2006.06.29.

Nem mondom, hogy sikerült maradéktalanul teljesítenem a napi tervemet – de megvan rá az okom, és ez jó. A könyvemért azért nem mentem el, mert szakadó esőben nem szerettem volna bolyongani, a szoknyámat azért nem hoztam el, mert nem volt még kész, és azért nem fordítottam Jacqueline Wilsont, mert bejött egy sürgősebb másik fordítás, amit viszont megcsináltam (na jó, 2 oldal még maradt reggelre, de meg fogok birkózni vele, csak korán kell majd kelni). Szerintem elég korrekt teljesítmény, elégedett vagyok magammal.

Amúgy meg, attól eltekintve, hogy a napom nagy részét majdhogynem szó szerint agyonütöttem, hiszen semmi mást nem tettem csak írtam és fordítottam és mentem egyik helyről a másikra, az estémet azért rendesen megszerveztem. Este 9 körül ugyanis elindultam sétálni. Először arról volt szó, hogy senki nem jön velem, aztán csak jöttek mindketten. Aztán leráztam őket, és mentem tovább. Szeretek így esténként sétálni. Amikor rossz a kedvem, jót tesz, pihentet és megnyugtat (vicces módon még a fizikai fáradalmaknak is jót tesz), ha pedig jó napot zártam, még jobban esik. Menni jó. Nem figyelni másra, csak tenni egyik lábamat a másik után, és nem is igazán gondolni semmire. A sétára remekül lehet koncentrálni, akár a szellemi kapacitásom 95%-át is le tudja kötni.

Az első villámlásnál éreztem, hogy haza kéne indulni, de csak a másodiknál keltem fel a városligeti tó partjáról, persze csak nagyon óvatosan, nehogy megijesszem a kacsákat, akik valószínűleg észlelték az üres tudati állapotomat, és ezáltal nem találtak veszélyesnek, és szó szerint karnyújtásnyi távolságra totyogtak meg úszkáltak tőlem. Nagyon szeretem a kacsákat. De hát a második villámlásnál már muszáj volt belátnom, hogy ez tényleg villám és tényleg vihar, és hogy ebből eső lesz… úgyhogy elindultam. Megkerültem még a fél világot – odafele találkoztam emberekkel, akikkel nem szerettem volna hazafelé is összefutni -, és persze elkapott az eső. Nem zavart. Meleg volt, az eső nem esett olyan rémes intenzitással (akkor még). Amikor elértem a hintához (a másik hintához igazából, nem ahhoz, ahol igazán szeretek), valami kimondhatatlan eufória lett úrrá rajtam, és ahogy az arcomba csapott a szél meg az eső, szabadabbnak és erősebbnek éreztem magam, mint valaha. Csak aztán két további villámmal később rájöttem, hogy talán kevéssé okos dolog egy fa alatt hintáznom jelen időjárási körülmények között. Úgyhogy jöttem tovább. És az eső hirtelen iszonyatosan rákezdett, és teljesen átáztam. Annyira, hogy a szememből törölgettem ki az esővizet, a szemüvegemet le kellett vennem, mert még annyit sem láttam keresztül rajta, mint nélküle (pedig aztán…), és ez az egész annyira vicces volt, hogy hangosan nevetve rohantam végig az utcán, meg ugrándoztam, és ordítottam, hogy “I’m singin’ in the rain”. Azt hiszem, nagyon hülyének néztek volna, ha bárki is lát, de teljesen kihalt volt minden. Talán mások nem találják annyira viccesnek az esőt, mint én találtam ma este. :)

Itthon aztán persze rögvest beugrottam a zuhany alá, meg ne fázzak, de az az igazság, hogy a legkevésbé sem fagytam át. Nagyon vizes voltam, de hideg nem. A hajamból meg a ruhámból kifacsartam a vizet, aztán kész. Jó kaland volt. Nagyon régen örültem ennyire esős éjszakának, vagy egyáltalán, esőnek, de annál jobb, hogy ma így egymásra találunk. Az eső, meg én.

Hogy kikkel találkoztam, akikkel nem szerettem volna hazafelé? Egy egyre több tagot számláló klub legújabb tagjai voltak, akik – de legalábbis az egyikük – fel akart szedni – vagy legalábbis nagyon jól adta elő, hogy azt szeretne. Felkerült hát Joey (tényleg ezt mondta, hogy ez a neve, el is hiszem, mert eléggé nem volt magyar ajkú) a biztonsági őr a Rossmanból, Macskás Béla, Kárlosz és a három görény kiscsávó mellé a listára. Mesélhetnék róla. Mesélhetnék mindannyiukról. Talán lenne is kedvem hozzá. De már késő van, és nincs kedvem végiggondolni semmit. Főleg, hogy reggel csak fel kell kelni korán, mert fordítani kell, majomtévézni, és venni túrórudit. Ezek pedig, bármennyire is örülnék, ha nem így lenne, fontosabb dolgok, mint a Klubtagok története. Mert mondhatni, ez már egy másik történet, melynek elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor. (Ez melyik regénynek volt a kulcsmondata? A helyes megfejtést beküldők között majd valami nagyon értékeset fogok kisorsolni. Mondjuk egy húsvéti csokoládényulat vagy ilyesmit. Megfelelően kevés, mondjuk egyjegyű számú megfejtő esetén mindenki kap csokoládényulat, és még további harminc beküldőnek tudok felajánlani tavalyi húsvéti csokoládényulakat, meg mindenféle elaggott csokimikulásokat is.)

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .