom, hogy sokan talán ezzel a rókalyukkal is boldogok lennének, legalább egy ideig, ahogyan egy ideig én is az voltam… de annyira elkívánkozom ebből a lakásból, ebből a házból, ebből az utcából is! Túl sok minden köthető ide, és abból túl kevés a kellemes. Igaza lehet ennek a freudi tesztnek: ha valami gikszer van nálam, az a serdülőkoromban eredeztethető. Hiszen tényleg az a pár év, mondjuk 14-tol 17 éves koromig volt az az időszak, amikor minden kisiklott. Mindegy. A múltat elismerve kell két lábbal a jelenben élni,és figyelő tekintetemet a jövőbe vetni. Még akkor is, ha a jelenlegi jelen pillanatban egyik lábam sem éri a földet, figyelő tekintetemet pedig egy rettenetes narancssárga szörnyeteg kerek hatalmas szemeire vetem :)

Azon töröm a fejem, hogy menjek-e most aludni, és keljek-e fel relatíve korán, vagy maradjak fenn, fordítsak kicsit, és aludjak sokáig? Az a gyanúm, hogy ha az utóbbi mellett döntenék, akkor most nem fordítanék, hanem játszanék kicsit, aztán sokáig aludnék, ellopnám a napomat, aztán nézném a tévét, és megint úgy néznék a csütörtök elébe, hogy nem végeztem semmit. Ezért kellene inkább az első számú változatot életbe léptetni. Talán mondjuk annyival enyhíthetem a célkitűzést, hogy egy fél órát játszom, aztán olvasok kicsit, és csak utána alszom. És felkelek ha nem is nagyon, de relatíve korán. Mondjuk fél 9 körül. Esetleg 9. Mert azért ha szabadnapja van az ember lányának, ne legyen magához túl szigorú :)

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .