2006.05.17.

Túl sok rossz érzés kavarog bennem. Túl sok ahhoz, hogy békésen tudjak aludni, de túl sok ahhoz is, hogy írjak róla. Nem mintha lenne okom rosszul érezni magam, vagy ilyesmi. Tulajdonképpen nem is érzem rosszul magam. Vagy a nap nagy részében nem éreztem. Tulajdonképpen minden jó lenne, ha nem gondolkodnék egyfolytában. Ha gondolkodom, rá kell jönnöm, hogy eléggé csapdába estem, és ahol van választási lehetőségem, ott is csak a két rossz között válogathatok. És nem azért, mert nincs fantáziám, vagy nincs logikai érzékem, vagy bármi ilyesminek híján volnék, hanem azért, mert tényleg nincs más megoldás. Zsákutca az egész, legalábbis az életemnek a legnagyobb része. Ezért is nem kéne gondolkodnom. Bármin kezdek el gondolkodni, előbb-utóbb vagy visszatérek a kiinduláshoz, vagy zsákutcába érek. És nincs tovább. Körkörös végtelen ciklus vagy egy két végén zsákutcába torkolló másik végtelen ciklus.

Tele a hasam, és mégis egyfolytában kajás vagyok. Ha nem lennék ilyen végtelenül lusta (akarom mondani, ha nem lenne ilyen példás önuralmam), kiennék mindent a hűtőbol. Pedig sose voltam éjszakai zugevő-típus, de mostanában, vagyis főleg ma meg tegnap, elég nagy a kísértés. Olyan szagokat érzek, amik nincsenek, de én érzem őket, és meg akarom enni a hozzájuk tartozó dolgokat. Most például az ízlelőbimbóim hagymás rostélyosról meg sült szalonnáról és sült krumpliról álmodoznak, de a gyomrom meg majd belepusztul már abba is, hogy leírtam ezeket a szavakat. Biztos a nyomorult időjárás tehet róla. Az eső is szakadt, meg a fejem is fáj, és talán ettől borultam meg én is. Kell lennie valamiféle külső oknak, mert nálam semmi nem lett rosszabb (persze jobb sem), mint volt, tehát semmi okom rá, hogy rosszabbul érezzem magam, mint mondjuk egy hete.

Elmegyek aludni. Úgy érzem, dőlnöm kell. És egyébként sem vezetne jóra, ha most mindent végiggondolnék újra. Aludnom is kell néha, nem lehet minden éjjelt nyomorult gondolatokkal tölteni. Rémes, hogy vagy olvasok, vagy a szorult helyzetemen gondolkodom, minden egyes éjszaka. Ha ez így folytatódik, a végén még azt a megveszekedett, semmire sem jó regénycsonkot is be fogom fejezni, csak hogy soha senkinek ne mutassam meg. A rend kedvéért be kell fejeznem. Be is fogom. A jegyzeteim megvannak még. De most erre sem gondolok. Most csak arra gondolok, hogy rögvest bebújok az ágyba, magamra húzom az összes takarót, leoltom a lámpát, és alszom. És amíg alszom és a tudatom pihen, nem kell semmire sem gondolnom.

És mire felébredek, egy nappal közelebb lesz a világ vége.