2006.06.03.

Vannak olyan napok, amikor nem érdemes felkelni. Kell ennél többet mondanom? Nem mintha bármi kifejezetten szörnyű történt volna velem, vagy mintha egyáltalán bármi történt volna velem. Egyszerűen csak azért, mert kínlódom, mert semmi, de semmi az ég adta világon nincs. Nincs. Nincs.

Álmodtam egy rémeset. Szerencsére már nem sokat tudok felidézni belőle, de arra emlékszem, hogy fegyveresek üldöztek valamiért, valamim volt, vagy én voltam valami, amit meg akartak szerezni. Ismeretlen iskolába, ismeretlen helyre, ismeretlen emberek közé kellett menekülnöm, akik utáltak. Bujkáltunk, emberek haltak meg, embereket öltünk meg. Múmiaalakú hálózsákban kellett futnom.

Ha a hasznos tevékenységeimet vizsgáljuk, akkor elköltöttem a karácsonyra kapott ajándékutalványomat két melltartóra. Egyik sem rózsaszín vagy pöttyös, úgyhogy tök fölösleges volt a dolog. Akarok egy rózsaszín és/vagy pöttyös melltartót.

Elolvastam egy könyvet, ami az utolsó 10 oldalig jónak, erősnek tűnt, olyannak, amiben minden a helyén van, amiben történnek dolgok. Az utolsó 10 oldalban kiderült, hogy el van rontva az egész, hogy semmire nem kapunk magyarázatot, és hogy elfelejtette az író befejezni a történetet, csupán abbahagyta. És még csak nem is az ügyes megoldással hagyta abba, ahogyan a folytatást írni vágyó szerzők szokták. Csalódtam.

Láttam egy filmet, az legalább jó volt. Az Eltakarítónő üdítően abszurd, perverz, fekete humorral bőven átitatott, ízig-vérig angol darab. És egyike azon kevés esetnek, amikor minden gonosz jól megkapja a magáért. A jók pedig boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Az pedig már igazán mellékes kérdés, hogy milyen áron :) Mindenesetre én még nem voltam úgy moziban, hogy még a stáblista alatt is fel-fel nevetett valaki a közönségben, és senki sem akarta otthagyni a termet. Ezt a filmet meg kell majd szerezni DVD-n. Már akkor is tudtam, amikor Londonban jártunkkor az egész város ki volt vele plakátolva. Maggie Smith pedig – azt hiszem, nem árulok el vele nagy titkot – szenzációs sorozatgyilkos.

Egész nap gyötört a vágy, a kísértés, hogy megtegyek valamit. Egész nap tudtam, hogy nem szabad engednem neki… egészen addig a percig, amióta túl késő lett hozzá, hogy belevágjak. Azóta egyfolytában bánom, hogy nem mentem neki. Persze már mindegy, de akkor is.

Igazából elegem van belőle, hogy bár végigjártam az iskolát, az első 12 évben semmit, de szó szerint semmit nem tanítottak nekem, aminek hasznát láthatom. Soha senki nem magyarázta el nekem, hogy hogyan működik mondjuk az adózás. Vagy a TB. Vagy a bankba tett pénz. Mit jelent a lekötés, és mire jó az értékpapír. Mitől függnek a kamatok. Mit csinál az egyéni vállalkozó. Mire jó az adókártya. Mi az az adókedvezmény? Mi az a magánnyugdíjpénztár? Hogy működik az önadózás, mi ez az 1%-os dolog? Hogyan kell mindebbe belefogni? És miért nincs egy súgó valahol, se az OTP se az APEH se sehol, ahol a magamfajta hülyéknek elmagyaráznák ezeket a dolgokat? Mert bizony amikor a bolti értekezleten elmagyarázzák, hogy “mondtam én nektek, hogy ne írjátok alá és mégis aláírtátok, de aztán ha szívni fogtok úgy kell nektek, én nem nézek végig több drámát”, és fogalmam sincs róla, miről van szó, akkor nagyon nem lettem okosabb, igaz?

Megjegyzem, utálom az ilyen bolti értekezleteket, amik tényleg olyanok, mint egy elfuserált osztályfőnöki óra. “Nem mondok neveket, és jelentőségteljes pillantásokat se vetek senkire, de azért elmondom, hogy megvan a véleményem rólatok, és tudom is, hogy kik azok, akikről megvan a véleményem.”Úgyhogy most szépen felvállalok mindent, ami én vagyok.

Én vagyok például az a szánalmas kolléga, aki bekopogott az iroda ajtaján, és megkérdezte, hogy bemehet-e. Ugyanis engem arra neveltek, hogy mielőtt bemegyünk valahova, megkérdezzük, hogy alkalmas-e az időpont a zavarásra, főleg akkor, hogyha nem valami egetrengető dologról van szó.

Az a kolléga is én vagyok, aki rendszeresen túllépi két perccel az engedélyezett ebédidőt (de nem vagyok egyike sem azoknak, akik rendszeresen félórával túllépik azt).

És igen, az a magányos is én vagyok, aki néha, két percre, amíg valakitől begyűjt két bátorító szót, üresen hagyja a részlegét. És jó eséllyel én leszek az első, akit ezért kirúgnak majd. Mármint ezek egyikéért. Ha csak nem azért, hogy az is én voltam, aki nem rohant árulkodni a bizonyos “egymillió forintos pénztárca” eseténél, vagy a H.-háború bármelyik összecsapásakor.

És én vagyok az a szánalmas kolléga is, aki első látásra beleszeretett a legjóképűbb pasiba az egész boltban. Sőt, az is én vagyok, akinek attól függ a munkamorálja, hogy kik vannak aznap munkában. És az is én vagyok, aki képtelen elviselni, ha valaki ok nélkül (vagy éppen ismeretlen okból) gyűlöl, de az is én vagyok, aki nem meri, és soha nem is fogja megkérdezni az okokat. (És az is én voltam, aki felfedezte, de nem tette szóvá a szinte szóról szóra egyezést H. a bolti osztályfőnöki órát megelőző napi monológjában, és az értekezleten elhangzottakban, ami persze egyébként nyilván a véletlen műve.)

Szóval, aki eddig nem tudta volna, teljesen hasznavehetetlen, lusta, munkakerülő kolléga vagyok, aki a munkaidejének 80%-ában társadalmi életet él, vagy révedező tekintettel bámulja a magas jóképűt, további 10%-ban eszik, a fennmaradó 10%-ból 9-ben a napot lopja, és a maradék 1-ben pedig a munkát imitálja. Na ugye. Hát kb így érzem magam a pénteki észosztás óta. Csak ma még rosszabb.

Ma annyival rosszabb, hogy nem tudok mit kezdeni magammal. Alszom és eszem egyfolytában, már nincs erőm olvasni sem, egyébként is kezd kitörni rajtam a betűundor, meg az életundor meg minden másféle undor, meg az ember- és öleléshiány, meg a jó szó és szeretethiány, meg a magány és az unalom. Hát így.

Most mondjam azt, hogy az egyetlen vigasztaló gondolatom így ma éjjel az, hogy már 24 órával közelebb vagyunk a világ végéhez, mint tegnap ilyenkor?

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .