2006.07.26.

Ma valahogy minden összejött. Na jó, majdnem minden, kivéve azt az egyet, amiben reménykedtem ugyan, de magam se hittem igazán, és mégis kicsit csalódott vagyok, hogy. De amúgy tényleg minden. Hogy mi minden? Minden minden. Szinte.

Reggel találkám volt, egy közös reggeli és minimális társalgási céljával. Jó volt a kakaós csiga, jó volt a kakaó, köszönöm. Meg az elefánt is köszönöm, így, automatikus tárgyesetben. Köszönöm továbbá a nagy mennyiségű csokoládét – ami annyira nem nagy mennyiség, de sokkal több, mint amennyire számítottam – mindenkinek, akinek eszébe jutott, nemcsak az, hogy az Annáknak ma névnapjuk van, hanem az is, hogy én meg közéjük tartozom.

Az iskolában az ilyen névnapi köszöntések mindig elkerültek, egyszerűen azért, mert július 26. következetesen a vakációba esett. A születésnapomról pedig általában a kutya sem emlékezett meg, de legalábbis nem tömegesen, úgyhogy ez teljesen új jelenség volt ma. A névnap okos találmány, mert azt mindenki tudja, hogy hogy hívnak, a születésnap pedig mégiscsak bensőbbséges* (van ilyen szó egyáltalán?) és csak barátokra tartozó dolog. De azt azért nem mondhatom, hogy nem esett jól a sok jókívánság meg ilyes. Meg a csokoládék. :)

A nap másik nagy sikerélménye az volt, hogy legyőztem a Batthyányval kapcsolatos gátlásaimat, és felhívtam őket telefonon, és kértem tőlük egy boltközit. Nagyon elégedett vagyok magammal, pedig valószínűleg bárki is volt, akivel beszéltem, fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok. Naná, majd biztos megmondom. :) “Szia, 9-es vagyok, mondhatok egy kódot?” Ez bőségesen elegendő közlés.

Jó ebédet is kaptam, ami ugye mifelénk mindig rizikós, de ma még az is jól sült el. Igaz, az étlapon az szerepelt, hogy hideg zöldalmaleves, ami helyett egy meleg, sárga, textúrájában rostos körtelére emlékeztető folyadékot kaptam, viszont legalább finom volt.

Emellett találkoztam egy volt tanárommal általános iskolából, ami mondjuk kicsit kínos volt, ugyanis kapásból lesziáztam, de csak azért, mert annyira bennem van, hogy aki letegez, azt visszategezem. Ettől igencsak kínosan éreztem magam utána, de nem volt már időm a reflexet megállítani. Mondjuk a tegeződés-magázódás amúgy is nehézkes kérdés, mert vevővel előbb-utóbb akkor is magázódom, ha elsőre még sziával köszöntem neki vissza, de még akkor is, hogyha nincs is 120 centi magas. Igaz, a 120 centi alatti vevők általában vagy nagyon megilletődnek, vagy nagyon viccesnek találják, hogyha magázom őket, tehát tulajdonképpen az sem gond.

Elmentünk este vacsorázni is egy jó nagyot, és utána még sétáltunk egyet a Gellért-hegyen. Ott is belebotlottam egy csapat ismerősbe, vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy belebotlottam egy csapat emberbe, akik közül néhányat ismerek. A hegyen nagyon szép így este, dacára a sok turistának meg mifenének. Azért csak jó város ez, szeretek itt lakni. Mármint nyilván nem konkrétan itt, mert ezt gyűlölöm, de Pest ellen aztán az ég világon semmi kifogásom.

És ami talán a legszebb az egészben, az az, hogy írt nekem SMS-t az OFIK, amiben nem egészen hivatalosan, de mégiscsak értesített, hogy az a 127 pont, amivel rendelkezem, bőségesen elegendő ahhoz, hogy Egerrel egyetemi szinten levelezzek. Három éve ez az első alkalom, hogy még a ponthatárok megállapításának napján is tetszik az a szak, amit februárban kiválasztottam, és ez az első alkalom, amikor az egyetem is igényt tart rám. És most kár lenne belemenni a két évvel ezelőtti esetbe, amikor csak a saját hülyeségemen múlott a dolog. Mert most így tényleg jó, és így örülök neki.

Hát, ezek a dolgok vannak. Azért annyira nem hangzik rosszul, igaz? :)

*a szerkesztő jegyzete: Azt hiszem, a szó amit kerestem a “bensőségesebb” volt, csak az meg mégsem ugyanazt jelenti, mint amit szerettem volna. Nehéz dolgok ezek.