2006.04.18.

Este van, és nem csináltam semmit egész nap. Vagy, hogy ne hazudjak nagyot – lényegében semmit. Vásároltam termékeket, néztem sorozatot, négyfélét is, és voltam fitness-teremben érdeklődni, és ha minden jól megy, holnap megyek tornázni. Megyünk. Mert ketten megyünk. Takarítani akartam, és elmenni turkálóba, szerezni valami jó kis szoknyát, de ezeket a dolgokat nem tettem meg. Majd egy másik alkalommal, majd egyszer.

Aztán beesteledett, elfáradtam (noha nem csináltam semmit sem), és elkezdtem beszélgetni emberekkel. És már megint ott kötöttünk ki, hogy a pasik. Mert akárhogy is vesszük, a hímek mindenütt ott vannak, és mindenképp befolyásolják az életünket. Mert mi vagyunk a nők. Akik úgy vannak programozva, hogy befolyásolják őket a pasik. Apám a múltban és a jelenben, D.B. itthon és ott is, mindenféle volt partnereim főként a múltban és néha kicsit a jelenben is, a munkahelyen és az utcán, és persze a Narancssárga Csodalény, aki hímnemű minősége ellenére is elsősorban leginkább macska.

Kár is lenne magyarázkodni. Bár apám egymagában megérne egynehány bejegyzést, ezt úgysem fogom megejteni soha. D.B. talán kicsit kevesebb bejegyzést érne meg, de azok is főként nem a tetteiről szólnának, mint apám esetében, sokkal inkább a hozzá fuzodő kapcsolatom elemzésével foglalkoznának. A kollégákról, főként a már emlegetett H. kapcsán már bőségesen elmondtam mindent, amit valaha is el szeretnék mondani róla. Természetesen elsősorban B. és az Alakulgató Célszemély forognak főként a gondolataimban. Ha ez most papírnapló lenne – és, mint tudjuk a papír nagyon sok mindent elbír -, gondolkodás nélkül leírnám, ami a fejemben jár. De papírnaplóm már nincs. Már nem érem be a papírral, amit egyszer talán majd valaki elolvas, de ez messze nem biztos. Azt hiszem, hogy ami a papírnaplóimból fennmaradt, és még meg is van, azt is jobb volna megsemmisíteni. Mert azt viszont tényleg soha senkinek nem kellene elolvasnia. De a lényeg mégiscsak az, hogy én már nem érem be a lehetséges olvasóközönséggel. Nekem arra van szükségem, hogy amit én kiengedek magamból – a fáradt gőzt többnyire – valaki más befogadja, és újrahasznosítva energiát vagy akármi mást merítsen belőle. Én is ezért olvasom mások blogjait. Már persze azokét, akiket nem ismerek. Akiket ismerek, azokét azért olvasom.

Hogy mi is lenne, amit leírnék a papírnaplómba, a pasik kapcsán, ha lenne? Ma este nem voltam teszt-töltögetős hangulatomban. Csak sokat gondolkodtam (ami soha nem szokott semmi jóra vezetni), és eszembe jutott egy bizonyos teszt, amit egyszer, nagyon régen, az előző szakításom után töltöttem ki, azóta nem (hiszen nem volt rá apropó). Most előkerestem, és kitöltöttem újra. És olyan kérdésekkel volt tele, amikről muszáj volt gondolkoznom. A címe az, hogy “Túl vagyok-e az előző kapcsolatomon?” Általában úgy gondolom, hogy többnyire igen. De ma éjjel gondolkodtam (ami soha nem vezet semmi jóra), és eszembe jutott ez a teszt, meg az is, hogy talán mégsem annyira vagyok túl, mint amennyire hittem, és hogy vajon ez mennyire árnyékolja majd be az eljövendőt, és így tovább. (Aztán arra is rájöttem, hogy azért vagyok mindig csupa ragya reggelre, mert minden éjjel bőgök még azután is, hogy arcot mostam.) Hát, lássuk azt a tesztet. Bár ez nem papírnapló, ennél közelebb talán már soha semmi nem fog állni hozzá. Minden egyes állítás esetén azt kell eldönteni, hogy igaz-e rám, vagy sem. Nos?

