2006.05.08.

Bár rögvest elmúlik majd éjfél (vagy már el is múlt?) az első dolgom akkor is az, hogy lemegyek főzni egy teát, és utána még meg is kell ágyazni… majd csak utána írok. Mert mindig kell fontossági sorrendet tartani. :)

No, hát ezek a prodzsektek mind sikeresen teljesítésre kerültek. Ágy megvetve, a takaró csücske hívogatóan felhajtva, egy barnás színű, vékony, csíkos, rongyosra olvasott kötetet* valaki odakészített a párnára… minden tökéletes.

Ahogyan ez a nap is az volt, többnyire. Nem, nem érte el azt a “perfect day”-hangulatot, amikor majd elolvadok a gyönyörűségtől estére. Ilyent talán három alkalommal éltem át, három különböző fiatalemberrel, az egyiket talán még 2003 nyarán, egy másikat 2003 decemberében, és a legutóbbit valamikor március környékén. Mindig vannak szép napok, mindig vannak jó napok, gyönyörű napok, de az olyan igazán varázslatosak ritkák. És ha az ember nem figyel nagyon oda rájuk, akkor elvesznek a mogorva, morcos, fáradt, fájdalmas, nyűgös mindennapok között. Ezért kell résen lenni, és észrevenni a boldogság apró morzsáit, jól összegyűjteni és megjegyezni őket. Azt mondta nekem a 15 dalos teszt, hogy a legfontosabb, hogy érezzem jól magam, úgyhogy legjobb lesz, ha ezen túl eszerint cselekszem. (Kicsit vicces, hogy a nevezett szám kezdősora valahogy így fest: “Slow down, you move to fast”, azaz “lassíts kicsit, túl gyors vagy”. Ami bármilyen jelentésben is vesszük… na igen.)

Felkeltem. Pakoltam. Kiborítottam a ruhásszekrényt, aztán visszapakoltam. Közben igyekeztem kevéssé feltűnően előadni a “segítség-mitvegyekfel” műsorszámot :) Kiporszívóztam, a számítógépes asztalról elpakoltam, fürödtem egy nagyot… jó volt már ez is. A készülődés fontos rítusa, amikor valami szépre, valami jóra készülve kell mindenféle dolgokat elvégezni. Mindenképpen megérte, jól éreztem magam.

Éppen úgy megvan a maga varázsa a jó és hasznos ürügyeknek, mint a pontosan kidolgozott haditerveknek, és egyébként is, mindenféle és fajta játéknak, ami arról szól, hogy nehogy már komolyan vegyük magunkat, és egymást is éppen csak egy kicsit. Imádom azt a kettősséget, ami abból fakad, hogy valami annyira fontos, hogy nem lehet komolyan venni :) Hogy bolond lennék? Igen, tudom. Mondták már.

Két napon belül megindul az új rovat a Mézesfaláson. Tiszta izgatott és boldog vagyok már ettől is. De az az igazság, hogy most olyanom van, hogy előre örülök a holnapnak is, a holnaputánnak is, és attól eltekintve, hogy D.B. elutazik, a holnaputánnak és az azutánnak is. A négy nappal ezelőtti jövendölésem az akkor eljövendő négy napról helyesnek bizonyult, és bízom benne, hogy épp ilyen helyes a mostani megérzésem is.

Végső soron reggel jóslat-indítékú pasziánszt játszottam, és nagyon, nagyon, nagyon vesztettem, ami csak jót jelenthet. Tudom, hogy buta dolog ilyesmivel játszadozni, de ha egyszer olyan kellemesen érinti a lelkemet, akkor miért lenne gond?

És a nap fénypontja, így lefekvés előtt még elárulom, hogy csak megszereztem magamnak azt a bizonyos ölelést. Bizony! :)

*a szerkesztő jegyzete: Mi a csoda lehetett az a barna, csíkos, rongyos kötet? Mezey Katalin jut eszembe, a Levelek haza, az néz ki így, de azt a feljegyzéseim szerint nem olvastam 2006-ban.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .