2006.04.29.

Soha nem akartam senkinek sem bevallani, de egyszerűen muszáj. Gyűlölöm a szombatokat, vagy ha nem is mindet, de ezeket a minden második szombatokat, a “rossz” avagy “nehéz” szombatokat nagyon utálom. Minden egyes ilyen szombat előtt rosszabbul alszom, mint bármikor máskor, rettegek az összetűzésektől, amik tudom, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenül be fognak következni, és kínlódom egész nap. És tele vagyok indulatokkal, mert amellett, hogy a “másik társaságban” kell töltenem a napot, és főleg ugye azzal a bizonyossal, akivel nagyon nem szeretem, ráadásul a hétvégéim is rendszerint el vannak rontva, és nem tudok pihenni, nem tudok semmit sem csinálni… és bizony bármennyire is nem szoktam kimondani, nagyon dühös vagyok rá, hogy pont velem van így kitolva.

Már eddig is voltak kisebb-nagyobb bombák, amik tudtam, hogy idővel robbanni fognak. Az ilyen szombatokon még soha nem volt olyan kajaidőm, amikor nyugton ehettem volna fél órán át, és ne kellett volna valamiért ugrani. Még olyan sem volt soha, hogy ne kellett volna egész nap rohangálnom, két ember munkáját végeznem, és hogy ne én kaptam volna ki érte, hogyha valami kimaradt. Olyan sem volt még, hogy ennyi tennivaló jött volna össze, és ekkora bomba sem robbant még, mint ma.

Nekem már úgyis vacakul kezdődött a reggelem, rettegtem amúgy is a naptól már jó előre, ráadásul apám most hazatelepült, és bár nem szép dolog, de tény, hogy rosszul viselem a jelenlétét. Kár volna szépíteni, úgy tűnik, hogy mindig a pasik, és az jelenlétük vagy távolmaradásuk befolyásolja a hangulatomat, legyen szó akár B.-ról, akár apámról, akár D.B.-rol, akár H.-ról, vagy akár a Bizonyosról. Persze ez sarkított álláspont, hiszen a lányok jelenléte vagy távolmaradása is számít, csak valahogy kevésbé hangsúlyosan. Nyilván a heteroszexuális beállítottságom és a hormonrendszerem felelős ezért a jelenségért (bár apám, D.B és H. esetében nyugodtan kizárhatjuk a szexuális természetű vonzalmat, hacsak nem kívánunk a freudi pszichoanalízis mélységibe bonyolódni, de azt inkább ne tegyük).

Nincs nagy kedvem még egyszer elmesélni a történteket. Legyen elég annyi, hogy a fejem csak azért nem ordítódott le, mert elég jól rögzítve van, és az asztalok is csak azért nem borultak le, mert nehezek és nagyok. Meg azért azt is elmesélem, hogy miután az eget- és boltot rengető összetűzés véget ért, és én jó szokásomhoz híven bemenekültem az öltözőbe bőgni (csak kivételesen vittem magammal egy doboz csokifagylaltot, ja és megeresztettem egy nagyon kétségbeesett SMS-t, pedig nem lett volna szabad… mindegy), komolyan felmerült bennem a gondolat, hogy hatodikán nem írom alá a véglegesítésemről szóló új szerződést. Mert hiába imádok ott dolgozni (mert tényleg nagyon szeretek), és jövök ki remekül a társaság nagy részével is, tényleg, csak H., és az a másik, akitől tartok… de egyszerűen ezek a szombatok, ezek a hétvégétlenített hetek, és főleg ezek a szombatok, és H. a felsőbbrendűségének hitéből fakadó lekezelő, utálatos, ingerlő és kiborító dumáival, az állandó munkakerülésével és az irántam még csak titkolni sem próbált nem hogy ellenszenvével, de gyűlöletével egyszerűen nagyobb kihívás elé állítanak, mint amennyit el tudok viselni.

Nem akarom teljes egészében H. nyakába varrni a balhét. Nem vagyok könnyű természetű, és tele vagyok a tökéletesre való törekvéssel, és azt akarom, sőt, el is várom, hogy a részlegen minden a helyén legyen, minden rendben legyen, a papírok, a fegyverzetem (a tűzőgép, a cellux meg az olló is) a megfelelő fiókokban, a polcokon ne dülöngéljenek a könyvek, szóval hogy legyen minden úgy, ahogy lennie kell. Mondjuk még jó, hogy nem mondtam senkinek. Legalább akkor nem. Mert azért jobb így. Mert tényleg szeretek itt, és egy H.-féle törpekorcs egyszerűen nem utálhat ki innen, ahol rajta kívül, a nehéz természetem dacára (vagy éppen azért?) alapvetően mindenkivel jól vagy semlegesen kijövök. Nyilván ebből a társaságból kevesebbekkel, mint a másikból, no de mégis.

Tudom azt is, hogy érzékeny vagyok, de nem vagyok túlérzékeny. Vagyis de, sokszor az vagyok, az másik eset, amikor valami olyasmin borulok ki, ami szimplán bánt, mert butaságból úgy sikerült, ahogy. De amikor, mint ma, az utolsó utáni cseppnél borul ki a pohár, amikor dühös vagyok és csalódott, de mégis inkább dühös, akkor az nem az érzékenységemen múlik. Velem ilyen hangnemben senki nem beszélhet, mert ráborítom az asztalt, kivéve, ha olyan nehéz, hogy ez nem megy. Ritkán szoktam fizikailag bántalmazni embereket, emlékeim szerint egyszer történt csak meg mind ez idáig, és nagyon ritkán szoktam azt érezni, hogy brutális fizikai fájdalmat akarok okozni valakinek. De néha nagyon is ezt érzem, amikor bele akarok rúgni, és addig ütni, amíg él… veszélyes gondolat, és meg is rettenek tőle, főleg attól, hogy van, aki képes ezt kihozni belőlem. De ez is hozzám tartozik, a személyiségem sötét oldala, amelyik agresszív, és talán tényleg szadista is. Mielőtt még ennyire eldurvult volna a helyet, késő délután körül, azt a szisztémát követtem, hogy pontosan annyira foglalkozom H. kaja, vécé, és egyéb természetű igényeivel, mint ő szokott az enyémekkel, azaz egyáltalán nem. Aki megenged magának egy munkanapon belül két ebédszünetet is, mindkettő jóval hosszabb félóránál, az nekem ne papoljon. Aki egész nap egyetlen könyvet nem bírt megemelni, annak ne legyen bőr a képén arról magyarázni, hogy milyen fáradt – főleg ne akkor, amikor én hurcolom kocsiszámra a megengedettnél jóval nehezebb könyveket.

Egyetlen apróság tért csak el a szokásos öltözőbe bújós koreográfiámtól. Kivételesen jött valaki, aki illetékes is, ÉS hajlandó volt meghallgatni és elhinni is az én változatomat is a történtekről… Egyszerűen arról van szó, hogy tudom, hogy jó vagyok. Nem sajnálom magam, ha dolgozni kell, hanem csinálom, ráadásul szívesen, minden egyes vevővel udvarias vagyok, és nagyságrendekkel jobban ismerem a részleget, mint mondjuk H. (ami nem nagy kunszt) és elég jól eligazodom a raktárban is. Gyors vagyok és hatékony. És nem vagyok beképzelt, bármennyire is úgy tűnik, egyszerűen csak tudatában vagyok annak, hogy használható, jó munkaerő vagyok. Amit egyáltalán nem árt, ha az ember tud magáról. És azt is elárulom, hogy az sem árt, ha ebben azért időről időre megerősítenek. Hogy ezt jól csináltam, vagy hogy ez ügyes volt. Mert tudnom kell: nem azt, hogy mások szerint is jó vagyok-e, hanem azt, hogy mások is jónak értékelik-e azt, amit én jónak könyvelek el.

Már pedig ebbe nem fér bele az, hogy egy magát kiskirálynak képzelő, antiszociális professzionális munkaimitátor velem olyan kiskocsmabeli hangnemben beszéljen, ahogyan ma tenni merészelte. És igenis hiszek a magam igazában, mert nem én vagyok se nem az első, se nem az egyetlen, se nem az utolsó, akivel többé-kevésbé súlyosan összetűzött már a fentnevezett agresszív pincsikutya. Csupán energiatakarékossági okokból nem vagyok hajlandó utálni, miszerint valakibe, akit csak utálni tudnék, fölösleges ennyi erőt elvesztegetni, ugyanis valakit utálni komoly és folyamatos teljesítmény. Tehát nem vagyok hajlandó utálni, főleg azért nem, mert amúgy is energiavámpírként működik. Amikor ma hatkor elpályázott, mintha újjászülettem volna.

Mint amikor apám végre lelép itthonról. Vagy mint amikor D.B. hazajön, vagy mint amikor meglátom a Bizonyost, és a nyakába ugrom, aztán elbújok valahova remegő térdekkel, és majd belepusztulok a boldogságba. Mert ezek olyan események, amelyektől felszabadulnak energiák. Úgyhogy majd ma, amikor ágyba bújok végre, ilyen dolgokra fogok gondolni. Olyanokra, amiktől erősnek, élőnek, létezőnek és boldognak érzem majd magam. Amitől majd jól fogok aludni, szépet álmodni, kipihenten és boldogan ébredni. Így lesz a legjobb. :)

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .