#628

Kéne főzni egy teát. Vagy egy kakaót.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

#627

Könyvesboltban dolgozni azért jó, mert annyit olvashatsz, amennyi csak a csövön kifér. Munkaidőn kívül.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

Este

Az a gyanúm, hogy a blogmotor-elégtelenségből fakadó jelenség miatt ez a bejegyzés a délelőtti alatt fog helyet foglalni, és ezért soha senki nem találja meg.* Talán jobb is így. Mindenesetre a laikusok kedvéért elmondom, hogy a délelőtt című darab délelőtt képződött, míg az este című ugyanaznap este (azaz most), ezáltal a látható sorrenddel ellentétes kronológiában követik egymást. Nem mintha számítana egyébként.

Kicsit elromlott a kedvem így estére, pedig bárki megmondhatja, hogy délelőtt sem voltam éppen csúcsformában. Ennek ellenére. Nem, munkaundorom éppen nincsen, meg életundorom se, csak valahogy elkedvetlenedtem, és elenyésző mértékű lelkesedéssel nézek a holnap elébe. Pedig biztos nem lesz rossz, tulajdonképp mitől is lenne… csak vicces dolog, hogy ha végigzongorázom azon kollégák nickneveit, akik lesznek holnap, és azokét, akik nem, akkor ugyanaz a reláció rajzolódik ki, mint amit én is érezni vélek. Pedig nem is én adtam a nickneveket, egy-két kivételtől eltekintve. De ebbe nem megyek bele alaposabban, egyrészt mert nem pletykálkodunk a kollégákról (csak egymás között, úgy szórakoztatóbb), másrészt meg ki tudja, ki mikor és mivel fog szembesíteni abból, amit leírtam.*

Amikor lementem kakaót főzni, a cicamicamacskaállat olyan kétségbeesetten vinnyogott, hogy gondoltam, kiengedem egy fél órára, hadd lásson világot. Úgysem megyek olyan hamar aludni, kimegyek majd érte… száz szónak is egy a vége, engedékeny hangulatomban voltam, kinyitottam az ajtót. A Narancssárga kidugta az orrát, aztán csigalassúsággal kivonult a résnyire nyitott ajtó résén. Meghallgatta, hogy az a rémes zaj az égből eső víztől származik, ami hideg és nedves is, majd egy jól irányzott 180 fokos fordulatot véve visszarohant a lakásba, fújt egy nagyot az esőre, és inkább az üres tányérja mellett vinnyogott tovább. Vicces állat ez a macska :)

Könyvesboltban dolgozni számtalan okból jó dolog, és számtalan okból pocsék dolog. Kifejezetten ebben a könyvesboltban dolgozni számtalan okból kiváló dolog, és számtalan okból rettenetes dolog. De azért elsősorban mégiscsak azért jó dolog könyvesboltban dolgozni, mert – bár csak munkaidőn kívül – annyit olvashatsz, amennyit csak akarsz. Persze vigyázni kell a könyvek állapotára, nem szabad ramponálni (amire én kifejezetten hajlamos vagyok, ha nagyon akarok vigyázni valamire), és egyáltalán: olyan állapotban kell visszavinni a könyvet, hogy a vevőnek eszébe se jusson, hogy ezt a könyvet valaki egyáltalán a kezébe vette már (Szerintem ezt a bort egyszer már megitta valaki).

Vicces egyébként, hogy azt hiszik, hogy a “friss” könyv még teljesen érintetlen. Ami kint van az eladótérben, azt legalább öt, de inkább hat ember összefogdosta, legalább három alkalommal átpakolták már egyik helyről a másikra, és ez mind csak azóta, hogy hozzánk megérkezett. Aki makulátlan, érintetlen könyvet szeretne kapni, az próbálkozzon a nyomdában. Könyvesboltban hibátlan, tökéletes példány nem létezik. Az se, ami original csomagolásban van, ha van egyáltalán original csomagolása :) De ez egyébként egyáltalán nem azért jutott eszembe, mert olyan sok kekec vevőnk volt ma, dehogy!

Az sem jutott eszembe, hogy milyen görény is volt az a nagyjából 190 magas pasi, aki odajött hozzám édesdeden vigyorogva, és közölte, hogy “elnézést, nem érem el azt a könyvet ott a fölső polcon, levenné nekem?” Kapja be, nyújtózkodva még én is elértem volna. Hoztam egy sámlit, és valószínűleg elég gyilkos pillantásokat vethettem rá, mert visszarakni már egyedül is sikerült neki. Örüljön, hogy nem vágtam fejbe egy Általános Kislexikonnal, vagy mondjuk kettővel.

“Tessék mondani, ez a Da Vinci-kód ugyanaz, mint a film? És ez tényleg ilyen vastag? De hát a film csak két óra! Rövidebb nincs?” (Nem, sajnos a Kötelezők Röviden abszolút hiánycikk, nagyon sajnálom.)

Az sem volt a legkevésbé sem vicces, hogy behívtak az irodába aláírni az adóbevallásomat, aztán némi keresgélés után rájöttek, hogy nekem talán azért nincsen 2005. évi adóbevallásom, mert nemhogy itt, de sehol sem dolgoztam 2005-ben. Előbb vagy utóbb meg úgyis át kell majd nyergelnem önadózásra meg egyéni vállalkozásra meg ki tudja még, miféle rettenetekbe keveredek majd.

Amin pedig kiakadtam, eléletkedvetlenedtem (ugye ilyen szó nem létezik?) az a számtalan jelen boltot illető negatívum egyike volt. Én tényleg nem tudom, mit csinálok rosszul. Legjobb tehetségemhez képest is hatalmas erőfeszítéseket teszek, és azt hiszem, nem is csinálom rosszul, hogy mindenkihez nemcsak udvarias, hanem kedves és türelmes is vagyok, de tényleg. Kifejezetten kedves vagyok mindenkivel. Sokszor még jobban is, mint amennyire egyáltalán bírok. És mégis néha (rendszeresen?) olyan csúnyán rám förmednek, lekiabálják a fejem, amikor tényleg semmi rosszat nem mondtam vagy csináltam. Annyira tudnám értékelni, hogyha legalább egyszer elmondanák értelmesen a dolgokat, és akkor megérteném, megjegyezném, megtanulnám. Nem értek az olyanokból sajnos, hogy “tedd le az izé mellé”, és főleg nem akkor, hogy ha megkérdezem, hogy mi az az izé, akkor arra azt a választ kapom, hogy “hát az az izé”, és ha tovább forszírozom a kérdést, akkor megkapom, hogy ne akadékoskodjak, lesznek ott elegen, akik megmondják, hogy hova kell letennem azt a tizenöt tonna könyvet, amit már öt perce próbálok nem elejteni. Pedig bennem tényleg nincs rossz szándék. Még azokkal szemben sem, akik utálnak. Mert azért van ilyen is, még ha nem is sok, és kicsit több az olyan, aki csak nem bír különösebben, de az legalább már nem fáj. De amikor ok nélkül kikapok valamiért, az bizony fáj. Mert én igenis igyekszem. Erőmön felül igyekszem mindenben nem csak jó, de a legjobb lenni, és mindezt kedvesen, udvariasan, derűsen és egyébként is, úgy végrehajtani, ahogyan a sajnos nem létező nagy könyvben meg kellene, hogy legyen írva, ha létezne. Vagy annál egy kicsivel azért jobban. Tudom, hogy nem felelhetek meg mindenkinek, főleg nem akkor, hogyha egymásnak ellentmondó utasításokat kapok tőlük, és teljesen különböző elvárásaik vannak, de igyekszem. Annyira igyekszem…! Kihozok magamból mindent, amit csak lehet, és… na, hát ezért. Most már nem írom le újra ugyanezt még egyszer. Most már tényleg nem.

Megiszom a kakaómat, olvasok kicsit, aztán alszom. Délelőtt találkozóm van, délután dolgozom. Reggel még, mindezen dolgok előtt meg kell írnom néhány könyvajánlót, terveim szerint négyet. Ez azt jelenti, hogy nagyjából egy órával korábban kell kelnem, mintha csak a találkozó lenne tervbe véve, ami azt jelenti, hogy már így is elég késő van. De kakaózni és olvasni akkor is kell. A sok “komoly”, “felnőtt” irodalom után, amit mostanában nyúztam (Hornby: Hosszú út lefele, Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb, Kiss Ottó: Javrik könyve, meg Robert Cormier: Én vagyok a hunyó! ami ugyan elvileg ifjúsági, de elég megterhelő – és bár út közben lazításul beiktattam egy Narnia 6. kötetet, azért ez mégiscsak sok így egyszerre) szereztem magamnak valami bűbájos kis csodát. Régóta szemeztem már a borítójával, és annyira kedves és szeretnivaló, hogy ma végre lecsaptam rá. Aztán ha ez megvolt, akkor elhozom a Narnia 7. kötetét is, mert most már csak el kéne olvasni, ha angolul, hát angolul. Régen olvastam angolul. Addig viszont belevetem magam ebbe a gyönyörűségbe :)

*a szerkesztő jegyzete: Nos, a kronológia hiba szerencsére most már nem áll fenn. De hogy a nicknevekkel mit akartam, az bizony már előttem is rejtély, pedig nagyon kíváncsi lettem.

Ja, és nem tudja valaki, hogy mit olvashattam akkoriban? Azt tippelem a feljegyzéseim alapján, hogy a Cincin lovag legendája lehetett, és az tényleg bűbájos volt.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Délelőtt

Annyi mindent csinálhatnék. Süthetnék palacsintát, mert nincs ebédem mára, és talán a magas jóképű is örülne neki. Vagy kitakaríthatnám az egeret, mert szegény irtó büdös. Vagy mondjuk legalább felkelhetnék, zuhanyozhatnék, összeszedhetném magam, és elmehetnék valahova még munka előtt.

Persze mindezeket a dolgokat nem teszem. Pasziánszozok, mint a hülye, bambulok, sajnálom magam (bár tulajdonképpen nincs miért, de az mellékes), és kínlódom. Az egyetlen dolog, amit érzek, az az, hogy nem vagyok a magam ura. Senki másé sem, de magamnak is képtelen vagyok parancsolni.

Rémes, hogy már vagy három órája ébren vagyok, de nem csináltam még semmit az ég világon. Azt hiszem, a macskát megetettem valamikor. De még a tükörbe se néztem bele (bár azt lehet, hogy jól is tettem…) semmit. Ez az egész kuckó is annyira esetlenül van kitalálva. Hiszen nem fér el benne semmi, csak a számítógép meg az ágy. És gyűlölök lemászni a lépcsőn, nem csoda, ha tényleg nem tudok mit kezdeni magammal.

Egyébként meg nincs is kedvem palacsintát sütni. Nincs itthon semmiféle lekvár, se nutella, se semmi ilyesmi, és egyébként is tiszta olajszagú lenne tőle a hajam. Az egyetlen, amit akarok, az a péntek délutánom elcserélődése egy péntek délelőttre, és ez az egyetlen dolog fölöttébb esélytelen.

Azt hiszem, benyomom az új Paul Simon-lemezt jó hangosan, és szerzek magamnak valami reggelifélét. Ennél jobb ötletem nincsen sajnos. Talán ideje lenne száműzni azt a tévképzetemet, hogy valaki alattomban ellopja a napjaimat, a szabadidőmet, meg az életemet. Én vagyok az a valaki. És persze, tehet róla ez a szerencsétlen munkabeosztás, például hogy szinte egész júniusban délutános vagyok, kivéve, ha köztes (magyarul minden este vagy 7-ig de inkább 9-ig dolgozom), és az is, hogy nincsenek hétvégéim, és minden más vacakságot is okolhatok érte, de alapvetően mégiscsak én tehetek róla.

Akkor már inkább kitöltöm a napjaimat evéssel, olvasással, munkával, tisztálkodással meg alvással, és valami minimális szociális interakcióval, de nem hagyom elúszni őket.

Pasziánsz, basszus! Legalább valami fantáziadúsabb lenne, nem ez a kifejezetten a halott idők kitöltésére Windowsba telepített…

És még azon voltam kiakadva, hogy a Nullánál is kevesebb nem szól semmiről, nem történik benne semmi az ég világon, csak esznek, dugnak és drogoznak… na, hát én még a magam részéről az utóbbi kettőt sem. Akkor milyen alapon merem azt állítani rá, hogy unalmas? Hogy olyan minimalista, hogy még a cselekmény is minimális? Ó, igen, a szám az nagy. De még mekkora. A két mondatos minimalistablog szerzője észt oszt. Hehe.

A tökfej, aki vagyok. Szánalmas.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

#626

Iszonyatosan kegyetlen dolog a vekker. Nincs benne semmi fokozatosság, kíméletesség, hanem csupa hirtelen, fülbántó agresszió.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!