2006.09.09.

Egy nagyon fontos képességem nagyon berozsdásodott, ha csak meg nem szűnt teljesen. Ez az utóbbi alternatíva sem zárható ki ugyanis. És ez a fontos képesség nem a blogírás, bár arra is rá lehetne mondani ugyanezeket. Csak arról tudom (remélem?), hogy előbb-utóbb visszajön. Ami viszont nem megy, az a beszélgetés. Nem tudok mit mondani az embereknek. Nem akarok, és igazából nem is bírok válaszolni a “mi újság” típusú kérdésekre, és a szomorú igazság az, hogy nem érdekel, amit mások tudnának válaszolni rá. Ennyire önző periódusomat élem épp.

A macskát meg előbb-utóbb megnyúzom, ha nem kopik le az asztalomról. És nem hagyja abba az agresszív farokcsóválást. És ha nem bír végre nyugton maradni valahol, ahol nincs útban. Volt már kinn. Kapott már enni. Játszottunk. Szeretgettem. És amíg el nem kezdtem írni, teljesen nyugton volt. Amíg mindenféle fölösleges dolgokat csinálok, addig békésen elfoglalja magát valamivel. Amint nekikezdek valaminek, amit meg kell csinálnom, vagy éppenséggel valaminek, amit el akarok végezni, azonnal az ölemben terem, és erőszakoskodik. Hiszen ő a fontosabb. Az étkezőben ki van függesztve egy cikk a társállatok tartásának előnyös következményeiről, és abban szerepel az az állítás, hogy az embernek alacsonyabb a vérnyomása, ha az ölében egy macska dorombol. Mondjuk szerintem azok, akik allergiásak a macskaszőrre, vagy akár csak azt hiszik, hogy allergiásak, ez kapásból nem igaz. És rám se igaz ilyenkor este, amikor ez a narancssárga gonoszság-gombolyag ideül az ölembe, és fennhangon dorombolva komiszkodik, fekszik rá a kezemre, a billentyűzetemre, veri le az egeret és löki le a monitort. És véletlen se marad nyugton. És a tizennyolc darabból álló karom-készletéből egyet se bír ám behúzva tartani. De persze ettől függetlenül még nagyon hasznos társállat, és kifejezetten kellemes, nyugodt és csendes hálótárs. Olyan pasi, akit szívesen megtűrök az ágyamban, annak ellenére is, hogy a méretéhez képest aránytalanul sok helyet foglal el, és hogy büdös a szája.

A mára tervezett programoknak csak egy része valósult meg, egyrészt azért, mert semmiféle változás nem megy egyik napról a másikra, másrészt azért, mert néhány programpontot kifelejtettem (telefonvásárlás anyukámnak, nyelvparádén tiszteletünk tétele és rakott krumpli sütés), és nem utolsó sorban azért is, mert hajnalig fenn voltam, következésképp fél egy körül keltem. Így aztán a zárójelbe tett tételekkel végeztem és vásárolni is voltam, de mást nem nagyon tettem. De nem baj, mert nem érzem magam rosszul miatta. Mármint hogy ezek miatt nem. A gyomrom továbbra is mocorog, vagyis így estefelé elkezdte, de igyekszem nem venni róla tudomást. Mit nekem egy vasárnap meg egy hétfő, mindössze 21 óra velük (És szerintem egyáltalán nem jogos felháborodni azon, hogy “ők”-ként titulálom őket. Még ha azt mondanám, hogy “azok”, akkor oké, fel lehet rajta háborodni, de nem azt mondom.) És ebből a 21 órából tulajdonképpen 80 perc szigorúan véve is szabadidő. Nincs ebben semmi ijesztő. Ugye, hogy nincs? Dehogyis nincs. De nem érdekel, nem számít, nem szabad, hogy érdekeljen, és nem szabad, hogy számítson.

Szóval reggel fel fogok kelni időben, el fogok indulni időben, be is fogok érkezni időben, és teljesítem a magam 100%-át. Vagy akár 101-et is, ha kell. És még csak véletlenül sem fogok nyújtani támadási felületet. Senkinek. Ha szólnak hozzám, kedves és udvarias leszek és válaszolok, de én nem szólok magamtól senkihez. Ez a terv. Mert ez az egyetlen biztonságos stratégia. Vagy ez taktika? Akárhogy is, ez az elhatározásom. És mivel erős akaratú egyén vagyok, azért ez így is lesz.

Jó éjt.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .