Badacsonyizéhegy – hatodik nap

Kitűzött célunk nem volt más, mint eljutni Szigligetre. Mert csak. A házi- és kempinges néni azt mondta, hogy jár arra busz, de csak nagyon ritkán, és egyáltalán nincs messze gyalog sem. Úgyhogy fél dél körül nekiindultunk. És öt után nem sokkal már itthon is voltunk. Szóval olyan nagyon tényleg nem volt messze. De aki szerint a tűző déli napsütésben, aszfalton (az a turistaút, ki gondolta volna?) gyalogolni a fent említett időszakban mindegy 15 km-t nem kifejezetten megterhelő a városlakó BKV-ista szárazföldi patkányoknak, az kipróbálhatja maga is. Egy csöppet oda is kozmáltunk, dacára a nagy fehér ingeknek, amit magunkra húztunk, pedig szent elhatározásom volt, hogy idén nyáron civilben semmi fehéret nem veszek fel, hiszen elég fehéret hordok szolgálatban.

Szép hosszú kirándulás volt, és az aszfalt kikezdte a lábunkat. A várrom meggyőző, nagy kiterjedésű, elég látványos, azaz pontosan olyan, mint az összes többi középkori várrom, bárhol az országban, de talán a világon is. Kästner bácsi szavaival szólva, aki egyet ismer, valamennyit ismeri.

Az út mellett viszont találtunk egy nagyon hangulatos vendéglőt. Első jó tulajdonsága az volt, hogy nem Muskátlinak hívták. A második kiváló tulajdonságával csak akkor találkoztunk, amikor hozta az étlapot. Kár is volna szépíteni a dolgot, nagyon-nagyon jóképű és fiatal pincérfiú volt. Kár, hogy kiderült róla, hogy hiába kedves és hiába néz ki olyan jól, ahogy, nem túl okos. Mondhatni egy kőbalta értelmi színvonalán… ej, nagy kár érte. Pedig már majdnem (eléggé majdnem, de akkor is majdnem) meghívtam a ma esti zenés-táncos buliba. Jól tettem, hogy mégsem hívtam, ugyanis, még ha a tánctudása és a kedvessége elég is lett volna ma estére, a “zenés-táncos eszméletvesztés” néven reklámozott rendezvény kínosan zavarba ejtően szánalmas. Egy hatvanas lepukkant csóka veri a szintetizátort és énekel, és a kutya se táncol, viszont néhányan gyilkos pillantásokkal méregetik.

Na mondjuk egyébként sem vagyok túl nagy véleménnyel az idei nyár balatoni pasifelhozataláról. Az igazán jóképűek (a szigligeti pincérfiú kivételével) mind 15 alattiak, és az idősebbek is buták, utálatosak, rosszindulatúak, vagy nővel vannak vagy a haverjaikkal, ha az utóbbi, akkor fennhangon gusztálják az összes elhaladó nőstényt, ezzel valósítva meg a hozzájuk hasonló hímegyedek párzást megelőző aktusát. De a végső csapást mégis azzal mérték rám, hogy a nem feltűnően udvariatlan, ápolatlan és goromba, megfelelő korú és nem nagyon ronda fickók mind németek. És nem beszélnek angolul se. Amilyen az én formám.*

Csoda hát hogy szokás szerint egyfolytában Álmaim Magas Jóképű Lovagjáról álmodozom? Kellemes tevékenység, főként hogy az ábrándjaimban szereplő lenyomata a valódinak teljességgel az enyém, és nem gyötörnek azok a kétségek, amik a valódi kapcsán mindig előbukkannak. Hozzá még az is lehet, hogy tényleg nincs semmi közöm. Az ebédjeimen kívül legalábbis.

Azt hiszem, ma már nem megyek ki sétálni. A két nagy úszás, a tizennéhány km-es séta, és a leégés önmagában még nem tántorítana el. Az annál inkább, hogy jóanyám már alszik, nem szeretném felkelteni, ő pedig biztos, hogy nem szeretne felkeltődni. Egyedül indulni viszont esti sétára a kísértetfaluban késő este csak nem tűnik jó ötletnek, bármilyen illatok szállonganak is az ablak alatt.

*a szerkesztő jegyzete: Megmondom őszintén, nem emlékszem, hogy ennyire kétségbeesetten pasizni akartam volna, de nincs kizárva, hogy igen. Ahogy az sincs kizárva, hogy valamiért azt gondoltam, hogy pasizni kell akarnom, és ezért igyekeztem akarni. Ki érti ezt?

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .