2006.04.08.

Reading Time: 5 minutes

Nem elég, hogy elfáradtam, de még arra is képtelen vagyok, hogy eldöntsem, hogy kellemesen jóleső fáradtság járja-e át tagjaimat, vagy kellemetlenül fájdalmas, nyűgös, ólmos fáradtság. Az a baj ezekkel a beosztáson “E” szimbólummal jelölt, “egész nap”-ként dekódolható napokkal, hogy túl hosszúak. Ha csak végiggondolom mindazon dolgokat, amik ma reggel történtek, például hogy feltúrtam a szekrényt a tegnap említett legkevésbé rövid szoknyámért, és hogy négykézláb keresgéltem a szőnyegen az elpattant gombomat, el sem hiszem, hogy ez nem mondjuk egy héttel ezelőtt zajlott.

Összefutottam például valakivel reggel, munkába menet a metrón. Egy kollégával, akivel aztán együtt mentünk dolgozni, és örömmel nyugtáztuk, hogy bár együtt késtünk, senki sem észlelte vagy véleményezte az esetet. Igaz, én nem dohányzom, ő pedig nem dohányzik… olyan sokat :) Úgyhogy ez az öt perc késés igazán nem jelentős tényező.

Volt ma délután, 4 és 5 óra között szivárványunk. Olyan kicsi, szelídített, házi szivárvány.* Először a nyomtatóba fűzött papíron jelent meg, kacéron megvillantva bájait, aztán később kiterült az asztalra, és a sötét fautánzatú asztallapon gyönyörűséges csillogásba kezdett. Teljesen megbabonázva néztem. A szivárvány amúgy is csodálatos jelenség. Amikor az égen van olyan igazi, hatalmas, az egyike a legszebb dolgoknak a világon. A szivárvány olyan óriási dolog, hogy a világ egyik végétől a másikig elér. Ilyent életemben talán egy-két alkalommal láttam. Egyben vagyok biztos, és néhányszor láttam olyant, ami valahol az ég közepén félbemarad. De mégsem ezek a fenséges csodák a legkedvesebbek számomra. Amikor tízéves voltam, talán tizenegy, és egy évig a nagyanyámnál laktam, akkor fedeztem fel a kis barátomat, az Esti Szivárványt. Az előszobatükör szegélye ferdén van csiszolva, ezáltal nincs rá szükség, hogy keretben legyen. Ez a ferde üvegréteg bontotta színekre, és tükrözte vissza a fürdőszoba ajtaja fölötti villanykörte fényét – és onnan vetítette egy függőleges csíkban a fehérre sikált tűzhely előlapjára. Számtalan estén át guggoltam a konyhában a jéghideg padlón, és simogattam a kis vékony szivárványt. Akárhogy is, el kell, hogy ismerjem, ez a mai kis szivárvány is belopta magát a szívembe. Remélem, találkozom még vele. Egy darabig még remélhetőleg, fog errefelé menni a nap, még ha nyáron majd magasabban is lesz, és kellő precizitással talán mindkét plexiajtót sikerül majd úgy beállítani…. szeretném még látni ezt a tarka tavaszi csodát. Akinek tudtam, megmutattam. Persze akivel a leginkább szerettem volna megosztani, pont nem ért rá, mikor pedig ráért volna, a kis csoda már réges-régen elillant.

Mint a “My Little Town”-ban. “And after it rains / There’s a rainbow / And all of the colors are black / It’s not that the colors aren’t there / It’s just imagination they lack” (És az eső után megjelenik a szivárvány, de minden szín fekete. Nem azért, mert nincsenek ott a színek, hanem mert hiányzik a képzelet) Tudom, nekem mindig mindenről Paul Simon jut eszembe. Hiába, vannak szerelmek, amik soha nem múlnak el. Paul Simon is csoda, a maga módján. A zenék egyrészt gyönyörűek, akárhogy is vesszük, minden hang és harmónia a helyén van, és illeszkedik a szöveghez. Ennél többet popzenében nem várhatunk. És a szövegek… kommersz, kis semmilyen rímek, és egyszer csak, egy pillanatra kinyitod a füled, és hopp! ott egy költészet, és nem is akármilyen! De mire észrevennéd és örülnél neki, már eltelt két versszak, és csak az a kellemes, döbbenetes öröm marad belőle. Az a szelídség, ami sugárzik az egész emberből, a szépség szeretete, és a komolytalan játékosság és humor, ami árad belőle… azt hiszem, ez utánozhatatlan és teljesen “paulsimon” jelenség. Ó, tudom én, hogy idealizálom, és hogy bárhogy is nézzük, nem ő a Tökéletes Pasi mintapéldánya, biztos vagyok benne, hogy a gyerekei néhanapján lázadoznak ellene, és hogy a feleségei bármelyike vagy akár Artie is tudna rá teljesen megalapozottan rosszakat mondani. De az ideáloknak ez a szerepe, hogy tökéletesek és imádhatóak legyenek. “And the people bowed and prayed / to the neon god they made” (És az emberek a maguk építette neon-isteneknek hajlongtak, és azokhoz imádkoztak), hogy stílszerűen fejezzem ki magam.

Majd ha egyszer megint lesz egy rossz szombatom, viszek magammal egy Paul Simon lemezt, és berakatom a hangosba. Hogy valami örömöm csak legyen. A rossz szombatokról jut eszembe… sosem gondoltam volna, hogy abból a szereposztásból ha valaki bekerül a miénkbe, az az én jó szombatomat fogja rossz szombatként megélni. De ezek szerint mégsem én vagyok az összeférhetetlen, csupán a megszokásról van szó, és minden csak azon múlik, hogy ki kikkel szokott össze, és ezáltal kiket szeret jobban. Csak mivel nem vagyok a beilleszkedés bajnoka, és akadnak némi önértékelési nehézségeim, hát soha nem tudhatom, hogy melyik jelenség az én hibám, és melyik az, ami univerzális emberi tulajdonság. Ezek szerint rosszul érezni magad abban a műszakban, amelyikben nem szoktál dolgozni, nem csak nekem kellemetlen. Tudom, hogy ez az illető kolléganőnek nem volt olyan nagy öröm, mint nekem, de én csak megkönnyebbültem egy kicsit, hogy legalább ez nem olyasmi, amit én rontottam el.

A nap zárópontja azonban sajnos minden jó jelek ellenére sem mondható pozitívnak. Az a gyanúm van ugyanis, hogy valami nem-jóba keveredtem,** akaratomon és tudtomon kívül, de mégis önhibámból. Remélem, hogy nincs igazam, de tény, hogy bármi is legyen a valóság, nekem már most bűntudatom van miatta. Ó, bárcsak tévednék. És bár ne rettegnék tőle, hogy talán mégis helyes a megérzésem. Annyira nem szeretnék rossz érzéseket kelteni senkiben! Nem akarom azt se, hogy én érezzem rosszul magam, azzal úgyis kellőképp el vagyok látva már egy ideje… és ha nem lennék, akkor is találnék rá okokat, de azt sem szeretném, hogy bárki másnak miattam legyen rossz. Ó, a hiperaktív képzelőerőm már mindenféle alternatívákat felvázolt, és annyira, de annyira bízom benne, hogy azok egyike se legyen a valódi…

Mint amikor megbeszéltük, hogy találkozunk negyed 10-kor a Deák téren a Földalattinak a Vörösmarty tér felé menő megállójában. És én, mikor ott ülök negyed 10 után 10 másodperccel, már biztos vagyok benne, hogy meg se beszéltük a találkát, hogy csak egy rossz vicc volt, amit félreértettem, vagy nem negyed 10 volt, hanem háromnegyed 10, vagy talán nem is ma, vagy nem is a Deákon, vagy ha mégis a Deákon, akkor valahol egész máshol, de tulajdonképpen ez az egész amúgy is túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen… de nem kételkedhetem az adott szavadban, biztos ide fogsz érni, tehát biztosan én értettem félre valamit, viszont hogyha máskor, máshol találkozunk, és ott vársz rám hiába, akkor viszont én leszek az, aki nincs ott a megbeszélt helyen, és akkor megint nem jó semmi… és mikor negyed 10 után pár perccel megérkezel, addigra én már mindent végigaggódtam. Ez már neurotikus, vagy teljesen normális emberi magatartás? Ez megint az, ami az én hülyeségem, vagy az, amit mindenki végiggondol ilyenkor?

Mindegy. A lényeg, hogy történt az eset, amiben akár hibás is lehetek, mert vannak jelek, amik erre utalnak, és már olyan változatokat sikerült felvázolnom a puszta képzelőerőm segítségével, hogy a hajam is égnek áll. Főleg, hogyha bármelyik változat végkifejletére gondolok, ami viszont nem lehet más, minthogy nekem menni kell. Én nem akarok menni! Én maradni akarok! Én becsületszavamra, nem akartam! Ugye ez az egész igazából nem is miattam volt? Amikor a villamoson összeröhögnek az emberek, akkor is szeretném azt hinni, hogy nem rajtam szórakoznak, de ennek ellenére tudom, hogy igen. És ez is nagyon olyan érzés. Hogy pontos legyek, nagyjából olyan érzés, mint amikor kora délután – bár nem akartam – be kellett bújnom az öltözőbe, és kibőgni magam. Az a baj, hogy most a szokásosnál kicsit többen vették észre. Ami nem jó. Mert nem akarok beszélni róla. Nem is tudnék. Olyan nehéz, lényegében lehetetlen megmagyarázni, hogy néha egyszerűen szükségem van rá, hogy minden fáradtságot, nyomort, kínt, fájdalmat kisírjak magamból, anélkül, hogy konkrét indokaim lennének. Néha rám jön, és van, amikor vissza tudom tartani, és van, amikor nem. Ma nem tudtam. Kicsit szánalmas, nem igaz?

Egyébként… ezt az egyet elmesélem. Mert ez kedves. Szerintem elég kevés ember kap ilyen utasítást a munkahelyén.
– Ettél már?
– Igen.
– Ittál is?
– Igen.
– És nem dohányzol, ugye?
– Nem.
– Akkor most tarts egy ötperces cigiszünetet, és menj fel a tetőre, és nézd meg, hogy milyen az idő.
(Sütött a nap, és nagyon szép volt.)

*a szerkesztő jegyzete: Mára elfeledkeztem a szivárványról, pedig évekig mennyire szerettem…