Gyakran gondolkozom azon, mit rontottunk el a kapcsolatunkban. Nem, ezt így ebben a formában nem állítanám. Többnyire nagyon is tudom, arról nem is beszélve, hogy ha nem tudnám sem töprengenék róla. Mert most már tényleg minek? Nem igaz.

Úgy érzem, készen állok egy új kapcsolatra. Ó, te jó ég! Fogalmam sincs. Ezért kezdtem neki ennek a tesztnek egyáltalán. Hogy milyen jó is lenne, ha megmondanák, hogy készen állok-e egy új kapcsolatra. Az biztos, hogy nagyon szeretnék készen állni rá. De fogalmam sincs. Nos, ha nem tudom, hogy igaz-e, akkor minden bizonnyal nem igaz.

Az utóbbi időben észrevehetően kevesebbet gondolok rá. Alapvetően igen. De ma este például kifejezetten sokat. Meg esténként amúgy is. Néha még akkor is, amikor másra szeretnék gondolni. De alapvetően nem. Tulajdonképpen, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor már előtte sem gondoltam rá túl sokat. Elég sokat igen, de sokat nem. (Így kell egy mondaton belül mindkét pasit vérig sérteni. Bár tudtommal egyik se olvas. Remélem.) Igaz? Nem igaz? Nem igaz.

Sokszor azon kapom magam, hogy róla beszélek. Csak néha. És nagyon ritkán. Amikor ki vagyok borulva. Vagy amikor látom. Vagy amikor szóba kerül. Magamról nem nagyon. Nem igaz.

Nincs kedvem kimozdulni, szórakozni járni. Kimozdulni igenis van kedvem. Szórakozni járni nincs, de azt amúgy sem nagyon volt soha. Főleg, hogy most elvesztettem nem csak B.-t, de a közös baráti kört is. Talán az én hibám, de nem hiszem, hogy kizárólag az lenne. Egyszerűen túlságosan is fájdalmas volna együtt tölteni egy-egy estét. És az egyetlen ilyen tapasztalatból okulva, jobb, ha ezt nem. Majd, ha már minden behegedt és a varok is lepotyogtak, és a sebhelyek is rég begyógyultak. De kedvem igenis volna. Nem igaz.

Nem zavarna, ha mással látnám együtt. DE IGEN! Sajnálom. Nem azért, mert hozzám tartozik – nem tartozik hozzám. De hozzám tartozott, és nem volt az még olyan régen. Naná, hogy őt is zavarja, hogy engem mással, ha nem is lát, de hall együtt. Ezt mondjuk megértem. Elvégre egyszer, nem is olyan régen még azt hittem, és talán ő is azt hitte, hogy az idők végeztéig együtt maradunk. Nem így történt. És nem én döntöttem így. Zavarna. Nagyon is zavarna. Nem igaz.

Nem érzem magam teljes embernek nélküle. Dehogynem. Ezt kikérem magamnak. Magányos, az vagyok, de mindig magányos vagyok, ha nincs mellettem valaki, hogy szeressen. De hogy ne lennék teljes ember? Az vagyok. Akkor is az voltam, mikor együtt voltunk, ahogyan előtte is, és azóta is. Nem igaz.

Ha visszamehetnék a múltba, mindent megtennék, hogy elkerüljem a szakítást. Megtennék? Annál is többet, mint amennyit megtettem? Nem hiszem. Ennél többet úgysem tudnék, és nem is akarnék tenni. Vagy teljes ember vagyok, vagy megteszek mindent. Megtettem akkor is minden tőlem telhetőt, hogy kitartsunk egymás mellett, a jobb és a rosszabb időszakokban is. Ennyit megtennék a mostani eszemmel is. Ennél többet kár is lenne ígérgetnem, úgysem volnék rá képes. Másfelől viszont mindig is rettegtem a pillanattól, amikor vége lesz. És mikor tényleg vége lett, el sem hittem egy másodperc töredékéig, aztán már csak szerettem volna nem elhinni, amíg végignéztem, hogy minden jövőről szőtt álmom apró darabkáira törik, széthullik és összekeveredik úgy, hogy soha többé nem áll majd össze. Hogy ezt elkerüljem, mindent megtettem, amit tudtam. És megtenném újra meg újra is. Mindent? Nem. Igazán mindent képtelen lennék bármiért is megtenni. Nem igaz.

Szeretném, ha boldog lenne, akkor is, ha mással van. Igaz. Mi mást mondhatnék? Hogy ne kívánhatnám annak, aki két éven át jelentette nekem a világot, és előtte is évekig szerves része volt az életemnek? Aki a tudatos életemnek csaknem a felét végigasszisztálta? Legyen boldog! Akár velem, akár mással, aki talán jobban illeszkedik hozzá. Velem már úgysem lesz az. Mással… erre fáj gondolni, de szeretném, ha boldog lenne. És szeretném, ha én is boldog lennék. És szeretném, ha az “előző kapcsolatom” nem árnyékolná be semmiképpen sem majd az én eljövendő boldogságomat. Szeretném, ha boldog lennél. Valamiképp. Bármiképp. Igaz.

Mindent megtennék, hogy kibéküljünk. Nem. Nem hogy nem tennék meg, de nem is teszek meg mindent. Ha már itt tartunk, szóba sem állunk egymással, sőt, tudomást sem veszünk egymásról. Bár néha jó lenne megkérdezni, hogy mi van vele, és hogy egyáltalán. Amikor legutóbb szóba álltunk, megmondjam, hogy mik hangzottak el? Azon kívül, hogy “na hol a lovagod?” meg azon kívül, hogy “akkor most mi van, beszélgetni fogtok, vagy menjünk a francba?” Megmondom. Megmondom mit bírtam mondani annak a fiúnak, aki két éven át a világot jelentette nekem, amit aztán egy mozdulattal összetört, de talán ezzel nyitotta meg az utat mindkettőnk boldogsága felé. Azt mondtam – és még csak nem is neki! -, hogy “hát nem úgy néz ki, hogy beszélgetni fogunk, úgyhogy menjetek a francba.” Úgy hangzik, mint valaki olyan, akit mindent megtenne, hogy kibéküljön? Nem hiszem. Nem igaz.

Naponta többször gondolok rá. Igen. Bár legtöbbször nem szándékosan. De innen-onnan is visszaköszön mindig valami, ami eszembe juttatja. Igaz.

Nem zaklat fel, ha eszembe jut, vagy ha meglátom. Ha eszembe jut, az már nem. Ha beszélek róla, vagy vele, vagy ha meglátom, az igen. Az csak a legkevesebb, hogy olyasmit mondok, hogy “hát nem úgy néz ki, hogy beszélgetni fogunk, úgyhogy menjetek a francba”, de utána egész nap pattogok, dühöngök, csapkodok, veszekszem, és leharapom a fejét mindannak, aki mer szólni hozzám. Ja, és elmenekülök az öltözőbe bőgni is kicsit. De persze mindenkinek letagadom, azt is, hogy bőgni mentem, ahogy azt is, hogy miatta. Mit nekem. És naná, hogy nem igaz.

