2006.04.21.

Amíg sétáltam hazafelé (mert nem volt kedvem várni a villamospótlóra) egészen pontos elképzelésem állt össze arról, hogy mit is szeretnék ma írni. Akkor kellett volna írnom, mert mostanra elszállt. Persze talán jobb is, de ezt már soha nem fogom megtudni. De mégis. Ahogy este, az éledező pénteki éjszakai élet díszletei között trappoltam végig a körúton, sokkal inkább éreztem a létemet, mint így, este, amikor tulajdonképpen nem is létező betűkből próbálok világot teremteni. Hiába enyém ez a tér, hiába van minden úgy, ahogyan én hagytam, a csekély rend és az uralkodó rendetlenség éppen úgy az én produktumom, mint a kilégzett szén-dioxid. És itt mégsem érzem magamat. Ott kinn, a meleg, már-már csaknem nyárinak ható estében igen.

Ott kinn, ahogy teszem egyik lábamat a másik elé, átélem a magányt, a fájdalmat, a szánalmasságomat teljes valójában. Vadidegenek jönnek szembe, kikerülnek vagy én kerülöm ki őket, és érzem az elszigeteltséget. Addig stimmel a dolog, hogy “I am a rock, I am an island” (Kőszikla vagyok, egy sziget), csakhogy a mantra többi része nem stimmel. “And a rock feels no pain, and an island never cries” (És egy szikláknak semmi sem fáj, és a szigetek sosem sírnak)?

Úgy tűnik, még egy valamirevaló sziklának se vagyok jó. Ami mondjuk nem meglepő, tekintetbe véve azt a statisztikát, hogy jelen pillanatban jelen világegyetemben elég kevés olyan dolog van, amiben jó vagyok. Pedig igazság szerint nem is nagyon szeretnék mást, mint JÓ lenni, így nagybetűvel. Jó lenni magamhoz, másokhoz, jól dönteni, jól csinálni dolgokat, eléggé jó lenni erre vagy arra, vagy elég jó lenni valakinek. Nem akarok kiváló lenni, kiemelkedő, éppen csak jó. A megfelelőnél éppen csak egy hajszálnyival jobb. Vagy legalább a képességeimet, a kritikán alulitól kezdve a kiemelkedő mega-stréber fokozatig összevetve, átlagolva talán…. de nem. Az a szomorú igazság, hogy semmiben sem vagyok jó. És nem is tudok jó lenni. Vagy a legjobb akarok lenni, és addig harcolok, amíg össze nem jön vagy fel nem adom, vagy pedig az átlagos szintjén és alatta tengődöm, a legcsekélyebb erőfeszítést sem téve, mert úgyis minek.

Olyan vagyok mint az óvódás és a kiskutya keresztezve. Igénylem az állandó visszajelzést, hogy ne érezzem magam egy nagy kupac haszontalanságnak. Kis simogatás, kis vállveregetés, hogy ez most ügyes volt, hogy ezt most jól csináltad, hogy szép munka volt. Egy-egy ilyentől olyan boldog tudok lenni. Persze csak egy pillanatig.

Nem is tudom. Tényleg, ha megtehetném, talán soha nem mutatkoznék magammal. Annyira szánalmas és gyermekeded dolgokra vagyok képes, és emellett ráadásul bennem van a gonoszság, a rosszindulat, és talán tényleg a szadizmus is, ahogyan azt nem is olyan régen valaki megállapította. Szemrebbenés nélkül szórom az úgymond “fehér” hazugságokat, és fogom vissza az indulataimat, érzelmeimet, dühöt és örömöt egyaránt, a kétségbeesést csak úgy, mint a magányt, a megbántottságot és miegyebet.

Gyűlölök szívességet kérni. Nem azért, mert kérni kell, lassan azzal már megbarátkoztam. De valakitől olyasmit kérni, amit hasonló körülmények között ha tőlem kérnének, én se tenném/adnám meg, valami döbbenetesen kínos dolog. Ha valaki tőlem kérné azt, amit én vagyok kénytelen kérni tőle, bár nagyon nyomorultul érezném magam, nem tennék eleget a kérésnek. Akkor én mégis, milyen alapon próbálom meg? Hazafelé baktatva még el akartam mesélni az egész történetet. Most már nem akarom. Tulajdonképpen saját magam előtt is zavarban vagyok tőle.

Tudom, minden bizonnyal rossz fázisban van a bioritmusom. Sőt, gondolom a Hold állása is kedvezőtlen, a légköri jelenségekről, frontokról és légnyomásról nem is beszélve. Nyilván az agyamból eredő ártalmas vegyszerek, amik a nemi ciklusom jelenlegi időszakában felszabadulnak, szintén nem javítanak sokat a dolgon. Ahogyan az sem, hogy az idejét sem tudom, hogy mikor aludtam utoljára jót. Annak még tudom az idejét, hogy mikor volt utoljára szép napom… de… nem tudom, az pedig olyan irreálisnak tűnik. Egyszerűen mintha mindaz, ami aznap, meg másnap meg a környéki napokon történt… bár az eszem egy aprócska része tudja, hogy igaz, de legalábbis bízik benne, és hiszi, hogy megtörtént, a tudatom túlnyomó többsége kételkedik, és nem is kicsit. Mi van, ha tényleg csak elképzeltem az egészet? Ha annyira szerettem volna, hogy igaz legyen, hogy… néha az a furcsa és baljóslatú elképzelésem támad, hogy vannak dolgok, amikre bár emlékszem, hogy megtörténtek, gyakorlatilag mégsincs semmiféle nyomuk. És nem tudom, hogy ez mitől lehet.

Iszonyúan fáradt és kialvatlan és elhagyatott is vagyok. És fölöslegesnek érzem magam, és kitaszítottnak. Nyilván nem vagyok az, arról tudnék. De…

Amikor valami megváltozik, soha nem tudhatom biztosan, hogy én változtam-e meg, vagy a világegyetem, vagy az érzékelésem és az észlelésem módjai, vagy tényleg megtörtént a változás. És ha rákérdezek, akkor sem feltétlen derül ki más, mint az, hogy történetesen esetleg paranoiás vagyok, és hogy rettegek attól, hogy a jó dolgok, amik esetleg bekövetkezhetnek már a kezdetük előtt rosszra fordulnak és soha nem lesz belőlük semmi.

Egyébként is. Nem csak én szórom szemrebbenés nélkül a “fehér” hazugságokat. Ha megkérdezem valakitől, hogy haragszik-e rám, vagy baja van-e velem, úgyis azt mondja, hogy dehogyis, és miért is lenne. Akkor is azt mondja, hogyha igazság szerint vérig sértettem valamivel, és gyűlöl, és ha megtehetné, visszautazna az időben, és akár az élete kockáztatása árán is megakadályozná az összes felmenőim megszületését is, és gyökerestül kiirtana a világról. Mert szemtől szembe mindig jópofizunk.

Becsületszavamra, szeretem az embereket. Jó, többnyire szeretem őket. És azt is elviselem, ha ők nem szeretnek engem. De ha valaki utál, vagy valaki, akivel jóban voltam elkezd különösen viselkedni (amiről nem tudhatom, hogy tényleg elkezdett-e, vagy csak a véráramomban keringő ártalmas vegyszerek, vagy a világegyetem tágulása vagy a rés a tér-idő-kontinuumban, vagy bármi más) azt nem tudom elviselni.

Én beilleszkedni, tartozni valahova, szeretni és szeretve lenni, örömmel menni és örömmel jönni, és családot és otthont és barátokat és szerelmet is. Tudom, túl sokat akarok. De nem bírom már sokáig a légüres teret, a színtelen formákat, az élettelen életemet. Valaminek történnie kell. Kell valaki, aki megfogja a kezem, és vezet, és segít, és kihúz és támogat és megölel és szeret. Valahol valami fal, vagy akadály, vagy valami van. Én csak sugárzom kifelé az érzelmeket… azok vagy már megakadnak kifelé, vagy csak a befele érkezők akadnak fenn. Nem tudom, de az biztos, hogy ez így egyszerűen nem működhet.

Talán ha ma éjszaka jól kisírom magam, akkor holnapra egész okés leszek. Ez persze nem biztos. De a szombatok nem olyan vészesek. Ez egy “majdnem jó” szombat lesz, a “rossz” szombat majd jövő héten. A jó szombatok pedig teljesen helyénvalók, van mit csinálni egész nap, lehet rohangálni és fontoskodni és teszni-veszni…

Megyek lefeküdni. Talán, ha már ez a nap ennyire eltsesződött, talán az éjszakával még tudok valamit kezdeni. Ha mást nem, hát átbőgni. Úgyis elfogyott már a csodateám, és nincs utánpótlás, a narkotikumokra tehát nem támaszkodhatom. Nincs mit tenni. Irány az ágy. Mert érezni magát nagyon nyomorultul.

Annak ellenére, hogy a Két mondat bekerült a freeblog randektív ajánlójába, amiről kicsit mindig álmodoztam, meg ilyesmi, de valahogy most mégsem örülök neki eléggé. Talán ez a sorsom, hogy álmodozom dolgokról, és mire valóra válnak… de ez nem lehet igaz, hiszen volt már olyan, amirol évekig álmodoztam és valóra vált, és évekig boldog is voltam utána tőle… mindegy.

Jó éjt. Inkább.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .