2006.06.21.

Iszonyatosan fáj a fejem. Talán ez bujkált bennem már a nap nagy részében is, nem tudom. Nincs kedvem hisztis-blogot írni, újra végiggondolni mindent, ami ma kiborított. Főleg, hogy ma kábé minden kiborított.

Nem szeretem, ha hülyére vesznek. Tulajdonképpen bármilyen szar munkát megcsinálok, ha hozzá teszik, hogy “légy szíves”. És ha be is pánikolok egy pár pillanatra attól, ha sok dolgom van, és nem tudom, mihez kapjak, akkor is végig tudom gondolni, hogy mi mindent kell elvégezni és meddig, és azután képes vagyok összeszedni magam, és sorban mindent rendbe szedni.

De azt ennek ellenére sem vagyok hajlandó eltűrni, hogy kiabáljanak velem, főleg ha ok nélkül, de akár okkal sem, ahogyan azt sem, hogy kihasználjanak, vagy egyáltalán, arra kényszerítsenek, hogy utálatos picsa legyek, mert teszem azt valaki sorozatosan képtelen kifizetni az ebédjét, csak miután a kajafutár már elment, és mindannyiszor én vagyok kínos helyzetben, mert nem tudom kifizetni a futárt – nem pedig az, akit reggel 10 óta rugdosok, hogy ugyan adja már oda azt a nyomorult pénzt. Ja, és lesznek szívesen senki sem beszólni, mert nem vagyok se görény, se agresszív, se erőszakos se pofátlan, és bár belátom, hogy nagyon sok fontos feladat van, amit el kell végezni nap közben, de akkor is a boltban éppen jelen levő vevőnek van elsőbbsége, a telefonnal, a rendeléssel, a feltöltéssel és a jó és tudja, mi mindennel szemben. Mindennel szemben. Úgyhogy kikérem magamnak. Ahogyan azt is kikérem magamnak, hogy csak azért, mert én beosztással élek az időmet tekintve, a munkaidőm vége előtt két perccel kelljen a nyakamba sózni egy negyedórás-húszperces munkát, ami akár fél óra is lehet, ha közben mondjuk egy vevő (aki magasabb prioritású, mint bármi más) közbelép. Főleg úgy kérem ezt ki magamnak, hogy már csaknem egy fél hétnyi pluszmunkám van, amit soha senki nem fog kifizetni, legfeljebb csúsztathatom.

Úgy látom, hogy tök fölöslegesen igyekszem jól kijönni a kollégákkal és a munkámat is jól végezni. Az is szarság, ha minden vacakot a nyakamba varrnak, és az is, hogyha másokat arra figyelmeztetnek, hogy példát vehetnének az én munkavégzésemről. Elegem van már a kollégákból meg az űrhajóból is. Most már szinte kivétel nélkül.

Szétszakad a fejem. Tényleg elmegyek aludni. Talán holnapra jobb lesz. És ha nem, hát akkor is megyek most már tényleg nyaralni. Legalább valami tartja bennem a lelket. Már ha van még olyanom.

Utálok mindenki balekja és csicskása lenni. A munkahelyemen éppen úgy én vagyok az utolsó lóti-futi, aki zokszó nélkül mindent megcsinál, amihez másnak nincs kedve, én vagyok az a tökfej, akinek mocorog a lelkiismerete, ha a többiekre hagyok valamit abból a munkából, amit nekem kellett volna megcsinálni, és szintén az én lelkiismeretem háborog akkor is, ha 10 másodperccel túllépem az ebédidőt, vagy ha véletlenül leragadok öt percre beszélgetni a raktárban. És a “barátaim” és a “családom” is csak akkor találnak meg, ha valamit akarnak tőlem. És az a helyzet, hogy még olyan üres udvariasságokért cserébe, mint “kérlek szépen” és a “köszönöm” meg is tennék mindent szívesen. De ha még ez se jár, akkor először csak kiborulok, aztán sokadjára fel is robbanok, és egyszer mindenkit ki fogok osztani.

Ami persze csak azért vicces, mert attól is én fogom magam szarul érezni.

Utálom. Zárjunk be. Menjünk szabadságra. És ne nyissunk ki újra. Nem akarok találkozni senkivel, és nem akarok senkinek se szívességeket tenni. Egy nyomorult ölelést akarok, egy-egy őszinte mosolyt, ami nekem szól és nem valaminek, amit megcsináltam, és tök boldog lennék.

Ennyire nem fontos az ég világon senkinek sem, hogy boldog vagyok-e? Amikor olyan könnyen és fáradság nélkül el lehetne érni? Egy jó szó nem kerül semmibe, és semmivel sem nehezebb kedvesnek lenni valakihez, mint utálatosnak. Akkor miért? Miért kell fúrni a hátam mögött, miért kell leordítani a fejem, miért kell beszólogatni, miért kell kihasználni a türelmemet? Tehetek én róla, hogy fiatalabb vagyok náluk, vagy arról, hogy baleknak születtem? Hogy nem hiszek abban, hogy nekem jobb lesz attól, ha a többieknek rossz?

Nem hisztizek tovább. Fáj a fejem. És nincs kedvem gondolkozni. Megyek aludni. És ha holnapra nem múlik el minden, akkor valakibe nagyon bele fogok rúgni. Méghozzá abba, aki elsőként ki meri húzni a gyufát.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .