2006.08.17.

Nem mondom, hogy életemben ez az első ilyen alkalom, mert nem hiszem, hogy ez lenne az, és miért is hazudnék. De az biztos, hogy szerencsére nem szokott túl gyakran előfordulni ilyesmi. Most mindenesetre az a helyzet van, hogy nagyon szeretnék leírni néhány dolgot, főleg magamnak, hogy tisztán lássak mindent, meg talán valaki másnak is, és akár még levél- vagy blogformában is, de tudom, hogy a blog semmiképp sem volna helyes, és még a levélről sem vagyok teljesen meggyőződve. Az biztos, hogy moslékul érzem magam, és talán nem kéne, de valószínű, hogy mégis megalapozott a dolog, és nem akarok ennyire nyomorultul lenni, de ennek ellenére így vagyok. És ez nem igazság. Egyszerűen nem igazság. Tudom, hogy ezt hajtogatni elcsépelt és kisiskolás dolog, de akkor sem igazság.

Utálom, amikor azt mondják, hogy “Senkiért nem érdemes sírni. Aki pedig megérdemelné, az úgysem fog soha megríkatni.” Mindannyian tudjuk, hogy ez egy áligazság. Jól hangzik, és kevés az értelme. A szerelem igenis fáj, és mindig vannak csalódások, és ha valakit szeretsz, amiatt vagy gyakran, vagy ritkán, de sírsz. És hülyeség, hogy nem érdemli meg. Ha szereted, megérdemli. Mintha ki kéne érdemelni, hogy valaki érdemes legyen rá… hülyeség. Egyébként meg én se érdemeltem meg, hogy ilyesmit mondjanak nekem. Szóval akkor most ki érdemel meg mit? Úgyhogy én most igenis megyek, és jól kisírom magam, mert ma még csak belekezdtem néhányszor – talán ez most a harmadik alkalom -, de még soha nem értem a végére.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .