2006.06.15.

Vuhúúú! Egy nap, amire egy csomó mindent terveztem, és (szinte) semmit sem vittem közülük véghez. A napi programomban szereplő, “munka” címkével jelölhető elfoglaltságokat egy az egyben kihagytam. Hasonlóképpen cselekedtem a “feladat” címszóval megjelölhetőkkel is. Ezek után mi maradt? Mármint ha a takarítás, a fordítás, a másik fordítás, a könyvajánlás mind kiesett? Képeztem szívecske alakú foltokat a szoknyámra, majd minden szükséges alkatrésszel felszerelkezve elindultam nagyszüleimhez, hogy rávegyem nagyanyámat a szakadt fenekű szoknya és a szívecske alakú foltok pároztatására. Nem volt könnyű feladat, mert a családom idősebb tagjainak erkölcsről alkotott elképzeléseibe nem igazán fér bele, hogy a húsz éves unokájuk egy irdatlan nagy szívecskével a fenekén járkáljon… ki érti, miért.

Rózsaszín neccharisnyát nem árulnak a 100 Ft-os boltban, a Calzedoniában pedig van ugyan, de 1600 Ft. Kellene találni valami 4-500 Ft körüli átmenetet. Mert azért ez nevetséges. Szóval egy ideig még nem lesz rózsaszín neccharisnyám. Ha másképp nem megy, majd veszek a százforintosban fehéret, és befestem.

Ami még elkönyvelhető a naplopásom és munkakerülésem javára, az az, hogy sütöttem palacsintát. Hogy legalább az legyen. És vettem a macskának is ennivalót, bizony.

Csak sajnos mindez mit sem változtat azon, hogy nem takarítottam, nem fordítottam, nem másik fordítottam, és nem könyvajánlottam. És hogy vasárnapig ezekre nem is fogok tudni sort keríteni, még ha akarok se. És még mindig nincs meg a két piros jegyzetfüzet közül az egyik sem.

És nem tudok ma sem írni. Sajnos.