2006.04.17.

Szerencsére senkinek sem jutott eszébe, hogy boldog névnapot kívánjon nekem. Nagyon örülök neki. Mindig kínosan érintett az elmúlt években, amikor egy férfinév napján felköszöntenek. Hát tehetek én róla, hogy ennyi nevem van? És hogy még a családnevem is személynév? Egy átlagos embernek évente egy névnapja van, vagy ha van is több, csak egyet ünnepel. Nekem mindhárom nevemre jut egy-egy. Még jó, hogy szívem szerint egyiket se ünnepelném, és a családom is csak a középsőt. (Pedig a mait, a közöset megünnepelhettük volna. Kivéve, hogy tegnap egy hónapra előre láttuk egymást eleget.)

A húsvéthétfő, mint olyan, meglátásom szerint antifeminista ünnep. Nem elég, hogy a női nem képviselői egytől-egyig amolyan szende kis virágocskák, akiket meg kell öntözgetni, hogy szépek legyenek, és a férfiak ápolgatására szorulnak. De ez még csak az elvi háttér. Mert a gyakorlat még ennél is rosszabbat mutat. Húsvéthétfőn este mit csinál az átlagos nőnemű egyed? Hajat mos. És mit csinál az átlagos hímnemű egyed? Na mit? Számolgatja a pénzét, a csokoládéját, meg minden egyéb szajrét, amit összelocsolt magának. Senki ne mondja nekem, hogy ez volna az igazságosság és az egyenjogú társadalom. Na nem mintha szükségem lenne a sok csokoládéra (amiből így is rengeteg van, pedig külön jeleztem, hogy nem szükséges) és a főtt tojásokra és egyebekre, és még arra a csipetnyi zsebpénzre se szorulok rá, hiszen felnőtt, dolgozó, kereső nő vagyok, de a büdös lére sincs szükségem a hajamban.

De nem morgok. Bár a nap nagy részében, hogy mást ne mondjak, pocsékul éreztem magam, nem mondhatom, hogy kellemetlen nap lett volna. Megjártuk Mátraszentimrét, -istvánt és egy harmadik férfinevet, Gallyatetőt, egy ottani kisvendéglőt, és még Hollókőt is. Friss, tiszta levegő volt és jófajta ennivaló, hegy és föld és kilátó és kilátás is, növények és állatok és sajnos túl sok ember. De azért jó volt, legalábbis jobb, mint amilyenre számítottam. Igaz, ebben nem kis szerepe volt annak sem, hogy a tarisznyámba idejekorán becsúsztattam még két vaskos kötetet, hogy ha esetleg arra kerülne a sor…

Egy darab Vörös Veszedelem itt nyújtózkodik a hasamon. Butaság, hogy mindig mindenkinek azt mondom, hogy nincs neve a macskának. Dehogynincs, Vörös Veszedelemnek hívják, meg Rettenetes Fenevadnak, meg mindenféle hasonló dolognak. És igen, Macskának is. De hát nem mindegy, hogy hívják? Ő egy Utánozhatatlan Narancssárga Csodalény, amelyik dorombol és törleszkedik és kedves, és annyira szeret engem és ragaszkodik hozzám, mint én őt és hozzá. Azért jó tudni, hogy legalább Rá mindig számíthatok.

Azt hiszem, megint locsogok csak a semmiről. Gondolataim ugyan vannak, de nem leírásra érdemesek. Márpedig miféle író az olyan, amelyiknek nincs mit mondania? Megmondjam, miféle? Szélhámos.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .