Mit mondjak? Jól elfáradtam. Kár is szépíteni, a családi banzájok sokszor még fárasztóbbak tudnak lenni, mint a munkás hétköznapok. Főleg, ha a közvetlen látható felszín felett csak úgy szikráznak a feszülő indulatok. A színjáték pedig olyan mértékeket ölt, hogy már tulajdonképpen akár extrém sportnak is elmehetne. Mindenki tudja, hogy mi van, ezért mindenki úgy tesz, mintha az nem lenne, és emellett bár tudjuk, hogy van, aki meg van sértve és az önérzete súlyos sérüléseket szenvedett, nem veszünk róla tudomást, és eljátsszuk, hogy haj de boldogok vagyunk együtt. És eszünk sokat és iszunk sokat, hogy egyszer csak elmúljon.

Nem arról van szó, hogy egy merő kínszenvedés volna a családommal tölteni egy-egy délutánt. Csupán az rettent el, hogy nem ismerem és nem értem őket, és mindannyian hazudunk. És hogy mindig az elvégzendő munkámra kell hivatkozni (ami szerencsére (?) mindig van dögivel), hogy el lehessen végre jönni. Energiaszint lenullázódva.

A Nyuszika pont olyan kiszolgáltatott helyzetben van, mint a Jézuska: minden családi és egyéb vétek helyrehozható kellő mennyiségű ajándékkal és a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban elsütött kínos poénokkal. Éljen a családimitáció. Költözzünk már el valahova, jó? Eztet én már nem bírom sokáig. Tudom, hogy talán önzés a részemről, és egyébként is csúnya dolog az irigység, de majd belepusztulok, amikor valahol vagyok, és a valaholnak van egy ablaka, amit ki lehet nyitni, ahol jön ki-be a levegő és a napfény… és ahol vannak ajtók, amiket be lehet csukni. Annyira vágyom rá néha, hogy magamra csukhassak egy ajtót!

És, ha már itt tartunk: nem szeretem a húsvétot. Olyan semmilyen ünnep. Mivel nem vagyok semmiféle vallás híve, nincs is miért szeretnem. Arról nem is beszélve, hogy – bár ezért lehet, hogy ki fogok kapni – én nem szeretem Jézust.* Elismerem, hogy amennyiben létezett, hasznos volt és hogy csak ő volt képes arra, hogy “megváltsa az emberiséget a bűneitől”, de én ennek ellenére nem szeretem. Nem szeretem, hogy ráborogatja az emberekre az asztalokat, és nem szeretem, hogy többértelmű féligazságokkal, vagy semmitmondó történetekkel eteti a népet. És kikérem magamnak, hogy valaki az én lelki üdvömért haljon meg. Az én lelki üdvösségemhez és megváltásomhoz senkit nem kell felszögezni sehová. Köszönöm szépen, de értem ne adja senki sem az életét. Ne szeressen senki annyira, hogy az életét adja értem. A szerelmes szövegek között sem értettem soha, hogy mi teteje van annak, hogy “meg is halnék érted, ha kéne”. Egyrészt miért kéne? Másrészt ha valaki azzal válthatná meg az én életemet, hogy magát feláldozza, hát abból köszönöm, de én nem kérek. Ugyanis úgysem hagyna élni a lelkiismeret, hogy valaki miattam halt meg. És az a gyanúm, hogy a valaki családja és barátai is így gondolnák. Szóval értem, köszönöm szépen, de senki ne haljon meg. És főleg ne haljon meg értem úgy, hogy még csak komolyan sem gondolja, hanem harmadnapra feltámad. “Meghaltam érted, megváltottam a bűneidet, és most feltámadtam, hogy mindezt meg is köszönhesd nekem”. Ha valaki meghalt, akár azért, mert feláldozta magát, akár nem, az ne gondolja meg magát három nap múlva. És számtanilag nem jön ki nekem, hogy három napnyi halállal az egész egyszer volt és valaha is eljövendő emberiséget meg lehetne váltani.

Azt hiszem, tényleg nem lennék alkalmas hívőnek. És talán jobb is így. Nekem valami racionális, megfogható, következetes és “csoda”-mentes kell. Az új korok új vallása. És, bár mostanában Vonnegut-újraolvasási időszakom van, nem áll szándékomban sem a bokononizmus felvétele, és nem kívánok csatlakozni az Elveszett Jézus Krisztus Egyházához sem. Igaz, a Börleszk mesterséges nagycsalád-elmélete kifejezetten tetszik, nem hinném, hogy valaha is alkalmazásra kerülne. Úgyhogy nincs mit tenni, keresnem kell magamnak valami jobbat. Valamit, ami működik, és valamit, ami csak az enyém. Amit, becsületszavamra, soha, senkire nem fogok ráerőltetni. Mindenkinek a maga vallását.

Holnap, ha szép idő lesz, kirándulunk egyet. Pedig nincs nagy kedvem hozzá. Nem szeretek mostanában autózni. Kellemetlenül érzem magam, és nem az autózástól bekövetkező úti-betegségről van szó. Egyszerűen kellemetlen a gyorsan mozgó kis fémdobozban ücsörögni, a volánnál apámmal, aki majd felrobban az indulatoktól, és mintha az egész kocsi átvenné a dühöt, és elég robbanásközeli állapotban lennénk mindannyian. Egyébként pedig jobb szeretnék itthon maradni, összekucorodni és olvasni, esetleg kicsit rendet rakni.

Mindegy. Tulajdonképpen mindegy is. Inkább megyek aludni. Vagy csak ágyba, mert olvasni akarok kicsit. Végre rátettem a kezem, a nagy, mocskos mancsomat a Narnia 5. kötetére.

*a szerkesztő jegyzete: Meg merem kockáztatni, hogy nem sokkal ezen bejegyzés megírása előtt olvastam a Franny és Zooey-t. Nem is tudom, miből gondolom, csak gondolom. :)