Minden holmiját megőriztem, hogy közel érezhessem magamhoz. Megőrizni megőriztem mindent, amit kaptam tőle. Mert nem szeretek kidobni dolgokat. A fényképét lecseréltem a falon. Most a Legjobb Barátnő díszeleg ott. Tulajdonképp az sokkal inkább az ő méltó helye. De megőriztem mindent. A képeslapok továbbra is kinn vannak a szekrényajtón. Minden megvan. az ékszereket nem hordom. Az ajándékba kapott pulóvert igen. De nem azért, mert közel akarom érezni magamhoz, hanem azért, mert szeretem azt a pulóvert. Mert csíkos, mert vidám, és mert illik hozzám. Meg a harisnyát is. Mert csíkos, és mert vidám, és mert illik hozzám. De az állítás akkor sem igaz.

Ha megtetszik valaki, nem hasonlítom hozzá. De igen. Önkéntelenül is kénytelen vagyok összehasonlításokat végezni. Helytelen, tudom. De két év, vagy ha úgy vesszük, ki tudja hány ezer év nagyon sok idő. És muszáj összehasonlítanom. Tudnom kell, hogy mi hasonló és mi különböző. Hiszen mind a kettőből nagyon sok van. Még szerencse, hogy olyan összetettek az emberek. És bár fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár összehasonlításokat végzek, nem keresek ugyanolyan partnert. Ennek ellenére az állítás, természetesen, nem igaz.

Nem esne nehezemre beszélgetni vele. Dehogynem. Még hozzá beszélni is, nem hogy vele. Még róla beszélni is. Majd. Idővel. Talán csak évek múltán. Talán már hónapok múltán. Talán ha mindkettőnknek lesz majd más. Addig is, nem igaz.

Mindent megteszek, hogy új kapcsolatot alakítsak ki valakivel. Tőlem telhetőleg mindent, igen. Legalábbis eddig még soha nem mondták rám, hogy rámenős lennék. Eddig még soha nem flörtöltem ennyire lelkesen, boldogan és felelőtlenül. Azt nem mondom, hogy eddig még soha nem akartam senkit sem ennyire meghódítani, mert akartam már. Sikerült is, bár évekbe telt, és nem kizárólag rajtam múlt. De az biztos, hogy a célom az, hogy új kapcsolatot alakítsak ki valakivel. Egy bizonyos valakivel. Igaz, mint a pinty!

Meggyőződésem, hogy nem kellett volna véget érnie a kapcsolatunknak. Meggyőződésem, hogy véget kellett érnie. Nem azért, mert szerettem volna, ha vége lesz. Rettegtem tőle. De előbb-utóbb vége lett volna. Ha máshol nem, hát ott, hogy én a macskám és a könyveim nélkül nem költözöm sehova, senkivel. Vagy bárhol. Bármikor. És azért is, mert vége lett, és nyilván volt valami oka, hogy így alakult. Talán szívtelenül hangzik, de tudom, hogy vége kellett, hogy legyen. És azt is tudom, hogy én soha nem mondtam volna ki, bármeddig húzzuk is. Bármennyire is vége lett volna, én igyekeztem volna fenntartani azt a keveset, amennyi maradt még. De akkor is szükségszerű volt, hogy valamelyikünk valamikor kimondja. Nem igaz.

Képes vagyok a szakításunkról beszélni a barátaimmal. Képes vagyok. És az még csak fel sem zaklat. A szép emlékek bántanak kicsit. Azokra nem olyan jó emlékezni. A vitáinkra, sértődésekre, bármire, ami a közös időnkről szól, szintén nem jó. De a szakításról képes vagyok beszélni, sőt, bárkinek elmesélem, aki megkérdezi, és akiben megbízom annyira, hogy egy ennyire bizalmas témáról beszéljek vele. Mert düh még igenis van bennem, és az önérzetem sérült, és ezt valamilyen módon kompenzálnom kell. Az, hogy szakítottak velem, nem stigma. Állapot. Igaz.

El tudom fogadni, hogy végleg véget ért a kapcsolatunk. El tudom fogadni. Ott még nem tartunk, hogy el is akarjam fogadni, de nem tiltakozom ellene, és képes vagyok elfogadni. Talán, ha adok mindkettőnknek elég időt, akkor egyszer még fogunk egymással beszélni. Ezt sem tudom, és nem is merek reménykedni sem. És hogy soha többet nem látjuk egymást meztelenül? Kicsit furcsa gondolat, ahogyan az is, hogy előbb-utóbb mindketten valaki mással fogunk meztelenkedni. De nem elfogadtatatlan. Tulajdonképpen érdekes, kalandos és izgalmas is, amellett, hogy rémisztő. Igaz.

Ha újra szeretné kezdeni, biztosan nemet mondanék. Mit mondhatnék? Ha február végén, március elején felmerül, repülök. Tényleg. Boldogan ugrottam volna az első füttyentésre. Nem számított a sértett önérzet, a fájdalommal telített hetek, az a rettenetes délután. Igaz, hogy azt a napot soha nem tudtam volna elfelejteni, amikor szakított velem, de ha akkor azt mondja, hogy mégsem, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk, vagy ne is ott folytassuk, hanem kezdjük újra… repültem volna. De ma már nem. Nem voltunk zökkenőmentesek, az egyetlen, ami mellettünk szólt, az az, hogy elég hosszú időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy egészen jól működjünk együtt. De ez így, egymagában kevés ahhoz, hogy hajlandó legyek újra belevágni valamibe, ami elsőre elég alaposan félresikerült, de legalábbis a vége nagyon csúful alakult. Akármilyen szép és csodaszerű volt is az eleje, ha újra szeretné kezdeni, bár beleszakadna a szívem, biztosan nemet mondanék.*

Hogy mit mond a teszt? Hogy úgy tűnik, sikeresen feldolgoztam a szakítást, és hogy rajtam múlik, mit kezdek a szabadságommal. Hogy normális dolog, hogy néha-néha eszembe jut, hogy nem lehet, és nem is kell elfelejtenem akit szerettem, de független fiatal nő vagyok. De azt is tudom, hogy amikor az előbb kitöltöttem a tesztet, amikor úgy döntöttem, hogy ezt muszáj leírnom, mert egyszer végre ki kell írnom magamból mindenestül, egy kérdésre másként válaszoltam. A múltba visszautazós kérdésről volt szó, úgy egyébként. Akkor egy ponttal kevesebbet értem el, és akkor bizony mást mondott. Akkor azt mondta, hogy az első lépéseket megtettem már, és próbáljak meg szép emlékeket képezni az elmúlt két évből, és higgyem el, hogy lehetek még boldog. És hogy ne várjam, hogy egyik napról a másikra elmúljon. Meg kell, hogy mondjam, nem hiszem, hogy soha többet nem leszek boldog, hiszen azóta is voltam már jó pár alkalommal olyan igazán, kirobbanóan boldog, és azt sem várom, hogy elmúljon egyik napról a másikra, hiszen már három hónap elmúlt azóta. A lényeg mindenesetre az, hogy valahol a határvonalon vagyok a továbblépés és a múltidézés között.

Bár azt mondják, hogy a továbblépéshez nagyjából az együtt töltött idő egytizede, annál talán kicsit több kell. Két év egytizede nálam két és fél hónap. Annyi már el is telt azóta, igaz? Akkor pedig csak készen kell állnom mindenre, amit a jövőm kínál. Ennek ellenére félek, sőt, be vagyok tojva teljesen, de egyszer végre igazán lehetek erős, felnőtt nő. Előbb-utóbb meg kell tanulnom. És miért is ne pont most? Ha már egyszer itt a kiváló alkalom.

*a szerkesztő jegyzete: Hát hogyne. Csak egy fél évvel később aztán mégis… még ha nem is tartott sokáig. De elég érdekes, milyen jól látom most, hogy mennyire fel voltam zaklatva akkoriban, és akkor mennyire azt hittem, hogy milyen higgadt vagyok.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .