Nem írok ma sokat, több okból sem. Egyrészt nagyon késő van már, másrészt nagyon fáradt is vagyok, harmadrészt pedig még holnap is korán kell kelnem. Most már abban a lelkiállapotban vagyok, hogy egészen jól kibírnám, ha nem kellene holnap bemennem. Bármennyire szeretem és élvezem is, ha már egyszer ott vagyok, és nincs egyetlen zavaró tényező sem, amelyik megbolygatná békés fotoszintetizálásomat. Mert zavaró tényezők sajnos felbukkannak alkalmasint.

Minden aggodalmaskodó olvasónak elmesélem sok szeretettel, hogy igenis megembereltem magam, és elmentem az üzemorvoshoz. Naná, hogy atrocitások értek ezerszámra, de hát nem is én lennék, ha nem így történt volna. Az csak a legkevesebb, hogy szemüveg nélkül olvastatták volna velem a látásellenőrző táblát, ami már csak azért is nevetséges, mert szemüveg nélkül a legfölső számot se látom, továbbá úgyis szemüvegben dolgozom (még ha egyszer egy percre meg is próbáltam nélküle). Továbbá az is kiderült, hogy nekem nincs vérnyomásom, úgyhogy tulajdonképpen nem is élek, szóval jobb lenne, ha nem rontanám a levegőt az üzemorvosnál. Ja, megkérdezték, hogy szüleim élnek-e. Egy darabig gondolkoztam, hogy azt feleljem, hogy “közöd vazze?”, de aztán meggondoltam magam. Megmondtam, hogy “igen, külön.”

Azt a tippet kaptam, hogy ha nem tudok aludni, annak ellenére sem, hogy hülyére dolgozom magam, tornázom, fordítok és blogolok, akkor ez biztos azért van, mert túl sokat gondolkozom, és nem tudom “elengedni” a munkát. Hát meg kell, hogy mondjam, a munkánál sokkal kellemesebb (és magasabb és jóképűbb) dolgokról szoktam fantáziálni alkalmasint lámpaoltás után. :) De még ilyesmi dolgokról is csak ritkán. És az sem jellemző, hogy a másnapok miatt rettegnék. Igen, azon szoktam sajnálkozni kicsit, hogy túl korán kell felkelnem, és hogy alig van időm aludni, és hogy milyen nyomorult dolog is ez, és így tovább, de… ezektől igazán nyugodtan lehetne aludni. Mindenesetre holnap, ha el nem felejtem, kikölcsönzöm az Alvászavarok, vagy Álmatlanság, vagy a jó ég tudja, milyen című könyvet, amit már pár napja kinéztem magamnak a polcon, és kitanulmányozom, hogy mi lesz nekem a legjobb. Addig is, amíg nincs Jó éjszakát! fedőnevű teám, főztem ma estére kamillát. Az sem rossz, csak nincs az a tiszta, hűvös illata és íze, ami a másiknak még forrón is megvan.

Amúgy meg napok óta levél-írhatnékom van, de igyekszem visszafogni magam. Az sosem szokott jóra vezetni, ha nekiállok levelezni. Csak ma este ért egy inger, egy teljesen szokatlan, váratlan és megdöbbentő inger, amitől majdhogy nem leküzdhetetlen vágyta érzek rá, hogy… de nem. Csak azért sem. Mert nem. Mert csak. Nem azért, mert nem akarom, hanem mert egyszerűen nem helyénvaló. Vagy talán még az sem. Egyszerűen csak nem kéne. Aztán lehet, hogy meggondolom magam, és mégis megírom. Még eldöntöm. Most viszont bebújok az ágyba, mert reggel még mindig korán kell kelni. Ez most már igazán mindennek a csimborasszója. Ez egyszerűen nem érvényes, hogy ennyi napon át egyfolytában dolgozni kell. Hát mikor alhatom végre ki magam? Nyilván nem akkor, amikor éjszaka levelet szeretnék írni, de…