Badacsonylábdihegy – utolsó(előtti) nap

Kicsit törtem a fejem, hogy utolsó vagy utolsó előtti napként dokumentáljam a mait. Mert hiszen holnap már megyünk haza. Viszont ha úgy vesszük, holnap még itt ébredünk, itt reggelizünk, itt úszunk egy utolsót, és itt fogunk ülni a füvön, a bőröndjeinken, várva, hogy apa befusson értünk. Olyan vacakság, hogy csak akkor látom, amikor lehoz, meg amikor hazavisz minket a nyaralásból. Persze jó, hogy van otthon valaki az állatokkal, na de mindannyian pontosan tudjuk, hogy nem az állatkert miatt nem nyaral velünk.

Tudom, hogy a házasságok ijesztően nagy része végződik válással, akár néhány hónap, akár húsz év után. És nem állítom azt sem – miért is állítanám? -, hogy ez most nem helyes döntés tőlük, mert az elmúlt talán hét, de talán még több évben a legkevésbé sem volt álomba illő az életünk. Egyikünk sem volt boldog. Semmi család melege, meg ilyesmi maszlag. Szóval váljanak csak el, ha ettől jobb lesz. Becsületszavamra nem bánom, és nem haragszom senkire, még a harmadikra sem. De azt igenis tisztességtelennek tartom, hogy csak azért, mert a szüleim már nem szeretik egymást, az apám csak úgy fogja magát, és kisétál az életemből. Azért, mert az elmúlt házasságából származom, a házasság befejeztével egyetemben én is átlényegültem múlttá? Tőlem is elválik? Átlényegül az én múltammá? Nem kösz. Ez a nagy feneség az egészben. Hogy se közös jelenünk nincs, se kilátásunk a közös jövőre, csak a közös múltra épülő kínos jópofáskodás – ami pontosan az, amiből nem kérek. Ahogyan nem kérek a rajtaütésszerű vizitekből a boltban sem. (Bár abból remélhetőleg tényleg nem lesz már több.)

Erről van szó, nem pedig a pénzről, a csekély mennyiségű vagyontárgyról, a rengeteg könyvről vagy a végeláthatatlan adósságokról. Ez fáj nekem, és innen származik a dühöm, bármennyire könnyű és kényelmes is másként hinni, mártírt játszani.

Igazából mind nem erről akartam írni ma este, csak kikívánkozott. Egész nap száguldoztak a fejemben a mondatok, képzeletben már százszor megírtam a búcsúmat a kempingtől (ami persze tudom, hogy szánalmas, de mivel nincs kivel megosztanom a gondolataimat, kénytelen vagyok a közönséghez fordulni velük), csak aztán megszólalt a telefon. A telefon, amire kicsit egész héten vártam, és ami most annyira, de annyira jól esett, hogy nem is tudom, hogy mondjam el. Pedig a telefonról sem akartam írni. Meg akartam őrizni a magam kis privát titkának, afféle magánügynek. De mégis papírra kívánkozott, ahogyan az iménti kitörésem is. Az ilyesfajta kitörések a napnak (éjszakának) ebben a szakában a legkevésbé sem meglepőek.

Nem csináltunk semmit egész nap. Anya szeretett volna bemenni Badacsonyba és hajózni egyet, ellenben én nem vagyok a hajózásnak nagy barátja, és ez a keszthelyi kirándulás évekre elegendő hajós élményt szolgáltatott. Így aztán a (nem annyira) titkos zsarnok a lelkem mélyén újfent életre kelt, kidugta az orrát a sötét kis barlangjából, kivicsorította a fogát, és mindkettőnket egész napos semmittevésre ítélt.

Fúj a szél reggel óta egyfolytában, de ez a legkevésbé sem tartott vissza bennünket a strandolástól. Jó hideg volt a víz. Csak onnan sejtettük, hogy nem volt negatívban a vízhőfok, hogy nem fagyott be a Balaton, és nem mentek hová a kacsák. Azok a fránya hullámok viszont eszeveszetten fröcsköltek az arcomba, és ami még nagyobb baj, a szemüvegemre is, amit így kénytelen voltam kivinni a partra. Azt mondják, veszélyes dolog szemüveggel úszni, mert beleeshet a vízbe, és a balatoni iszapban soha nem találod meg. Ez igaz. De nekem mégis fontos, és nem csak a tavalyi rettenetes vízisikló-kaland miatt, és nem is csak azóta. Szeretném, ha néha a látók is átéreznék azt a bizonytalan rettegést, amikor semmit sem látsz, legfeljebb a könyököd távolságáig, és azt is csak többé-kevésbé élesen. Utálom a mindent beborító homályt, ami körülvesz, ami halvány színes foltokká változtat mindent, és nem tudom, hogy hínár vagy sikló úszik-e szembe velem, és nem tudom, melyik a bója, melyik a strandlabda és melyik emberfej ott két méterrel előttem, és főleg elképzelni sem tudom, hogy hol van az a lépcső, ahol kijutok a partra. Hiába mondom el nap, mint nap, hogy milyen hálás vagyok a szerencsémért, hogy legalább ennyit látok, mennyivel szerencsésebb vagyok a vakoknál, a csak sötétet és világost megkülönböztetni tudóknál, a nálam is sokkal rövidlátóbbaknál, vagy azoknál, akik abban a régmúltban éltek, amikor a rövidlátással semmit sem tudtak kezdeni. Minden egyes alkalommal örülök, hogy átélhetem a csodát, amikor egy apró mozdulattal – a szemüveg föltételével – körvonalakat csiholok a ködös masszából, ami körülvesz. Ilyent egy látó soha nem élhet át. Csak valahogy nem is nagyon hiszem, hogy kíváncsiak lennének rá. Viszont vannak extrém körülmények, mint mondjuk strand, uszoda, eső vagy napsütés, amikor hirtelen nagyon is komoly akadályt jelent egy szemüveg. Ha tűz a nap, akkor az emberek, amikor felérnek az aluljáróból, a homlokukról a szemükre tolják a napszemüveget. Én viszont óráknak tűnő másodpercekig, percekig kutatok a táskám mélyén a szemüvegtokomért, és nagy bénáskodás közepette próbálom kicserélni a dioptriás napszemüvegemre a látósat, és tudom, hogy már mindenki az esetlenkedésemet bámulja szánakozva. És amikor esik az eső, akkor választhatok, hogy vagy szemüveg nélkül nem látok semmit, vagy a vizes szemüvegben nem… és ilyenkor képtelen vagyok úrrá lenni az irigységemen. Fájdalmasan igazságtalannak találom, hogy másokat egész életükben megkímél a sors ettől a kínlódástól. Haragszom azokra, akiknek soha eszükbe sem jut, hogy hálásak legyenek a látásukért.

A víz egyébként különleges közeg. Imádom. Vonnegut írja valahol, hogy bár a mozgása a szárazföldön darabos, a vízben mit sem számít hatalmas termete, méretes végtagjai és idős kora, mindezek ellenére gyönyörű. Én ellenben pontosan tudom, hogy a szárazföldön mutatott esetlenségemet egy az egyben magammal viszem a vízbe. A különbséget csupán az jelenti, hogy a vízben harmonikusnak érzem a mozgásomat. Ott valahogy otthon vagyok. A vízben sokkal érezhetőbben működik még a fizika is, ha más nem, hát a felhajtóerő meg a közegellenállás. Igaz, ez utóbbi mostanában annyira nem jó barátom. Minden alkatrészem, ami egy kicsit is hajlamos a meghibásodásra, rakoncátlankodik. Nem bírják a terhelést, márpedig amennyit én mostanában úszom, az még egy nálam sokkal edzettebb versenyzőnek is a becsületére válna. (A rend kedvéért, a teljesség igénye nélkül: jobb könyök – 2003 kora tavasz: íj, bal csukló – 2003 nyár: munkahelyi baleset, jobb boka – időtlen idők óta…) Na de sebaj. A víz azért jó.

Hogy mi jó még? Jó volt még ma a “Bakonyi Bicskás Fatányéros” fantázianevű sertésszelet, amit ebédre pusztítottam. A közepébe szóróajándék gyanánt egy mindegy 5 centis, csaknem 3 centis pengével bíró, első ránézésre teljességgel hasznavehetetlen, de legalább kinyitható és újra becsukható játékbicskát szúrtak. Még szerencse, hogy nem bíztam az első megérzésemben, és nem dobtam ki azonnal, különben kénytelen lettem volna körömollóval kibontani a zacskós kakaót, és azért köztünk legyen szólva, az elég undorító lett volna. És legalább az is kiderült, hogy a kisbicska nem teljességgel használhatatlan. Elég alacsony hatásfokkal ugyan, de használható zacskós kakaó kibontására.

Búcsúzóul beleetettünk két száraz zsömlét a kacsákba (akik nem mentek hová). Elég buta és agresszív népség, ebben nagyban hasonlítanak a könyvesbolti vásárlók tömegére. Abban viszont különböznek az emberektől, hogy közel sem olyan egyformák, mint azt elsőre hittük volna, ellentétben az emberekkel, akik sokkal egyformábbak, mint elsőre hinnénk. Mindenesetre az etetés végére legalább négy egyedet teljes biztonsággal meg tudtam különböztetni. Egyébként a kiskacsák nagyon nagyot nőnek egy hét alatt. Náluk nagyobbat már csak a mamájuk többi kacsával szembeni agresszivitása nőtt. Pedig az már a hét elején se volt kicsi. Igaz, a kiskacsák se.

Szintén búcsúzóul indultunk neki az utolsó esti sétánknak a faluban, megnéztük még egyszer utoljára a kerti törpékkel telezsúfolt kertet, a középen kiállított, sárga bilin kínlódó szorulásos törpével a díszhelyen… és én a magam részéről megpróbálok abba is beletörődni, hogy meg kell válnom az ajtó, az ablak, a négy darab fal és a fejemnél magasabban elhelyezkedő plafon nyújtotta lehetőségektől. Persze olyan nagyon már nem is bánom. Szeretnék végre a macskámmal aludni, bármilyen nehéz természetű jószág is, szeretném visszakapni a sok kalandot átélt és világot látott kisegeremet, és bár még nem szívesen gondolok rá, de már nem is bánom a felgyülemlett rengeteg email-t, amiből persze 90% szemét lesz, és a maradék 10%-ban is legfeljebb szívességeket kérnek majd tőlem, és végül, de messze nem utolsó sorban alig várom, hogy beülhessek a kádba, és kiáztassam iszapszagú tagjaimat. Hétfőn reggel pedig majd vissza kell térnem a valóságba. De talán még ez sem lesz olyan nagyon szörnyű. Miért is kéne annak lennie?

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .