2006.04.20.

Iszonyatosan sokat beszéltem ma. Mindenféle személyes témákról is, ráadásul lényegében vadidegeneknek. Elég zavarba ejtő, ha így belegondolok. Még szerencse, hogy rengeteg, sokszor személyes témájú beszédet hallgattam ma másoktól, lényegében vadidegenektől. Ettől talán kicsit kevésbé érzem nagyon kínosan magam. Talán. Kicsit kevésbé. Az a baj, hogy ha zavarba jövök, vagy csak kínos kezd lenni a csend, akkor nekiállok beszélni, és csak beszélek, beszélek, beszélek, akár hülyeséget, akár nem, de többnyire igen. Pedig tulajdonképpen még kínosabb, de… képtelen vagyok csendben maradni. Nem megy. Annyira szeretek odafigyelni emberekre, és meghallgatni őket, és megjegyezni minden apróságot, amit csak mondanak, és egyáltalán… és sokszor valamelyik felettes énem nem hagyja, hogy így legyen, és küszködik, hogy elmondhassa a magáét. Azt hiszem, valahol az a nyitja, hogy nagyon szeretnék reakciókat kiváltani az emberekből. Hogy nevessenek. Hogy örüljenek. Hogy szeressenek. Buta elképzelés, és nem is ez a módja. Mégis így van. És még van, aki megkérdezi, hogy miért is hiszem, hogy nem vagyok ura önmagamnak.

Miért hiszi bárki is azt, kérdem én, hogy ura önmagának?

Persze általánosítani csúnya dolog. És nem is tudományos.

Iszonyatos izomlázam volt ma egész nap. Méghozzá főként olyan testrészeimben, ahol sejtelmem sem volt róla, hogy vannak izmok. Ijesztő belegondolni, hogy utoljára csaknem egy évvel ezelőtt tornáztam úgy komolyan. Nem baj, most majd gyakrabban fogok. Szerintem elég hamar bele is fogok majd jönni. És nem leszek ilyen nyomorék, mint ma, amikor ha csak megmozdultam is, majd szétszakadtak a tagjaim. Mindegyik a maga útjára. Az a terv, hogy mindenféle tornát kipróbálunk, amit csak ebben a teremben kínálnak. Már voltunk az alakformálás nevű órán, héftőn pedig valószínűleg a jazz-tréning nevűre megyünk. Tiszta izgalom. Legalábbis én kíváncsi vagyok rá. Tulajdonképpen még nem jöttem rá, hogy mi benne az élvezet, de valami jó csak van benne, hogy még akkor is csinálod ugyanazt a rettenetes gyakorlatot, amikor már a beled kilóg, és biztos vagy benne, hogy nem bírod tovább csinálni. Ezért kell a csoport. Ezért nem lehet egyedül. Mert ott van az instruktor, aki mondja, hogy csináld, ne add fel, ne hagyd abba, magasabbra, erősebben, és még kétszer nyolcat. És ott vannak a többiek is, akiket ugyan nem ismersz, de együtt nyögnek veled. Ez már majdnem olyan, mint tartozni valahova :)

Aludni kéne rövidesen. Reggel dolgozóba kell menni, és még a kisegér alatt is ki kéne cserélni az almot. A macskáét is ki kellene cserélni, csak az a baj, hogy nincs tiszta, ma este pedig, mikor próbáltam hazakeveredni, már semmi alkalmas macskaalom-vásárló hely nem volt nyitva. Persze ki az a hülye, aki este háromnegyed tízkor akar nagy zsák macskaalmot venni? Már persze rajtam kívül. A fizikális elfáradásomról mindenesetre gondoskodott a torna este, és a mai nap. A szellemiről a kedves vevők, és Vonnegut bácsi. Az érzelmi lemerülésre Hetedik Mennyországot alkalmaztam, alacsony dózisban, de hatékonyan. Megnéztem a legelső részt. Valami dán, vagy talán valamilyen más skandináv nyelvű tévéből vették fel, ahol volt annyi eszük a tévéseknek, hogy felirattal adták. Itthon bezzeg nem adnak semmit sem feliratosan. A tévében legalábbis szinte soha. A Jézus Krisztus Szupersztár meg a Hair azt hiszem minden, amit valaha is láttam tévében felirattal. Talán még az Oz, a csodák csodáját is, de ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre ez jó volt így, és bár nem tudtam teljesen függetleníteni magam a felirattól, nem is kínlódtam vele, hogy kiolvassam. Miért is próbálkoztam volna, ugye. Holnap majd a harmadik évadból nézek részt. Most épp olyant találtam. Tegnap az éppen futó 10. évad hétfőn vetített részét néztem. De az az igazság, hogy súlyosan úgy tűnik, hogy tényleg ellaposodott mostanra. Azok az első részek, meg még azok a részek is, amik januárban meg februárban voltak, nagyon nézhetőek és kellemesek voltak. Amikor már most vannak… hát nem tudom. Olyan semmilyenek. Az más kérdés, hogy ennek ellenére megnézem, na de mégis.

Mindenfélén töröm a fejem. Változtatni akarok. Változtatni akarok a külsőmön, a belsőmön, a “szobámon”, a gépemen, mindenen. Vannak ötleteim. Majd talán mesélek róluk. Talán nem. Mit tudom én. Az biztos, hogy valamit csinálni kell a hajammal. Valamit csinálni kell a testem egyes alkatrészeinek furcsa formáival. Valamit csinálni kell a kuckóm rettenetes térkihasználásával, és a terjeszkedő rendetlenséggel. Valamit, egész egyszerűen valamit csinálni kell.

Mondjuk aludni most. De egyébként is.

Napok óta például kifejezetten munkaundorom, sőt, munkakerülési vágyam van. Rohangálni és dolgokat csinálni szeretek. De ha csak ránézek egy listára, kiráz a hideg. Na persze a lista típusától függően. Persze, amire megkérnek, megcsinálom, nem ez a probléma. Egyszerűen csak…. nemtudom. Talán a tavasz. Talán a kimerültség. Nem a mindennapos, hanem a halmozódó fáradtság. A szétzilált hétvégéim, hogy csak kéthetente van két pihenőnapom, és hogy minden második héten “rossz szombatom” van… most is majd beleszakad a szívem, hogy az év legnagyobb bulija, az év legjobb ünnepe zajlik ezerrel, és én ahelyett, hogy ott dorbézolnék a Könyvfesztiválon és elszórnám minden pénzemet, ácsorgok a műanyagfényben, műanyaglevegőben, és kiszolgálom a plázatömeget. Nem arról van szó, hogy mindezt nem szeretem, és nem csinálom szívesen. Csak most kicsit csömöröm van, kicsit magányos vagyok, és nagyon szeretnék inkább a Fesztiválon lenni.

És már megint nagyon, nagyon, nagyon rá vagyok szorulva egy ölelésre. Már megint nagyon régen nem ölelt meg senki, úgy rendesen. Pedig nekem arra szükségem van. Nem mindig, nem állandóan, és nem rendszeresen, de alkalmanként, megfelelő hangulatban azért igen. Tulajdonképpen egészen gyakran. Érintésre. Simogatásra. Ölelésre. Szükségem van nagy nevetésekre, lelkizős és nemlelkizős, gúnyolódós és nem gúnyolódós beszélgetésekre, verbális kapcsolatra is, de… igénylem az öleléseket. Nem tudom, miféle receptorok vannak a hátamban, amik a nagy és erős lapátkezek érintésére ennyire jól reagálnak, és nem tudom, miféle idegsejtek utasítják az agyalapi mirigyemet miféle hormonok és “más veszélyes vegyszerek” véráramomba bocsátásáról, de az biztos, hogy ez a bizonyos vegyi anyagot, amire ennyire vágyom egy ölelésen kívül semmi mástól nem kapom meg. És most kínoz az elvonás.