2006.06.05.

Körülbelül öt (de lehet, hogy csak négy, most, hogy így utánaszámolok) kezdőmondat verekszik egymással a fejemben. Nem tudtak megállapodásra jutni, szóval ezt a hatodik (ötödik?) alternatívát kellett választanom. Amíg azok ottan valahol a kisagyam és az agytörzsem között verekedtek, a nevető harm… valahányadik… szóval mindenki érti az eredetileg sem túl vicces, de most már kifejezetten erőltetett és vicces módon mégis erőtlen hasonlatot. Hurrá. Alkossunk baromi hosszú mondatokat, amiknek semmi értelmük, viszont legalább két és félszer akkorák, mint amekkora mondat ugyanennyi információ közlésére elegendő lenne. (Mit mondtam?!)

Elég kellemetlen effektusok dúlnak az emésztőrendszerem alsóbb traktusaiban, úgy nagyjából az alsó felében-harmadában. Vélhetőleg ennek az az oka, hogy iszonyatosan sokat eszem. Tényleg. Rengeteget. Napi kettő, de néha három alkalommal főzök kakaót, ami meghaladja jócskán a napi egy liter tejfogyasztást. Emellett eszem az édességet is, amit csak találok, és a téliszalámit (utálom a téliszalámit) és az uborkát (évek óta nem ettem uborkát, emlékeim szerint utálom) és mindent, ami az utamba kerül, és állandóan vastag szendvicseket akarok enni, meg popcornt vajjal és sajttal és vajjal, és még egy csomaggal, és a kakaók közötti időszakokban teát főzök, kamillát, holott a kamillát aztán kifejezetten ellenjavallott nagy dózisban fogyasztani, bár most hirtelenjében nem jut eszembe, hogy miért is…  arról nem is beszélve, hogy azt is utálom.

Szóval a hasam fel van puffadva, ami azért vicces, mert vagy másfél kilóval könnyebb vagyok, mint amikor lapos, és kifejezett diszkomfort lakik benne, ami mondjuk ennyi rettenet fogyasztása után teljesen érthető. Jut eszembe, bodzaszörpre vágyom. Nincs valakinek kéznél bodzaszörpje?

Egyébként már megint új blogom van. Igaz, ez még csak (?) a negyedik, és az első meg a második még mindig él. A harmadiknak nem volt funkciója, úgyhogy az természetesen eltűnt és megsemmisült. Ez most valami más. Meglátom, hogy belefér-e. Ha belefér, akkor majd előbb-utóbb megmutatom. Valakinek. Persze az is lehet, hogy vannak, akik már megtalálták. Nem vagyok jó a titkolózásban, rejtegetésben, gondolom főleg azért, mert ez általában nem is célom. Nem vagyok az a titokzatoskodó alkat, kivéve, amikor arról van szó, hogy valakit be kell csapni, el kell valakivel hitetni, hogy én milyen vagyok, és hogyan viszonyulok hozzá… ebben ugyanis a gyakorlat mesterré tett. Dicső tulajdonság, nem igaz? De hát valamiben mindenkinek jónak kell lennie, ugye.

Amúgy meg tök elégedetlen vagyok a hajjal a fejemen. Teljességgel alkalmatlan mindenre. Nem jó az a hosszúsága, ami van, de nem jó se rövidebben, se hosszabban, áll össze-vissza, viszont az sem segítene rajta, hogy kiegyenesíttetném (ami amúgy is lehetetlen, mert én nem megyek fodrászhoz), mert akkor még rémesebben festene, de nem lehet összefogni se, mert túl vastag, de ha meg lóg, akkor is pocsék, és egyáltalán, az anatómiai zavarok ellenére a hócipőm tele már ezzel a hajjal, a fejemen. Miért van az, hogy egy csomó nőnek ilyen klassz, hosszú, érzéki haja van, amire ránézel és megigéz (még akkor sem, hogyha nem vagy se leszbikus se heteró férfi) és ami annyira nőies és szép és meggyőző, és akkor én itt vagyok ezzel a drót-boglyával a fejemen, ami tényleg az ég világon semmire se jó.

De azt is elmondom, mert ma ilyen elmondós napom van, hogy így három nap laza semmittevés után nem vonz különösebben a kilátás, hogy reggel dolgozni menjek, és főleg nem vonz az a része, hogy egyedül leszek egész nap (körletelhagyási engedély nélkül), most már biztos, hogy kialvatlanul, és ráadásul a “másik” műszakkal, de legalább H. nélkül. Nem baj, juszt is át fogom vészelni. Valahogy biztosan. Azt nem mondom, hogy könnyedén vagy zökkenőmentesen, vagy ilyesmi, mert kár is lenne ezzel áltatnom magam. Szar lesz, de nincs mit tenni ellene. Meg ez az egész hónap elég tragikus lesz, és az a súlyos előérzetem van, hogy a következő is az lesz, úgyhogy nincs nagyon semmi, ami tartaná bennem a lelket. Hacsak az nem, hogy jövő héten Könyvhét, legalább. De még az is messze van, szóval nem reménykedem semmiben. És egyébként is – előbb még a holnapot kell átvészelnem. Egyedül. A másik műszakban. Amelyikben három olyan személy is van, aki ok nélkül vagy ismeretlen okból gyűlöl, és három olyan is, akikkel jobb szeretnék nem együtt ebédelni, vagy egyáltalán együtt bármit is csinálni, és ugye alapállapotban még itt van emellé H. is, aki most szerencsére nyaral, ami neki is jó, meg nekem is.

Kicsit popkultúra-mérgezésem is van, négy filmet láttam a hétvégén. Abból az egyik a Maggie Smithes sorozagyilkosos volt, egy másik szintén Maggie Smithes volt meg Robin Williamses, és emellett volt egy másik Robin Williamses, ami emellett még Hugh Grantes is volt, és volt még egy francia is. (Rendre: Eltakarítónő, Hook, Áldatlan állapotban és Tétova tangó) A Hook tényleg nagyon rossz, és az Áldatlan… sem különösebben jeles darab, de a Tétova tangó megnyerte a tetszésemet. Nem volt vidám film, vagy ilyesmi, egyáltalán nem. Nem is volt hagyományos szerelmes film, ami jó. Tulajdonképpen csak pár olyan dolgot tárt elém, amitől hirtelen sokkal mélyebben, és jobban megértettem azokat a dolgokat, amik elhangzottak az “őszinte beszélgetés” alatt, és amikről már akkor is úgy éreztem, hogy értem őket, de most valahogy jobban értem. Hogy nem csak én vállaltam kockázatot, és nem csak én vagyok kiszolgáltatott, mert a lány az, aki megteheti minden különösebb nehézség nélkül, hogy eltekeri a fiú fejét, és úgy táncoltatja, ahogy csak akarja, még akkor is, hogyha nem tud róla, vagy nem tudatosan teszi ezt, vagy képtelen kontrollálni a viselkedését. Az most megint más kérdés, hogy a kérdéses színésznő sokkal szebb volt nálam (nem nagy teljesítmény, de ő tényleg szép) vagy hogy az alaphelyzet egészen más. Nekem nincs vőlegényem, akit eltitkolok, vagy bármi hasonló. A lényeg az, hogy a Tétova tangó szép film, a magas jóképű pedig egy szép szál fiatalember. Akinek az elhangzott szavait új megvilágításba helyezte a film. És ez jó. Mert hirtelen mintha megértettem volna valamit. És többet annál, mint amit anyukám le szokott mostanában szűrni minden filmből, miszerint “minden pasi hülye”, vagy jobb esetben “egy pasi se normális”.

Csakhogy nekem az a titkos gyanúm van, hogy a filmekben is, éppen úgy, mint a valóságban, minden nő hülye. Csak őket valahogy jobban megérjük, átlátjuk az indítékaikat és a működésüket, ugyanis egy anyagból készültünk.

Öt bekezdést már megírtam, mindegyik valamelyik tervezett, de meg nem született kezdőmondat köré szerveződött. A hatodikat úgy döntöttem, mégsem mesélem el. Nem kell itten senkinek sem aggodalmaskodnia, jó tanácsokat osztani, tudom is én. Ettől inkább megkímélem a nagyérdeműt, na meg persze magamat is. A csendes elhallgatás néha jobban esik a kicsinyes, bűnös, hazug lelkemnek, mint a lemeztelenedős kitárulkozás. Úgyhogy most elmegyek aludni, mert reggel dolgozni kell menni, és mert estig haza sem kerülök, és mert olyan rémesen elégedetlen vagyok az életemmel meg a sorsommal meg mindennel, és mert most azt hiszem, hogy még egy ölelés se esne jól.

Azt hiszem, a hasi diszkomfort miatt első sorban, meg a labilis lelkiállapotom miatt is. Persze ez butaság, ha most itt lenne egy ölelésre alkalmas személy (például a magas jóképű) akkor mindezekkel mit sem törődve a nyakába ugranék, és jól kibőgném magam, amivel ugyan egy életre elriasztanám magamtól, de legalább jól esne. Kivéve a hasamnak, de minden egyéb porcikámnak és a lelkem legsötétebb, eldugott bugyrainak is. De most már tényleg takarodó aludni. El kell köszönnöm mindenkitől, mielőtt beköszönt az Armageddon napja. Ki tudja, talán tényleg most lesz a világvége (bár szerintem elég snassz ötlet az emberi időszámítás alapján beütemezni valami ennyire felsőbbrendű, transzcendens dolgot, mint a világvége.

De hátha. Vagy hátha pont nem? Ha lenne olyan idő, akkor érdemes lenne felkelni 06:66-kor, csak, hogy lássam, ahogy elsötétül a nap. De ez sajnos nem olyan, mint a május 35, amit el lehet csúsztatni tegnapra. Úgy döntöttem, hogy ez nem csúsztatható, következésképpen nem is kelek fel háromnegyed 8 előtt.