Most olyan jól érzem magam. Gondolom ennek ahhoz is köze van, hogy (már megint) meg kellett nézni a Love Actually (Igazából szerelem) című filmet, egyrészt mert már rég láttam, másrészt pedig azért, mert D.B. még egyszer sem. Egyébként is, idén még csak másodszor néztem meg (most ellenőriztem a feljegyzéseimben, én is azt hittem, hogy többször volt). Nem tudok mit tenni, imádom ezt a filmet. Csupa nyál és szirup és kis humor is, épp csak amennyi kell, és sok szereplő, sok történet, sok kicsi happy end, sok híres színész, egy dögös Alan Rickman és Hugh Grant és Colin Firth, és a legdögösebb Karl :) És tényleg nem a pasi miatt nézem meg ennyiszer, bár már csak miatta is megérné, de annyira édes az egész, mind a két óra, ahogy van. Érzelmileg teljesen feltöltődöm tőle. Annak ellenére, hogy tudom fejből az egészet.* Talán túl sokszor olvastam el a forgatókönyvet? :) Nem mondom, hogy ez lenne a kedvenc filmem, mert arról a bizonyos első helyről nem lehet kirobbantani se az Arizónai Álmodozókat, de hogy ott van a dobogón, a kedvencek között, az biztos.

Egyébként meg hosszú és fáradt nap volt. Nem is merném azt állítani, hogy fárasztó lett volna, mert már alapból is hulla voltam. Úgy is ébredtem, és ez el sem múlt egész nap. Takarítani akartam délelőtt, de mivel a délelőttöt úgy kompletten átaludtam (eltekintve attól a tíz perctől, amíg nagybátyám és unokaöcsém tiszteletét tette, és utána elvitte jóanyámat és D.B.-t nagymamázni), ez a terv ugrott, hiszen délután meg a család másik ágát kellett meganyáknapjázni. Persze tulajdonképpen örülök, hogy nekem legalább van kit megköszöntenem ilyenkor. Mert bármennyire is nehéz alkalmasint kijönni az ősökkel, azért mégiscsak addig jó, amíg vannak. Nem vagyok annyira hálátlan, mint amilyennek mutatom magam. De hogy messze nem felhőtlen a kapcsolatom egyikükkel sem, az is biztos. Hogy mást ne mondjak, anyámmal voltunk már sokkal rosszabban is, és apámmal is sokkal jobban… de ez utóbbi, remélem, előbb vagy utóbb változni fog. A belátható jövőn belül még biztos nem – haragszik rám, és én is haragszom rá, csak míg nekem van rá okom, neki nincs igazán. És egyelőre a dühnek abban a kontrollálhatatlan stádiumában vagyok, amelyikben nem tudok normálisan viselkedni. Úgyhogy ezt ki kell majd még böjtölni.

Kézimunkázni lenne kedvem, de az az igazság, hogy bár van egy félbemaradt hímzésem, nincs nagy kedvem azt előszedni. Egyrészt el kellene takarítani akkor a polc előtti papír- és ruhatömeget, másrészt pedig egy jóval korábbi életszakaszomban készült az a bizonyos hímzés, amely életszakasz felidézése jelenleg nagyon nem aktuális. Úgyhogy most nem fogok kézimunkázni. Sokkal valószínűbb, hogy ágyba bújok, kicsit olvasgatok, és aztán alszom. Reggel most már tényleg muszáj legalább egy kicsit elpakolni, mert a takarításból ma csak annyi lett, hogy az egér alatt kicseréltem az almot, és levittem a dolgozós pólóimat a szennyesbe. De holnap még el kéne takarítani a bögréket, a papír- és ruhatornyokat, és a fűrészport is a szőnyegről. A könyvkupacok maradhatnak, azokat úgyis lehetetlen felszámolni (helyhiány), de a szemetest azért ki kéne üríteni… ilyesmi. Úgyhogy azt hiszem, hogy most megiszom a maradék teámat, aztán ágyba bújok, olvasgatok, és lámpaoltás után még kitalálom, hogy mit vegyek fel holnap, hogy csinos legyek, de mégis kényelmesen legyek felöltözve, és álmodozom egy csipetet arról, hogy milyen jó is (lehetne) nekem. Ez a terv, és szerintem kivitelezhető is. Úgy mellesleg pedig legjobb lenne gondolni azokra, akik holnap (?) érettségiznek. Pfuj-korán reggel. Jó szar lehet. Persze amint túl lesznek rajta, úgyis megkönnyebbülnek. És egyébként is: mire én felkelek, addigra a nehezén már túl lesznek. Legalábbis nekem mindig az volt a rémes, a kezdés előtti fél óra, és a kezdés utáni tíz perc. Utána már zakatolnak a fogaskerekek, minden a helyére kerül, és már csak vissza kell adni mindent, amit tudok. Az már csak a sétagalopp része.

Szóval jó éjt. Én ugyanis megyek, teljesítem a tervemet.

*a szerkesztő jegyzete: Oké, már 2006-ban is tudtam fejből ezt a filmet? Itt komoly baj van…