Hullafáradt vagyok. Nem viccelek. Persze már a reggelből is láthattam volna. Tudhattam volna. Még kártyázni se volt időm, hogy tudjam a napi előrejelzést. A kártyajóslásom ugyanis úgy működik, hogy kell játszani néhány pasziánszt, és ha veszítek, az nagyon jó jel, mert aki szerencsés a kártyában, ugye, na és fordítva is. :)

Elaludtam. Mindenkivel megesik. Egyesekkel gyakrabban, mint másokkal. Nem volt időm reggelizni, úgyhogy a reggelimet begyömöszöltem a hátizsákomba. A villamos viszont úgy döntött, hogy nem jár. Ezt persze csak akkor mondták be a hangosban, amikor már 10 perce rostokoltam a megállóban. Ráadásul nem is értettem, mit mondanak, csak azt, hogy a villamos nem jár. A fél várost megkerülve metróval mentem dolgozni. Ahova tíz perc késéssel meg is érkeztem. És begyűjthettem érte egy óranézegetős “khm-khm” hangeffektust. Aztán először azt észleltem, hogy az ebédemet képző tegnapi paprikás krumpli felturbózására szánt virslit itthon hagytam. Aztán, már az öltözőben az is feltűnt, hogy lyukas a harisnyám, ráadásul olyan feltűnő helyen és elhelyezkedésben, hogy így nem tudok emberek közé menni. Úgyhogy egy kölcsönkért varrókészlet elég hiányos színválasztékú cérnájából egy eléggé neutrális sötétkékkel álltam neki harisnyát varrogatni, reggel, nyitás előtt két perccel. Amíg a teavizem, ami bennmaradt a mikróban, mindent beterített vastag, áthatolhatatlan páraréteggel. De fél lábamon harisnyával, másik fél lábam amolyan “több, mint egy hete borotvált, kvázi ‘au naturel’ állapotában nem igazán tette lehetővé, hogy a raktáron keresztülrohangáljak.

És mindez még csak nyitás előtt. A telefonok megérdemelnek egy külön regényt, azt hiszem. Nem semmi, amiket le bírnak zavarni az emberek. Az “én igazából a Westenddel szerettem volna beszélni, de őket nem lehet elérni” még egészen konszolidált esetnek számít. A főnököm barátnőjének telefonjait inkább nem is számolom, mert abból kicsit túl sok van. De a rekordert ma sikerült begyűjtenem: telefonál az ipse. Kedves vagyok vele és udvarias, megmondom neki, hogy a könyv, amit keres, az nagyjából tíz évvel ezelőtt volt utoljára, és ne is álmodjon róla, hogy beszerezheti. Egész könnyedén belenyugodott, nem adta elő a szokásos hisztit, hogy “na de akkor most mondja meg, mit csináljak!” Csak egyszerűen, szinte ötletszerűen megkérdezte, hogy “Dórikám, te vagy az?” Megmondtam, hogy nem vagyok Dórikám. “Naaaaa, Dóri, tudom, hogy te vagy az, miért akarsz becsapni?” Próbáltam udvariasan és hatékonyan meggyőzni, hogy kisdobos becsületszavamra és akármi másra is, nem vagyok Dóri, nem hitte el. Kedvem lett volna megkérdezni tőle, hogy “Te most viccelsz velem, vagy szórakozol Nyuszómuszó”, de nem tettem. Udvariasan elmondtam még egyszer, hogy nem vagyok Dórikám, és sajnos a könyvet sem tudom neki beszerezni, és hogy viszonthallásra.

Szerencsére később adódott, aki felvirágoztatta a délutánomat, megmentett az éhhaláltól és még néha kellemesen szemezett is velem. És adott kölcsön újabb adag Halló, halló!-t, aminek ma este, némi sonka elfogyasztásával körítve neki is kezdtem. Csak sajnos már nem szórakoztat annyira, mint az első részek. A legjobb szereplőket kiírták belőle, és túl sok a “nem olyan érdekes” pótkarakter, akiket bepakoltak a helyükre. Captain Bertorelli idegesít, Mimi irritál, és General von Klinkerhoffen pedig olyan teljesen semmilyen. De azért még mindig jó móka. És, akárhogy is vesszük, a kölcsönkapott DVD-k kölcsönzése és visszacserélése kiváló szociális elfoglaltság :)

Akárhogy is, kedveseim, én ellépek aludni. Talán olvasok előtte még kis nyomasztó könyvet, mert miért is ne… aztán majd már tényleg alszom. Meg kéne keresni a leghosszabb (na jó, legkevésbé rövid) szoknyámat holnapra. Két különböző csíkos harisnyát akarok felvenni hozzá. Érzem, hogy holnap olyan napom lesz. És talán kicsit provokálni is akarom a vezetőséget. Hátha beszól valaki. :)

(Egyébként kaptam fizetést. És döbbenettel konstatáltam, hogy majdnem másfélszer annyit kaptam, mint előző hónapban. Aztán rájöttem, hogy talán annak az ominózus Vásárlók Könyve-esetnek lehet hozzá köze, de akkor is igen kellemes meglepetésként ért a dolog. Na de ugye kit nem ért volna akként?)