2006.04.12.

Ma azért már meglehetősen jobban vagyok. Nem nagyságrendekkel, de meglehetősen. Szerencsére a tegnap – minden függelékével egyetemben – elmúlt, és ezért csak hálás tudok lenni.

És meg kell, hogy mondjam, annak is örülök, hogy holnap szabadnapom van. Lesz. Valami. A lényeg, hogy sokat alhatok, intézhetek egy kevés dolgot, mehetek látogatóba, hasznosságokat megbeszélgetni, és az ég világon semmi, de semmi dolgom nincs, azon kívül, hogy venni kell egy üveg citromlevet. Terveim vannak. Csak azért nem írom le, mert úgyis csak bűntudatom lenne, ha végül nem teljesíteném őket. Arról nem is beszélve, hogy a szabadnapnak abban rejlik a varázsa, hogy nincs előre beosztva. Majd, ha felkeltem, beosztom. De addig… szó sem lehet róla.

Iszogatom a teámat, bambulok. Gondolkozom. Felelősségről, hibásságról, tenni akarásról, a szalmaláng-életű lelkesedésemről. Igen, felismertem a mintázatot. Mert mindig így van. Valamibe nagyon lelkesen belekezdek, és el is kezdem végigcsinálni, aztán úgy döntök, hogy elég volt, erőmön felüli vállalkozás volt, és valaki más csinálja meg helyettem. Ha az ég is úgy akarja, ezen a holnapi napom beosztásánál, és az időbeosztáshoz való precíz ragaszkodásommal változtatok. És megszülöm az első kivételt. Már amennyire kivételnek lehet majd tekinteni. Majd.

Most pedig jó éjt.

Elővettem ugyanis a zseniális Vonnegut bácsit, pedig még nem közeleg az ünnep, és újraolvasok. Hatalmas mennyiségben. Jót fog tenni. A Börleszk már eddig is jót tett, pedig még csak 150 oldalnál járok.