2006.05.27.

Fáradt és nyűgös vagyok ma éjjel. Szeretném, ha lenne egy fotelom, amiben a frissen-mosott-szagú és napsütés-szagú pokrócomba csomagolva bevackolhatnám magam, és talán kevésbé érezném magam nyomorultul. Vagy magányosan. Vagy elveszetten.

Olyan jó lenne, ha tudnám, mit írjak. Ha tudnám, hogyan szabadulhatnék meg azoktól a súlyoktól, amik estére rám telepedtek. Talán ha az olyan nagyra becsült őszinteségemet magammal szemben is kipróbálnám, segítene. De nem akarom. Nem akarok mesélni arról, ami igazán bánt. De azért azt elárulom, hogy utálom a félig elejtett megjegyzéseket, amikből tulajdonképpen könnyedén kitalálhatod az igazat, és nincs is több lehetőség, csak egyféle dolgot jelenthet az az adott félmondat, de mégis, olyan bizonytalan, hogy tényleg hallottam-e, hogy tényleg azt mondta-e, hogy tényleg azt jelenti-e, és nincs megerősítés.

A regényekben is gyűlölöm az ilyent, amikor felkeltik az érdeklődésedet valahol valamivel, amit tulajdonképpen már ki is találtál, de akkor is – arra vágysz, hogy elmeséljék, hogy tudd, hogy tényleg arról van szó, amiről hiszed (tudod?), hogy szó van. Még akkor is, hogyha valami szörnyűről van szó. Még akkor is, hogyha a szíved mélyén tulajdonképpen nem is akarod tudni. Most nagyon szeretnék példát felhozni, de nem tudok. Nem jut eszembe. Majd, ha legközelebb találkozom ilyennel, fel fogom írni.

Szóval nem akarok őszinte lenni, és mesélni arról az elejtett félmondatról, de még csak gondolni sem akarok rá, sem pedig azokra a dolgokra, amik eszembe jutottak róla. Valami meleg és puha dolgot szeretnék magam mellett tudni, valami ölelhetőt és jó illatút, és olyan minden szempontból kellemeset, kényeztetőst. Valamit, ami javít a komfortérzetemen.

Egyébként azt is díjaznám, ha a szomszédban abbahagynák a falat és ablakot és a tüdőmet és egyéb belsőségeimet rengető tüc-tüc hallgatást. Nem mintha látnék rá esélyt, hogy abbahagyják, csak bízom benne, hogy esetleg, előbb vagy utóbb…

Bár a nap folyamán kéjes örömömet leltem a háborús összecsapásokban, igazából a frontvonalak nem mozdultak el különösebben, és így, visszatekintve kicsit szánalmasnak tűnik az egész. Tudom, hogy nem az, sőt, józan pillanataimban azt is tudom, hogy szükségszerű, de mégis. Nem nekem való a hadviselés. Nem véletlen, hogy hagyományosan a fiúk mennek katonának. Ezért is van (már megint) az ellenfél előnyben. Mert el kell ismernem, hogy bár én sem vagyok kispályás a gonoszkodásban, azért volt neki is egy egész erős húzása. Bár a pontozásos győzelem, azt hiszem, még így is az enyém. És nem azért, mert az önbizalmam betegesen túlteng – főleg, hogy nem teng túl. Sőt, vagy kimenőn van, vagy soha nem is volt. De ez most mindegy. Vagy legalábbis mellékes.

Egyébként azt is mondták rám ma, hogy nihilista vagyok. Amikor azt mondtam, hogy nem, akkor azt mondták, hogy anarchista, aztán pedig azt, hogy terrorista. És még ki voltam akadva azon, hogy “nem vagy elég kedves”. Igenis, hogy kedves vagyok. És nem vagyok se nihil, se anarch se terror. Én egy én vagyok, ami sajnos sokkal szörnyűbb a nem-kedvesnél, meg az imént felsorolt három másiknál is. Együttvéve.

Úgy szeretnék holnap város-túrázni. Elindulni, és addig menni, amíg csak bírok. Kár, hogy vannak más irányú terveim. De majd meglátjuk. Tulajdonképp az sem lenne rossz, ha fel se kelnék egész nap. Csak amikor este jövök haza, ezeken a pszeudo-nyári estéken, akkor nagyon nagy kedvem támad éjjeli sétákat tenni, és egy hatalmasat hintázni valahol. De hát félek egyedül a városban, nem bízom se a hatodik, se a hetedik kerületben, meg egyikben sem a környéken. És ilyenkor szokott rám törni a magány, ami, ahogy hazaérek, még szörnyűbb lesz, és egészen az elviselhetetlenségig fokozódik.

Én onnan csak azért nem romlik tovább, mert az már fokozhatatlan.

Különös dolog olyasvalakinek a szájából hallani, hogy irtózik a magánytól, aki egyszer szeretne teljesen egyedül karácsonyozni. Pedig szeretnék. A szentestét teljesen egyedül tölteni. Kipróbálnám. És nem úgy, hogy öregen, özvegyen, hogy a gyerekeim elköltöztek, meg minden. Arra nem vagyok kíváncsi. Csak úgy egyszer, a próba kedvéért. Bár gyanítom, hogy soha nem lesz ilyen alkalom, attól még kíváncsi vagyok rá.

De nem ebben a pillanatban. Ebben a pillanatban valakinek a jelenlétére vágyom, aki feloldja a magányomat. Mint szinte minden egyes éjszaka. Ilyenkor legtöbbször már nem is tudom, hogy egy bizonyos valakire, vagy egy általános valakire, egy bárkire vágyom. De tulajdonképpen az sem lesz rossz, ha végre becsomagolom magam a frissen-mosott- és napsütés-szagú pokrócomba, és bebújok az ágyba. És juszt is elolvasom a Nullánál is kevesebbet, mert el akarom, bármennyire is rémes. Talán nem ma éjjel fejezem már be. De elobb-utóbb igen.

Addig pedig búslakodom. Sajnálom magam. És kínlódom. Ez persze eléggé alapállapot. Talán kellenek néha ilyen éjszakák, amikor a nagyon jó nap után egy okés nap következik, és a sok pozitívumot vagy előjelnélküliséget valami nagyon negatív, fáradt dologgal kompenzálni kell.

Vagy ennek az egésznek, amiről már pár sor óta beszélek, nincs semmi értelme, és igazság szerint inkább aludnom kéne.