Gondolkoztam rajta, hogy menjek-e a Critical Massre. Nem megyek. Minden évben gondolkozom rajta (már amióta tudok biciklizni), de sose megyek. Idén is több okom van rá. Egyrészt az, hogy nem vagyok az agresszió és a lázadás híve. Másrészt az, hogy nem vagyok magabiztos biciklista. Harmadrészt nem merek forgalomban biciklizni, még akkor sem, ha a forgalmat másik biciklisták képzik. Negyedrészt azt sem tudom, hol a biciklim, amióta rejtélyesen eltűnt a szomszéd szobából a betonkeverővel és a fűrészgéppel egyetemben.* Ötödrészt pedig, ráadásul, egész nap dolgozom 22-én. Tehát minden szempontból kizárható, hogy ott legyek. Ennek ellenére a gondolattal eljátszadozni egész kellemes. Na meg az a gondolat sem utolsó, hogy egyszer majd még talán járhatok biciklivel dolgozni, nem pedig metróval, vagy ilyesmi. Hogy ha elég lelkesek és hangosak lesznek azok, akik – velem ellentétben – elmennek, akkor előbb-utóbb talán lesz működoképes bicikliút-hálózata a városnak, és nem leszek a hétezer forintos BKV-bérletre kényszerítve.

Vettem hazafelé egy csokor nárciszt. Olyan szép, vidám, életteli virág, hogy boldogság ránézni. Egy pár szál egy pillanat alatt tavaszt varázsol még ebbe a sötét, nedves, barlangszerű lakásba is. Legalább ennek örülhetek. Meg örülhetek annak is, hogy most már csak két napi munka, és utána háromnapi pihenés vár rám. Ennek ugyan ki nem örülne? :) Remélem ugyan, hogy valami programot sikerül magamnak szervezni így a húsvéti zsúfoltságba, de ez majd még kiderül. Addig is örülök, hogy lesz kis idom magamra, egy kis idom a kuckómra, és talán a ruhásszekrényemre is. Ilyen nagyszabású terveim vannak ugyanis. Ki akarom takarítani a szekrényt, megszabadulni azoktól a ruháktól, amiket nem hordok, a télieket betenni a nehezen elérhető szekrénybe, a nyáriakat meg berakni a kevésbé nehezen elérhetőbe. És rend lesz. Haj, de szép is volna!

Kevésbé szép, hogy egy hónapig nem fog járni az a nyomorult villamos. Tudom, hogy nagyszerű lesz, ha végre jönnek a csodálatos berlini hernyók, de hogy egyetlen nyáron sem lehet ebben a nyomorult városban zökkenőmentesen közlekedni (mert biciklivel sem lehet, mint ezt két bekezdéssel fentebb megállapítottam), ez igenis, hogy felháborít. Továbbá van egy olyan sejtésem is, hogy ha a villamosdúlás befejeződik, akkor elkezdik majd dúlni a metrót. Mert végül is nem utazom semmi mással, csak 4-6-os villamossal és piros metróval, úgyhogy teljesen helyénvaló ezeket átépíteni állandó jelleggel. Nem morgok. Örülök. Csak úgyis olyan pocsék az időmenedzsmentem, és mindig csak a metró villámsebessége ment meg attól, hogy nagyon elkéssek. Hát mi lesz velem, ha a metró sem fog villámsebesen száguldozni?

Szokás szerint nem csináltam ma se semmit. Kéne írni az antikvárium.hu-soknak, hogy kell a könyv, csak nem tudok mikor érte menni… de talán megkérem őket, hogy küldjék ki futárpostással nagyszülőkhöz. Ezerféle másik dolgot is kéne csinálni, amire természetesen juszt sem szakítottam időt. Nem is akartam igazából. Buzgón akartam semmit tenni. Már ha a popcorn szénné égetése minősülhet semminek. Mert ezen kívül aztán tényleg semmi. Teljesen semmi. Nem baj. Majd, egy másik alkalommal. Talán holnap délután. A húsvétot tuti nem fogom ilyesmire szánni. Semmiféle fontos és komoly dologra. (Ha csak takarításra nem.)

Csak ezen a két napon legyek túl. A könnyűn meg a nehézen. Aztán húsvét, aztán pedig Könyvfesztivál. Vészesen közelít az év legjobb ünnepe. Mindenki felvonul, mindenki ott lesz, és én csak vasárnap fogom kidugni az orromat. Nem baj, vasárnap kinn leszek. És kibulizom magam.

Igazából csak kínlódom. Mondom a semmit. Nem történt semmi, nincs min elgondolkoznom, nem voltak mulatságos epizódok, amik velem történni szoktak, semmi. Egyszerűen egy üres nap, aminek a végére elfáradtam. Talán nem kéne hagyni, hogy a napok üresek legyenek. De én gyenge vagyok, és néha szeretek is inkább gyenge lenni. És hagyni elúszni az időmet. Az olyan kellemes, súlytalan érzés. Arról a gyengeségemről nem is beszélve, hogy fölöttébb kellemesnek találom, hogy olyan emberek között tölthetem az időmet, akik szeretnek. Ez olyan nagy vétek volna?

Tényleg nincs mit írnom. Elköszönök. Elmegyek aludni. Hosszú nap áll előttem. Azt hiszem legalábbis. Majd kiderül.

*a szerkesztő jegyzete: Nem, nem kérdezheted meg, mit csinált a szomszéd szobában egy betonkeverő és egy fűrészgép. De voltak. És a biciklim azóta egyszer előkerült, 2012 nyarán, legalábbis az a része, amit nem evett még meg a rozsda.