2006.05.19.

Zakatol a fülem. Nem tudom, pániktünet-e, vagy valami más. Ettől eltekintve jól érzem magam tulajdonképpen, csak ez a zakatolás-zúgás zavar. És az, hogy nem tudom megszakítani. Akárhogy is igyekszem vagy koncentrálok, a zakatolás és az ütemes zajtöredékek maradnak. Majd talán reggelre odébbáll. Remélem. Kicsit olyan, mintha transzban lennék, pedig nyilván nem, meg hát mitől is volnék… de azt hiszem, ilyen lehet, ha valaki transzban van.

Vannak dolgok, amik dühítenek, vannak, amik elszomorítanak. Vannak dolgok, amiknek örülök. Vannak dolgok, amikről nem tudom eldönteni, hogy ezek közül éppen melyiket érzem velük kapcsolatban. Amikor túl sok ilyen összegyűlik, akkor szokott az a soktonnás nehezék rátelepedni a tüdőmre, a hideg a lábamra, a vacogás a fogamba, villódzó, ugráló karikák a szemem elé, és a zakatolás a fülembe. Ilyenkor öltenek olyan különleges textúrát a tárgyak, válnak idegenné az életem kellékei, és ilyenkor van minden egyszerre közel és távol. Pedig tulajdonképp nem is lenne okom rosszul lenni.

Csak hát nem aludtam sokat múlt éjjel, és bár nem ébredtem rosszul, a kialvatlanságom rányomta az egész napomra. Máskor is szoktam a nap végén érezni, amikor visszagondolok az elejére, hogy az évezredekkel ezelőtt volt. De a mai nap más volt – útközben is lassúnak tűnt. Nem hogy lassúnak, ólomlábakon vánszorgónak, de olyannak is, amelyik néha visszafelé csoszog kicsit. Nem is tudom, hogyan értünk a végére. Irtó sokat ettünk, ezt tudom. Még mindig rosszul vagyok tőle, pedig ennyi idő alatt már mindent meg szoktam emészteni. Olyan régóta, hosszú évek óta nem kellett foglalkoznom vele, hogy mit és mennyit eszem: rutinná vált, hogy akkor és annyit és azt, amikor amennyi és amiből jól esik.

És egy falattal sem többet.

Egyszerűen azért, mert a mértéktelen evészettől annyira rosszul leszek, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is, hogy nem éri meg. És egyébként is elveszi az evés minden örömét, amikor minden egyes falattal meg kell küzdeni, külön csata lenyelni még egy darab valamit. Nem tudom, talán lassú és/vagy kiegyensúlyozatlan az anyagcserém, vagy valami, de ha a mai ebédre gondolok, a hideg futkos a hátamon. Teljesen rosszul vagyok tőle, hogy bármilyen finom is az a nyomorult ebéd, még egy falatot le kell nyelni belőle és még egyet és még egyet.

Azt hiszem, az étkezés egyszer és mindenkorra traumatikus és problematikus dolog marad már az életemben. Amennyire csak vissza tudok emlékezni egészen kicsi koromra, mindig is az volt, és az is maradt az idő nagy részében, egy-két rövidebb kivételtől eltekintve. Lehet, hogy én is egy kihaló faj utolsó egyede vagyok, aki a kihalástól való félelme miatt akklimatizálódott az emberekhez? Na jó, ezt igazából magam sem gondolom komolyan, csak így jött ki valahogy a mondat. Mindenesetre talán az én fajomnak nem is szükséges minden nap ennie.

Van még egy apróság, amin gondolkodom már egy ideje, már gondolkodtam rajta a kádban, és gondolkodom most is, kockás takaróba csomagolva. Sokszor gond nélkül elüldögélek idefent egy szál bugyiban, de most szükségét éreztem, hogy magamra tekerjem a takarót. Nem azért, mert fázom, hanem mert meleg, puha, szőrös és biztonságos dolog egy ilyen takaró. És a meleg puha és biztonságos érzetű dolgok nagyon jólesnek az olyan estéken, mint a mai. Túl sok mindenben még nem vagyok biztos, de egyben igen. Eddig is sejtettem, és ma megerősítést nyertem benne: az őszinteséget mindennél többre becsülöm. És képtelen vagyok megjátszani magam, megjátszani az érzelmeimet, akár letagadni, akár nemlétezőt színlelni. Őszintének azért kell lenni, mert az őszinteség okozta esetleges sebek mindig szépen, tisztán gyógyulnak, többnyire hegmentesen. Mindig félek az “őszinte beszélgetésektől”, de amikor spontán jön, és minden a helyén van, és ami eddig nem volt a helyén, az is oda kerül, akkor tulajdonképpen nem lehet okom panaszra. Kicsit gondolkodnom kell, kicsit értékelnem is, de alapvetően örülök. Mert az őszinteséget mindennél többre… igen.

Szeretnék jól aludni és szépet álmodni. És vágyom egy szép holnapra, időre, ami nem áll meg és nem forog visszafelé, és vágyom arra a bizonyos mosolyra, amitől elolvadok. Ezeket a dolgokat szeretném holnapra. Na meg persze egy ölelés sosem árt :) (Pog, az ölelés-fetisiszta)

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .