2006.05.05.

Ülök már itt egy pár perce, és nézem a fehéret. Hátha eszembe jut valami, amit ráfeketíthetnék, hogy a végén lila legyen :) De tényleg. Jártak dolgok napközben az eszemben, és mégis. Most valahogy mégsem írom le őket. Egyrészt azért, mert már nincsenek itt. Másrészt pedig azért sem, mert eszembe jutott, vagyis tulajdonképpen nem is eszembe, hanem tudomásomra valami, ami minden mást kiszorít a szűkös fejemből. Hogy mi is az? Nem is tudom, hogy mondjam. Talán csak úgy belekezdhetnék, hogy elmeséljem, ahogy van.

Hogy ne beszéljek mellé túl sokat, a lényeg az, hogy ha megkérdezik, hogy érdekel-e, hogy kik olvasnak, megmondom, hogy nem, és ez meg is felel az igazságnak. De néha ettől függetlenül is sokkol, ha megtudom valakiről, hogy ő is. Ma pedig nem elég, hogy sokkolt, de kifejezetten zavarba is hozott a tény. Ugyanis nevetségesnek éreztem magam tőle, és ez a tünet még mindig nem múlt el. Ugyanis jelen esetben kétféle dolgot jelenthet az olvasásom. Vagy legalább egy kicsit érdeklem a delikvenst, vagy tényleg megragad minden alkalmat, hogy hülyét csináljon belőlem. És az a baj, hogy nem tudom, melyikről van szó. A józan eszem és a lelkem nagyon bízik benne, hogy az első esetről van szó, de egyszerűen nem mehetek biztosra. Főleg akkor, amikor olyan kis apró gonoszságokat (amik már nem komiszságok, tényleg gonoszságok – és még én vagyok a nem-kedves) enged meg magának, amilyenekkel legutóbb általános iskolás koromban tették pokollá az életemet.

Persze tulajdonképpen mindig is volt rá okom, hogy nevetségesnek, gyengének, butának érezzem magam. Ameddig jártam iskolai tornaórákra, mindig én voltam az utolsó, akit beválasztottak a csapatokba. Tudom, hogy ez klisé, de mégis így volt. Iszonyatosan kegyetlen világ az általános iskola, és nagyon szerencsés az, aki ezt képes felnőttkorára elfelejteni. Pontosan ismeri mindenki a listákat, ki a legjobb a labdajátékokban, és kik azok, akik utoljára maradnak, mert kicsik, gyengék vagy bátortalanok. Kik a jó tanulók és kik a gyengék. Kik állnak az evolúció csúcsán, és kik azok, akik megrekedtek valahol lejjebb. A csúcsegyedeknek természetesen minden szép és jó, süt a nap, és a helyükön vannak a dolgok. Akik ebből valamiért kiszorultak… azoknak nem annyira.

A magam módján okos kiskölyök voltam. Kérdeztem. Tudni akartam. Mindent. De nem volt számomra alkalmas ez az “üljünk egy helyben, és figyeljünk a tanító nénire”-modell. És bár imádtam a játszótereket, sőt, hintázni a mai napig imádok (és a kérdezőkedvem is kezd szerencsére visszajönni) és egyébként is, amolyan örökmozgó voltam, a tornaórákat mindig gyűlöltem. Ott merült fel először életemben, hogy esetleg testi hiányosságaim vannak, hogy képtelen voltam (és vagyok mind a mai napig) dolgokat messzire vagy erősen dobni, célozni, futni. Hogy gyenge és görbe a hátam, vagy tudom is én. Nem rendelkeztem azokkal a kvalitásokkal, amikkel kellett. Mászni, kúszni, csúszni, tekeregni, lengeni soha nem féltem, és tudtam is. De a fogpiszkáló karjaimmal kézen állni, kislabdát dobni, labdát elkapni, labda elől kitérni, ügyesen mozdulni soha.

De mondok még mást is. Hiába voltam tényleg, számon tartott okos kölyök, mert nem írtam leckét, nem vittem el a könyveimet órára, nem tartottam rendet a padomban (amiért számtalan alkalommal részesültem abban a nagyon megalázó epizódban, hogy a padom tartalmát kiborították a földre, és nekem rendet kellett tenni. De engem bizony ez nem rendszeretetre, hanem dacra sarkallt. És nem egy epizód elég élénken él még bennem. Például egyszer (na jó, ezer meg ezer alkalommal, de ez most pont egy eset volt) kölcsönzőből kaptunk valami piros szoknyát, és azt kimosva vissza kellett juttatni az iskolába. Én már előző nap bevittem, és benn hagytam az iskolában a padban. Mivel másnapra a szoknya eltűnt, azt gondoltam, hogy nyilván beszedték. 8, talán 9 éves voltam, mi másra gyanakodhattam volna? Egy hét múlva derült ki, hogy a takarítónő vette ki a padomból (hogy miért, az máig is rejtély) és én valami egetrengető szidást kaptam érte, hogy nem jelentkeztem, hogy én voltam az, aki nem adta le a szoknyát, hiába hittem azt, hogy igen.

Mindig más voltam, mint a többi. Gyorsabban beszéltem. Sokkal. Másképp gondolkoztam. Mást kérdeztem. És egyébként is: mindig sokkal fontosabb volt, hogy az adott tanár szeressen, mint az, hogy mit tanít. Ha a tanár hajlandó volt szeretni, akkor imádtam tanulni a tantárgyát. Ha egy tanár görény volt velem, akkor képtelen voltam leülni és a könyvvel foglalkozni, mind fizikailag, mind lelkileg. És naná, hogy az a “többi” nem viselte jól, hogy más vagyok, mint ők. Főleg, hogy a magam különbözőségét úgy fogtam fel, hogy én jobb vagyok náluk. És vicces módon egyszerre jelenítettem meg az alsóbbrendűség és a felsőbbrendűség egyes jegyeit. Cserébe pokollá tették az életemet. Szó szerint. Elvették a cuccaimat és dobálták a teremben egymás között. Tudták, hogy úgyse tudom elkapni, visszavenni. Iszonyatosan sokat bántottak, főként szavakkal, csúfolódással, gyötréssel. És tévedés az a duma, amivel a kiközösített gyerekeket etetik, hogy ha nem figyelsz oda, abbahagyják. Soha nem hagyják abba. Ha egyszer rájöttek, hogy te vagy a leggyengébb láncszem, örök időkre az is maradsz. Mert ha csendben tűröd, hogy gyötörjenek, akkor is látják, hogy fáj. És ha látják, akkor elvesztél.

Nekem pedig fáj. Főleg, ha valami olyanért bántanak, amiről nem tehetek. Amin nem tudok változtatni. A testi, beszédmódbeli, megjelenésbeli hiányosságaimra gondolok első sorban. Hogy faxon lehet nyaralni küldeni… hát az sem kedves. De amikor még ki sem nyitottam a számat, de már elkezdtek berregni nekem, nyelvüket tekerészni, imitálni a beszédmódomat és sebességemet, valami olyan elemien gonosz módon, azt soha nem felejtem el. Az valami olyan borzalmas égetést csinál itt benn, amitől meg tudnék halni. Amitől úgy érzem, hogy egy idióta senki vagyok, aki hülyeségeket beszél, és akire tényleg nem érdemes még csak oda se figyelni. Az Algernonban van egy rész, amikor Charlie megkérdezi magától meg a világtól is, hogy hogy is van az, hogy az emberek, akiknek soha eszükbe nem jutna csúfot űzni egy vak vagy testileg nyomorék emberből, egy értelmi fogyatékossal kedvükre gúnyolódnak. Én másként kérdezem majdnem ugyanezt: ha tőlem elvárható az az udvariasság, hogy nem teszek nevetségessé egy kerekesszékes embert, és nem gáncsolom ki a vakokat az utcán, akkor velem szemben miért nem várható el az a minimális gesztus, hogy nem tesznek nevetségessé olyasmi miatt, amiről nem tehetek? A törpenövésű embernek sem mondják, hogy nyújtózkodjon csak, előbb-utóbb majd magasabb lesz…

Gyűlölök magamban mindent, ami nem tökéletes, és ennek ellenére, elég paradox módon, de mégis logikusan, gyűlölök mindent, ami nem teljesen átlagos. Gyűlölöm mindazon gyengeségeimet, amik támadási felületet nyújtanak. Azt hiszem, akkoriban született meg az a poggi, aki mostanában vagyok, amikor erre rájöttem. Az, akinek látszom, és az, aki elbújva, de azért nagyon is létezik a szorosan rásimuló álarc mögött.

Egy pillanat alatt eldől, ki az, akit megszeretek, és ki az, akit nem. Ki az, akiben megbízom, és ki az, akiben nem. És szintén egy pillanat, amíg (úgy tűnik) teljesen kiadom magam valakinek. Hogy milyen vagyok, hogy mennyire vágyom a szeretetre, el- és befogadásra, társaságra. És igen, igazuk van azoknak is, akik azt mondják, hogy elmarom magam mellől az embereket. Mert soha nem tanultam meg, hogy hogyan tarthatnám őket magam mellett. Amikor ezek a szocializációs készségek kialakulnak az emberben, én totális outsider voltam, és borzasztóan magányos és boldogtalan. És minden napom annak a jegyében telt, hogy rettegtem az ütésektől, amiket kapni fogok, és nyalogattam a sebeimet, és bíztam benne, hogy másnap talán jobb lesz. Sosem múlt el. Kicsit jobb lett, amikor gimiben új osztály volt, és új közösség, és mégis: ott is meglett a helyem. Ami annyira nem volt rettenetes, mint korábban, de mégis. Mindig, minden társaságban, minden közösségben voltak olyanok, akiknek a szavára adtam, és olyanok, akik akár bántottak, akár nem, de akiktől rettegtem. Mert tudtam, hogy ha akarnának, tudnának bántani. És persze többnyire akartak is.

Pocsék dolog, hogy képtelen vagyok titkolni, ha fáj. És még rémesebb, hogy alig pár óra alatt bárkinek, aki egy kicsit is nyitott, képes vagyok a kezébe adni a kulcsot ahhoz is, hogy boldoggá tegyen, és ahhoz is, hogy annyira megkeserítse a mindennapjaimat, amennyire csak akarja. És ez már soha nem fog elmúlni, igaz? Tulajdonságokban tudok változni, de az alapvető természetem örök. És én bármennyire is szeretném, nem szeretek az lenni, aki vagyok. Nem vagyok rá alkalmas, hogy egyedül legyek. Kell valaki, aki mellettem áll, aki fogja a kezem. Valaki, aki a társam, aki az életem része, aki kicsit én vagyok. Aki éppen úgy beenged magába, ahogyan én beengedem őt magamba. Olyan, akiből erőt meríthetek, nem pedig olyan, aki lemeríti az erőimet.

Képtelen vagyok taktikázni. Megjátszani a távolságtartót, a hűvös, kiegyensúlyozott személyiséget, az úrinőt, aki szolid biccentéssel fogadja a hódolókat. Ha én szeretek valakit, akkor őt teljes lényemmel szeretem, hatalmas szeretetadagokkal, kontrollálatlanul és kontrollálhatatlanul.

Annyira jó lenne ilyenkor este megölelni valakit, aki visszaölel, azt mondani, hogy “szép álmokat”, és együtt bebújni a takaró alá, lekapcsolni a villanyt, és abban a boldog tudatban aludni, hogy nem vagyok egyedül. De hiába minden igyekezet, mert egyedül vagyok, és hiányzik az emberi érintés, hiányoznak a nagy ölelések, hiányzik, hogy a testemet is a magam részének érezzem, ne csak a tudatomat. És olyan jó volna tudni, hogy vajon az a néhány nap, az a pár óra igaz volt-e, vagy csak elképzeltem, és hogy tényleg olyan jó volt-e, mint ahogyan emlékszem, vagy csak az emlékezet megszépítő ereje játszik velem.

Túl sokat fantáziálok. Túl sokat reménykedem, túl sok mindenben. Túl sok időt szánok mérlegelésre, okok keresésére. Túl keveset alszom, túl keveset élek. Túlságosan is eltúlzott vagyok. Csak ölelj meg, és adj egy zsepit, különben át fogom áztatni a ruhadarabjaidat.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .