Mézesfalás

Mert egyszer erről is kell írni. Bár késő éjjel van, és én nagyon fáradt vagyok, és holnap is dolgozom, mégis muszáj. Mert egyszer őszintén kell vallanom arról, hogy mi a Mézesfalás, miről szól, miért fontos, és miért olyan, amilyen.

Ha valaki laikus, nincs nyakig elmerülve a Harry Potter-világban, és nem is szándékozik ezen változtatni, az meneküljön most. Komolyan mondom. Aki nem ennyire laikus, az minden bizonnyal járt már a Mézesfaláson. Remélhetőleg mindezt nem az elmúlt két és fél hónapban tette, hanem még előtte, valamikor a fénykorban. (Mintha még valami történt volna pontosan és kereken két és fél hónappal ezelőtt. Ó, igen! Mintha főállású munkahelyem lett volna, ami a testemet, lelkemet és szellememet is nullára kimeríti.)

Mindig is szerettem (volna) tartozni valahova. Amióta csak tudom, hogy létezik, szerettem a Harry Pottert. Az évek során – többnyire szintén a HP-nek köszönhetően – az angoltudásom is fejlődött. Mi más lett volna evidens lépés, mint csatlakozni valamelyik magyar rajongói oldalhoz? Így is tettem még valamikor a nyáron. A pontos napot nem tudom már. Megkereshetném, ha nagyon akarnám, de nem hiszem, hogy ennyire fontos lenne. Szóval nyáron belekezdtünk. Sokan voltunk. Lelkesek.

Mi történt azóta? Nos, az oldal akkori webhosting partnere felmondta a szerződést. Nem voltak korrektek, mi pedig elég teszetosza, amolyan tinédzser-módon kezeltük a problémát, így történhetett, hogy ténylegesen lekapcsolták az oldalt. Ami még ennél is nagyobb gond, hogy bár találtunk új szervert, az átregisztrálás is – többnyire a tinédzserkori teszetoszaságnak köszönhetően – csúszott. Hopp, egy hónap kimaradás. Aztán két hónappal később az új partnernek sem sikerült fizetni – hopp, még egyszer lekapcsolták az oldalt.

És mi történt még? A kimaradások miatt elkezdtek feltűnedezni a rosszindulatú népek, akik, csodák csodájára, leamortizálták a csapatunkat. Bizony. Ugyanis a híríróink dicső seregének egyik tagja a sok piszkálódás és rosszindulat miatt kérte és kapta is a felmentését. Egy másik, mivel éppen a szerencsétlen korosztály tagja, érettségizik. Én pedig, mint olyan, főállásban dolgozom, csak épp nem a “minden hétköznap 8 óra munka” modellben, hanem a 8 vagy 10 vagy 12 óra, a hét mindenféle napjain össze-vissza modellben. Ami, az érdeklődők kedvéért elmondom, könnyű fizikai munka, amennyiben könyveket kell pakolni, elég nagy súlyokat emelni olykor, a munkaidő teljes egészében, eltekintve a félórás ebédidőtől álló testhelyzetet kíván, és emellett vannak a vevőnek nevezett létformák, akik egyrészt a szellemi készenlétedet, másrészt sokszor a lelki energiáidat is felemésztik egy pillanat alatt. Az emberi hülyeség sokszor fárasztóbb, mint lefutni egy maratont. Aki nem hiszi, álljon be helyettem egy napra.

Mindegy. A lényeg az, hogy maradtunk ketten, ha az érettségizőt és a felmentetettet leszámítjuk, és a kettőből az egyik egy húszéves pályakezdő ilyen munkában, a másik pedig egy önismereti válságban szenvedő elsős gimnazista. És velük szemben a sok rajongó, aki viszont frissítésre vár.

Csoda, ha megelégeltem? Lara nevében nem nyilatkozom semmiről. Nekem viszont két állásom van, és a másodikért is rendszeresen rugdosni kell, hogy időben kész legyek. Meghirdettük, hogy keresünk új embereket. Ennek csaknem egy hónapja. És az emberek ezrével jelentkeztek. Mindegyik elmesélte, hogy ő kicsoda, micsoda, mit tud. Napokig, szó szerint napokig keresgéltem és válogattam a híreket, amiket kiadhatok nekik. Az általuk bevallott nyelvtudás szintjéhez és a korosztályukhoz igazítottam a kiadott feladatokat. És mikor beérkeztek a próbafordítások, három estén át javítottam és töltöttem fel őket. És igen, csömöröm lett tőle.

Csömöröm volt attól is, hogy a barátom szakított velem. És nem volt kedvem a sebeim nyalogatása helyett ilyesmivel tölteni az időmet. És közben szerelmes lettem valaki másba. És állandóan iszonyatosan fáradt is voltam. És nem volt kedvem csinálni semmit az ég világon. Remekül éreztem magam, hogy két hétre teljesen otthagytam a Mézesfalást mindent vállalt kötelezettségemmel egyetemben. Rá sem néztem, bizony. Az érkező emaileket elolvastam, megjelöltem, a megfelelő mappába tettem, és nem válaszoltam egyre sem. Szükségem volt időre.

És azt is tudni akartam, hogy kik a rámenősek, a kitartóak, akik nem fogják egy pillanat alatt feladni. Akik tényleg be akarnak szállni.

Ma délelőtt dolgoztam. (A délelőtti műszak, úgy mellesleg, délután ötkor ér véget.) Ma még túlóráztam is, ha nem is sokat. És mindenkitől elköszöntem, hogy kellemes húsvéti ünnepkört kívánjak, mindazoknak, akikkel holnap már nem találkozom. Aztán hazajöttem.

6 után nem sokkal már itthon voltam. És 7 körül nekiültem, hogy átnézzem a fordításokat – jó egy órámba telt. A maradék néhány hírt átnéztem, korrigáltam, feltöltöttem. Aztán, akárki akármit saccol rá, két órámba telt, amíg az összes mailre válaszoltam. Azoknak is, akiket beválogattunk a csapatba, azoknak is, akiket feltételesen, és azoknak is, akiket sajnos jelenleg nem. És bizony, hogy mindenkinek írtam külön levelet. Egyesével. Aztán további két órát szántam arra is, hogy az elmúlt időszak kommentjeit átnézzem, és legalább a nagyon csúnya részét töröljem. És igyekeztem nem felhúzni magam semmin. Sem a személyemet, sem az oldalt (amiért az elmúlt fél évben, és akár hiszitek, akár nem, de az elmúlt hónapban is rengeteget dolgoztunk) érő sértéseken. Nem is sértések voltak már ezek – ezek tomboló, süvítő, gyilkos indulatok voltak.

Én azt mondom, nem árt, hogyha néhány embert elveszítünk. Akik maradnak, azok az igazán hűséges, lojális, szerető és támogató közönségünk. Akiknek érdemes dolgozni. Csak az a baj, hogy nem veszítettük el a keselyűket sem. A dögkeselyű ilyen állat, hogy megérzi a haldoklót. Úgyhogy itt az ideje, hogy megmutassuk: nagyon is élünk. Ezért örülök, hogy írtam az embereknek ma este. Még ha a mai napomon nem is nagyon volt még idom megállni egy pillanatra. Ugyanis bár egyesek a tavaszi szünet áldásos időszakát élik, én nappal dolgoztam, este dolgoztam, és holnap is dolgozom. Hogy meddig is? Ó, csak este 9-ig, ami után még hazajövök, és tojást festek és takarítok.

És úgy tűnik, hogy még egy körlevelet és egy hirdetményt is kell írnom holnap. Valamikor. Hogy mikor? Rejtély.

Ellenben, mint neurotikus, labilis, és önfegyelemmel nem rendelkező személy, alkalmatlan vagyok rá, hogy egy honlapot elirányítsak. Egy önismereti válsággal küszködő oldaligazgatóval együtt. Úgyhogy most azt várom, hogy az új csapat összeálljon, dolgozzon, nekem elég legyen néha egy picikét megjelennem a színen, hogy lássák, élek még, szerkesztgetni a saját kis rovatomat, és boldogan élni, míg meg nem halni.

Nincs sok értelme ennek a mai bejegyzésnek. Nem is ezt akartam írni. Csak valahogy ma sem sikerült azt írni, amit akartam. Azt szerettem volna elmesélni, hogy mennyire fontos és jó dolog tartozni valamihez, de mennyire terhes és ijesztő, amikor felelni kell a dologért, amihez tartozol, mert hipp-hopp, a nyakadba szakad. És szeretném, ha újra csak tartozhatnék a Mézihez, és nem állna az összes lábával az én vállamon. Ez ugyanis már a sokadik dolog, amit felelősséggel és beosztással kéne csinálnom, és ennyire a nap 24 órája nekem kevés.

Fáradt vagyok már ahhoz, hogy szépeket fogalmazzak. Vagy akár csak értelmeseket. Vagy bármit. Elmegyek aludni. És mire felébredek, minden elrendeződik majd magától. Ha pedig nem, akkor az el nem rendeződött dolgokat jól seggbe rugdosom. :)

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .