Pollyanna

Jelentem, a betűböjtöt beszüntettem. De elég alaposan. Hogy miért? Nem tudom. Egyszerűen csak. Mert a betű az kell. Táplálék. A létfenntartáshoz nélkülözhetetlen. És egyébként is: annyi jó könyv van a világon! Persze hallottam már olyant, nem is olyan régen, hogy irodalmat olvasni olyan öncélú dolog. Hát az eszem megáll. Jó, legyen öncélú. És? A szórakozás bármely más fajtája nem az? Elmenni a moziba és megnézni egy filmet szolgál bármi más célt azon kívül, hogy jól érezd magad? (És esetleg egy másfél órára kikapcsold a gondolataidat, elmélyülj egy fiktív valóságban, és egyáltalán, kimozdulj otthonról.) Elmenni a diszkóba és táncolni és jól berúgni miféle célt szolgál a szabadidő eltöltésén, szórakozáson, és a fentebb zárójelben ismertetett indokon kívül? Na és kirándulni egyet? Vagy pasziánszozni? Igen, a szórakozás már csak ilyen öncélú dolog. Aki pedig engem ezért le mer szólni, az szégyellje el magát, és gondoljon arra, hogy ő miféle öncélú elfoglaltságokat űz. Mint mondjuk koncertlátogatás és zenei közvetítések nézése a tévében, és az érdeklődésének megfelelő non-fiction olvasása. Például. :)

Szóval lehet, sőt, belátom, biztos, hogy irodalmat olvasni öncélú elfoglaltság. De azt már nem látom be, hogy bármit is ártott volna nekem az a meg merem kockáztatni, hogy milliónyi oldal, amin átrágtam már magam. Na jó, annyi talán nem. Csak nagyvonalú számításokat végeztem, amilyeneket hajnali kettő táján még hajlandó vagyok elvégezni, szóval semmi olyan komolyabbat, amihez gondolkodni kell. De ha azt vesszük, hogy 5-6 éves korom óta egyfolytában olvasok, és általában elég nagy intenzitással (bár bevallom, hogy voltak hosszabb-rövidebb, de inkább rövidebb kihagyásaim), és az idén vezetett mérlegem alapján az első félévben elolvastam kereken 50 kötetet, akkor talán nem nagyképű az a kijelentés, hogy életem során elérem még az egymillió elolvasott oldalt. Kivéve, ha holnap elüt egy autó és meghalok, vagy ilyesmi. De mondjuk az elkövetkező 30 évben akár… Vagy nem tudom, nem akarok hülyeséget beszélni.

Ma volt is egy ilyen röpke párbeszéd:
– Ő szerinted angol vagy amerikai? (Ken Kesey-ről volt szó egyébként.)
– Szerintem amerikai, de lehet, hogy most hülyeséget mondtam.
– Nem nagyon szoktál hülyeséget beszélni…
– Hát, ööö, de. Jó, tárgyi dolgokban annyira talán nem.
– … csak amikor beszélsz.
– Azaz egyfolytában?
– Ühüm.

Egyébként tényleg amerikai. Tehát nem beszéltem hülyeséget. Kivételesen.

De ott tartottam, hogy szerintem nem ártott meg nekem a sok könyv meg a sok betű. Most találtam rá újra Pollyannára. Tetszenek tudni, kicsoda Pollyanna? Eleanor H. Porter néni írta, még nagyon régen, vagy száz éve, és egy elvarázsolt csodabogár kislányról szól, aki az örömjátékot játszva elvarázsolja az egész kisvárost, na meg a világot is. Az élet játéka című regény nagyon kedves*, és nagyon klassz, hogy a Szent István társulat rendszeresen kiadja. Az az egy nagy bajom van vele, hogy korábban különböző régebbi kiadásokban olvastam, merthogy saját példánnyal nem bírtam az idei Könyvhétig, és az új kiadásban is benne maradtak ugyanazok a helyesírási és szerkesztési hibák, amiket már régen is ki tudtam szúrni. Soha senki nem nézi át a szöveget utánnyomás előtt? Az illusztrációk hol egy fejezettel később, hol egy fejezettel korábban szerepelnek, mint ahogy a szövegben előfordulnak, A Timothy nevű karakter egyszer Tom, és rengeteg a helyesírási, főként egybe- és különírási hiba, arról nem is beszélve, hogy nem következetes a szóhasználat. Azt nem bánom, hogy a neveket félig lefordították, bár az amerikai filmekhez szokott fülnek furcsa a Bean Jimmy és a Whittier Pollyanna vagy a Pendleton John név. De annak nem örülök, hogy nem sikerül egyszer átnézni azt a nyomorult szöveget. Hát nem arra való a kiadó?

Szóval a kezembe akadt Pollyanna újra. Nem most olvastam – természetesen – először. De eszembe jutott olvasás közben az is, hogy a valóságban bármilyen elviselhetetlen és idegesítő volna Pollyanna, a könyvből mégiscsak szeretnivaló figuraként lép elénk (már persze a történetnek abban a részében, amikor még nem bénult le a lába és tud lépni). Kislánykoromban bizony ilyen példaképeim voltak, mint Pollyanna, aki örülni tanítja az embereket, és Anne Shirley, aki napsütést lop az életekbe, vagy Lotte Körner és Luise Palffy, akik okosak és bátrak, és elsimítják a nehézségeket, vagy Louisa Alcott régimódi lánya, Polly Milton… És nem mondom, hogy ilyen lettem, vagy valami, mert nem vagyok ez a napsugaras világmegváltó, földre szállt angyal, de nem hiszem, hogy káromra vált volna ilyesmiről álmodozni, sőt. Nem is tudom, ki divatos példakép mostanság a tizenkevés éves lányok körében. Talán utána kéne néznem. Csak nem nagyon ismerek már tizenkevés éves lányokat. Akiket ismertem pár éve, azok már mind tizensok éves lányok.

Ah, sebaj. A lényeg az, hogy elolvastam Pollyannát, meg az, hogy van egy nagy tonna könyvem a nyaralásra, meg hogy szombat reggel megyünk, és hogy jó lesz. És az is, hogy ha most bebújok az ágyba, akkor mellém fog kucorodni a macska, és az is jó lesz. Mert azért, akárhogy is vesszük, bármennyire is perverznek hangzik, nagyon kedves, és tulajdonképp intim gesztus a macskától, hogy odafekszik mellém. Ha már másom nincs, akivel megosszam az ágyamat – és most kifejezetten “csak” az együtt alvásra gondolok -, legalább a macska fejét megsimogathatom, legalább neki kívánhatok jó éjszakát, legalább az ő mancsát a kezembe foghatom, és úgy alhatok el, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Mert hát csak enyhít valamit a kínzó éjszakai magányon ez a rettenetes Narancssárga. (Mert az éjszakai magány igenis teljesen más, mint a nappali magány. A nappali magány leküzdhetőbb, mert olyankor vannak más emberek is ébren, és ha máshol nem, hát egy telefonhívás árán hallhatsz emberi szót. De az éjjeli magány sokkalta kínzóbb, mert tudod, hogy mindenki alszik, és tudod, de legalábbis én tudom, hogy nincs senkim az ég világon, akihez, ha most úgy hozná a sors, becsöngethetnél. Persze, rokonok biztos beengednének meg ilyesmi, de nem erre gondolok. Csak arra, hogy ha éppen vágyom egy jó szóra, akkor nem tudok kihez fordulni. Nem mintha nappal megkapnám azt a jó szót bárkitől, csak akkor valahogy nem fáj ennyire.)

Inkább tényleg lefekszem. Becsukom a szemem, és újra meg újra abba a szobába képzelem magam, ami egyszer majd az enyém lesz. Nem tudom, hol van, nem tudom, mekkora, de azt tudom, hogy az enyém lesz, és én boldog leszek benne. Vidám fehér-sárga függönyöket képzelek az ablak mellé, egy széles és kényelmes ágyat az ajtó mellé, az egy falra egy hatalmas és hosszú polcot álmodtam, ahol minden elfér, ahol minden kötetnek megvan a maga helye, és ahol lehet rendet tartani. A polc tetején sorakoznak az elefántok. Valahol, a polcok mellett, vagy között, vagy előtt, de mindenképp a környékükön egy fotel van – amolyan nehéz, strapabíró darab, a függönyhöz passzoló huzatban, ami nem csak irányban ülve kényelmes, hanem keresztbe is – és természetesen állólámpa. A sarokba szekrényt állítottam gondolatban, nem nagyot, éppen csak elegendőt, az egyik oldala fiókos és fölötte polcos, a másik része akasztós. Az ablakban virágok, az ablak előtt íróasztal, és egy kényelmes irodaszék, olyan, aminek karfája is van, és ami nem ennyire kemény. Hátha leszek még egyszer egyetemista. Bár soha, iskolás koromban sem tanultam soha asztalnál. De akkor is… Emellett a számítógép (mert azt tényleg nem praktikus az íróasztalra tenni, bárki beláthassa), és a számítógépasztal mellett egy nagy kartondoboz, amibe bele lehet szórni a CD-ket, gyertyát, gyufát, füstölőt, levetett zoknit, meg mindenféle hasonló egyebet, ami itt felhalmozódik. És ha egyszer rendet akarok tenni, akkor csak kiürítem a dobozt. A gép mellett a falon lesz egy parafa tábla. Nem szeretem, hogy a fontos papírokat az asztalon álló sok réteg holmi közül kell előásni, hogy a határidőim csak a levelezőprogramomban vannak meg, és hogy a monitorom széle tele van ragasztgatva cédulákkal. Mostanra már körbeértünk a szobán, visszataláltunk az ágyas sarokba. Az ágy fölött természetesen maradnak a képek. Talán nem egészen ebben az elrendezésben, és optimális esetben még marad hely üresen, ahova ki lehet még tenni más képeket is, például a kék szívecskéset, aminek jelenleg, akármennyire is igyekszem, nem tudok helyet találni. Vidám, szellős, de mozaikos elrendezésben fognak elférni a fényképek, a préselt virágok, az elefántok, a harkály, a léghajó, az álomfogó, a repülő madár, a tányér, és a falilámpa. Mert a lámpa jó. Az marad. Szóval csak lehunyom a szemem, odaképzelem magam az otthonosságnak ebbe a kis szegletébe, gondolatban körbenézek bár persze “csak” a nagyszerű könyvespolcot látom, ami uralja a szobát, meg a szekrényt, és a lemenő napot az ablakban, meg a virágokat a párkányon, és a kisegeret a fiókos szekrény tetején, meg a fotelt és az állólámpát, de ez pont elég. Képzeletben lerúgom a nagy, szőrös mamuszt a lábamról, bebújok az ágyba, az éjjeliszekrény előtti kosarában megsimogatom a macskát, aki persze rögvest felugrik mellém, elvackolódunk a takaró alatt, még végig nézek a falon a fejem fölött, mosolygok kicsit a barátokra meg az emlékekre, aztán leoltom a villanyt és alszom.

Mert ez az én játékom. Mert én nem vagyok egy Pollyanna, aki azon igyekszik, hogy mindenben találjon valami örülnivalót, ami van: én annak tudok örülni, ami lehetne, és annak, hogy tudok bízni benne, hogy egyszer lesz is.

*a szerkesztő jegyzete: Azért a mai eszemmel már kicsit sok nekem Pollyanna, kicsit túlzás. Túl negédes, túl jóságos, túl kiváló, túl megmondós. De legalább nem tagadom le, hogy szeretem.

Érdemes továbbá megjegyezni, hogy az álom egy jelentős része valóra vált. Sárga-fehér helyett ugyan sárga-piros csíkos minden, kivéve a függönyt, ami csak piros. Megvan a hatalmas polcom és a tetején ott sorakoznak az elefántok. Van fotelom (mindkét irányban kényelmes) és állólámpám. Az íróasztalomra került ugyan a számítógép, és a székemnek nincs karfája, viszont talán tényleg egyetemista leszek. A képek már nincsenek a falon – azt kinőttem – de a kispolcon azért sorakozik néhány. A kék szívecskés képnek is megvan a helye, igaz, a nappaliban. Az ablakom keletre néz, úgyhogy napnyugtát nem látok belőle, de a virágok ott sorakoznak a párkányon. És virulnak. És a macskám még mindig velem alszik, és akár hiszed, akár nem, de még szőrös mamuszom is lett.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .