Badacsonyvalami – második nap

Ez a mai nap ha röviden akarnám kifejezni magam (röviden és egyszerűen, ahogy nem szokásom, ahogyan amúgy is képtelen vagyok, és ahogy ezen okokból meg sem próbálom, mert nem is akarom), a tökéletes semmittevés jegyében telt. Bár tapasztalt és rutinos naplopó vagyok, tulajdonképp azt hiszem, még oklevelet is érdemelnék belőle, meg kell, hogy állapítsam, hogy a mai teljesítmény még vasárnaphoz és profihoz képest is kiemelkedő volt. Hát ennyire.

Kipróbáltuk a szállással együtt járó reggelilehetőséget, egészen barátságos. Bár kakaó nincs (de az úgyis estére való), és a teaválaszték elég gyér, az a megérzésem van, hogy jövő hét végéig még valahogy el fogjuk viselni. Az egyetlen egyértelmű hátránya az, hogy nagyon idétlen kék karszalagot kell hordani a reggelizéshez, hogy ne vágjanak meg fejenként 950 Ft-ra a reggeliért, és csak egyetlen előnye van, miszerint reggeli után le lehet venni. Annyira tehát nem súlyos gond, na.

A nap további részét úszással, napozással meg olvasással és alvással töltöttük, egészen késő estig, a fentebb ismertetett tevékenységek közül legfeljebb kettőt – és nem bármely kettőt – űzve szimultán. Az eredményeim fürdőszobai világítás mellett már majdnem észlelhetők: ha valaki olyan alapossággal figyeli meg a bikini takarta és nem takarta bőrfelületek közötti eltérést, mint én tettem ma, akkor az talán már láthatna is árnyalatnyi különbségeket, mielőtt csillagokat látna a pofontól, amit ilyen mérvű bizalmaskodás esetén kiutalnék neki. Szóval a színemen muszáj lesz még dolgozni, hogy a nyaralás végeztével legalább úgy nézzek ki, mint egy egészséges ember télen. Ha másképp nem megy, veszek az utolsó napokban önbarnítót :) De hát tényleg milyen ciki úgy érni haza a nyaralásból, hogy mindenki szánakozva kérdezgeti, hogy miért nem mozdultam ki a lakásból?

Furcsa dolog ez a barna-megszállottság, mintha a színnel lehetne mérni a nyaralás minőségét, hogy ki milyen jól érezte magát. Mintegy száz esztendővel ezelőtt az volt az illendő, ha egy lány (ifjú hölgy) nyár végére is hófehér bőrrel tért vissza a munkájába vagy a tanintézményébe. Ezt pedig természetesen az által érték el, hogy csak akkor mozdultak ki a házból, amikor feltétlenül szükséges volt, és akkor is csak szigorúan főkötőben. Most meg? Na ezért (is) hiszem azt, hogy kicsit bolond az emberiség. Ciki fehéren visszamenni dolgozni a szabadság után, de még annál is cikibb vörösen.

A víz jó. A Balatonban nagyon, a medencében annyira nem. Az ugyanis klóros és ezáltal elég büdös, viszont legalább tiszta. A Balaton csak Balaton-szagú, és közel sem tiszta. Oké, tényleg nem egy Adria, ahol a víz alatt még a lábujjaidat is tisztán látod. Tényleg imádom a tengert meg Horvátországot, és az elmúlt években az a négy hét, amit ott töltöttem, egytől egyig csodálatos volt… de most valahogy mégsem bánom, hogy itt vagyok. Idén annyi minden más – idén gyakorlatilag minden más. Dolgozom, nincs nyári szünet. A fiúk nélkül vagyunk, kettesben. Kevés pénzből. Amúgy sincs senkim az idén, akivel nyaralni mehetnék. Nagyon sok év óta ez az első nyár, amikor “csak” egyszer, egy helyen nyaralok. Se tábor, se pasi, se barátok. Persze ez sem rossz, csak éppen elég magányos. Ketten vagyunk, senki más. Nincs kihez szólni, csak egymáshoz, na meg nekem itt van esténként a füzet. Bár szívem szerint írnék egész nap.

Kicsit bánatosan nézek néha a telefonra – se hívás, se SMS, se semmi. Senkinek sem hiányzom. Tudom, hogy még csak második napja vagyok itt, tudom, hogy mindenkinek ezer dolga van odahaza. De azt is tudom, hogy kínoz a magány, és ezen mit sem segítenek az észérvek. Nem segít a számtalan képeslap, amit minden évben küldök. Én soha nem kapok egyet sem, a legtöbbet meg sem köszönik. Idén nem is küldök már sokat. Minek? Na meg nem is nagyon lenne kinek. Tényleg nincsenek barátaim. Tudom, hogy ez nagyban az én hibám. (Ki másé lehetne?) De ettől a tudattól cseppet sem könnyebb elviselni.

Ezért anekdotázom egyfolytában, ezért emlegetek neveket és eseményeket, kapaszkodom a való életbe, mindenbe és mindenkibe. Ezért is volna hazugság, de legalábbis féligazság, hogy állandóan a Magas Jóképűn jár az eszem. Na nem mintha nem lenne nagyon is gyakori vendég az álmaimban, az éjszakaiakban csak úgy, mint a nappaliakban. Rengeteget gondolok Rá, de nem ő az egyetlen. Itt motoszkál a fejemben mindenki, akiből akár csak egy jó szót, kedves gesztust kinézek.

Igazából a vízről akartam írni meg a napról, az esti sétáról, az írásról, a fotózásról, a “minden pasi görény”-regényekről, amiket mostanában olvasok, arról, hogy felejtem el mindig a falu nevét, ahol lakunk, és arról, hogy hogyan indultunk el majdnem a városba. Így sikerült. Most már fáradt vagyok, és fáj az írástól elszokott kezem. Odakint is elcsendesedtek már a focinézők… tényleg aludnom kéne. Majd mesélek ezekről a dolgokról egyszer máskor.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .