2006.08.02.

Szívem szerint átnézném a feljegyzéseimet, hogy miféle mintázatok rajzolódnak ki az elmúlt évek augusztus másodikái körül, csak éppen tudom, hogy attól semmivel sem lennék okosabb. Az az egy biztos, hogy ez ma egy nagyon elcseszett augusztus másodika volt. Még jó, hogy mindjárt vége. Perceken belül. És a szóhasználatomat a legkevésbé sem bánom. Teljességgel megalapozott. Vagy normális az, hogy… áh, igazából nem is tudom, hogy el akarom-e mesélni egyáltalán. Szerintem már ez sem normális, hiszen nekem lételemem az elmesélés. Na hát már csak ezért is egy felettébb elcseszett nap ez a mai.

Az első komolyabb sokkot az jelentette, hogy nagyszülők telefonáltak, hogy megérkezett a hivatalos felvételi papír Egerből, és menjek érte. Ó, persze, hogy ez jó hír. Ez olyan jó hír, hogy sajnos azonnal rá kellett jönnöm, hogy már nincs ürügyem rá, hogy halogassam a bejelentést: be kell menni az oroszlán barlangjába, szembeszállni a nagymacskával, és felrobbantani a bombát. Már pedig nem tudom, ki szereti ingerelni a főnökét, de én mondjuk kifejezetten nem. Meg hát mégis, miféle dolog az, hogy a 27 emberből mindössze két főiskolás van, és mindkettő ugyanazon a részlegen dolgozik? Egyelőre nem szeretek arra gondolni, hogy mit fog szólni hozzá. Van egy olyan érzésem, hogy nem fog esetleg a plafonig pattogni a nagy boldogságában.

A következő nagy megrázkódtatás akkor ért, amikor azt észleltem, hogy H., a sokat emlegetett H., aki csak azért van még életben, mert ma nem dolgozott, tegnap “rendet rakott” a félretett könyvek között, ami azt jelenti, hogy mindent kidobált, amin nem volt dátum. Ó, igen, ez első ránézésre egy okos ötletnek tűnik. Második ránézésre nagyon nem. A félretett könyvek szekrényében valóban vannak olyan könyvek, amiket a vevő megkér, hogy tegyünk félre másnapig, következő hétig. Meg olyanok is, amiket telefonon tetetnek félre, vagy egy másik bolt küld érte vevőt. És igen, ezeknek van egy lejárati dátuma, ami után tényleg ki lehet dobni a szekrényből. De ott vannak az olyan könyvek is, amik kifejezetten valakinek megrendelésre jöttek, többnyire elfogyóban levő vagy régi könyvek, ritkaságok – személyre szólóan szerezzük be és tesszük félre. És azokon valóban nincs dátum – mégpedig azért nem, mert azok annak a bizonyos vevőnek vannak eltéve. És amin nincs cédula, azzal nagyon óvatosan kell bánni, mert az bármi lehet – amiről leesett a címke. Így történt, hogy az én nevemmel ellátott pakk egy az egyben kikerült a szekrényből (mert csak a legfölsőn szerepelt a nevem, megjegyzem, az is kikerült), és egy csomó egyedi rendelésre érkezett könyv is. Amiknek természetesen jó nagy része, tekintve, hogy ritkaságokról van szó, tegnap óta jól el is fogyott. És naná, hogy a könyveikért jött vevők engem találnak meg, és engem stresszelnek, holott tényleg nagyon aggályosan pedánsan ügyelek azokra a vackokra.

Mindazonáltal… a munkaidőm végére nagyjából annyira felhúztam magam, hogy az én Mesteruram szabályosan elküldött haza. De ezzel még messze nem értem a katasztrófák végére. Lila füstben úszó fejjel indultam el nagyszülőkhöz a felvételi papírokért. A metró, mint tudjuk, nem jár, úgyhogy gondoltam, elmegyek a Népstadiontól egyes villamossal. Kivéve, hogy az egyes villamosnak épp üzemzavara volt (most, hogy a Combinók leszerepeltek, átveszi a szerepüket az egyes?) és kénytelen voltam a trolimegállót keresgélni, és várni. Aztán már majdnem a nagyszüleimnél jártam, amikor felderengett az agyam valamelyik mélyen eldugott szegletében, hogy mintha én megbeszéltem volna valakivel valamit ma délutánra, de képtelen voltam felidézni, hogy megegyeztünk-e valamiféle konkrétumban, vagy sem. Mondanom sem kell, hogy egy 20 perccel későbbi felháborodott telefonhívásból kiderült, hogy megállapodtunk. A felháborodás jogos volt. Nem vitatom. Én meg még csak nem is mentegetőztem, hanem igyekeztem menteni, ami menthető, és rohantam a találkozó megbeszélt helyszínére – és pontosan egy óra késéssel ott is voltam.

Szerencsétlen Áldozatom (továbbiakban SzÁ) azt mondta, hogy ő még soha nem várt senkire ennyit. Én nem mondtam, hogy soha nem várakoztattam meg ennyire senkit, de gondolni azért gondoltam. Szegény SzÁ dühös volt, és kiabálni akart velem, és leszidni a sárga földig, de én abban a túlpörgetett idegállapotomban csak röhögtem rajta, ami egyébként nem használt a megtépázott férfiúi hiúságának. Sétáltunk, ő beszélt, én hallgattam, és fáztunk. És amikor már nagyon fáztunk, akkor hazakísért, elköszöntünk, és mentünk mindketten utunkra. Legalábbis ezt hittem. De az igazság az, hogy ezzel még nem volt vége. Az este folyamán még jó néhány zavarba ejtő telefonhívásra került sor, és most annyira kellemetlenül érzem magam, hogy nem is tudom, fogok-e tudni aludni, és ha igen, miket fogok álmodni. Nincs ez így rendjén. Nekem valaki mástól kellene ilyen telefonokat kapnom, és valaki máson kéne jártatnom az agyam lefekvés előtt, és arról a valaki másról is kéne álmodnom, és tény, hogy így is szeretném, és ha nincsenek ezek a telefonok, akkor most így is lenne, és sokkal kevésbé érezném magam nyomorultul. Miért kell mindig belezavarni az érzelmi életembe? Még akkor is, amikor egyszer az életben határozott vagyok, és tudom, hogy mit – akarom mondani kit – akarok. Körmömszakadtáig.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .