2006.09.12.

Most már erőteljesen érzem, hogy rám férne egy szabadnap. Vagyis pihenőnap. Szabadnapot nem akarok, mert ami “szabad”, az veszélyes is. Abból bármi lehet. És a bármi legtöbbször a “semmi jó” szinonimája. Tehát ne szabad nap legyen, csak egy pihenőnap.

Olyan feladatokban vagyok elmélyülve, mint mondjuk szálláskeresés Egerben a hétvégére. Ez persze igazából csak egy feladat, de le is köti rendesen minden energiámat. Mert az, hogy már van egy alternatíva, nem egészen számít megoldásnak, ugyanis a kérdéses lehetőséggel szemben kapásból két fenntartásom is van. Ha valakiben nem bízom, akkor nagyon nehéz feltételezni róla, hogy nem csap be. És nekem még nem sikerült ezt feltételeznem róla, hiába a jóindulat meg a megérzések.

Ami azt illeti, tényleg nem utálom H.-t. Egyáltalán nem utálom. Csak nagyon nem szeretem. És akárki akármit mond, a kettő között hatalmas különbség van. Néha haragszom rá, és vannak dolgok, amiket nagyon nem akarok, hogy megtegyen. De ettől még nem utálom. Csak épp nem akarom, hogy megtanuljon hatékonyan dolgozni. Hogy ez hülyén hangzik? Pedig komolyan gondolom. Ha megtanulja elvégezni ugyanazokat a dolgokat, amiket én tudok, akkor nem leszek én a jobb. Ha ugyanolyan szépen, gyorsan és pontosan tudja ugyanazokat a dolgokat elvégezni, mint én, akkor hova lesz az én önértékelésem? Kihez viszonyíthatom magam úgy, hogy jól jöjjek ki belőle? Oké, értem én, hogy ez tényleg nagyon neccesen hangzik, de… egyszerűen amíg azzal tudom motiválni magam, hogy én lehetek a legjobb, addig nekem jó. Amint van, aki a közelembe érhet, már nem jó. Arról nem is beszélve, hogy H. most nem elég, hogy felfejlődhet és utolérhet, hanem még az én helyemen is dolgozik, az én műszakomban. Még akkor is, hogyha “nincsenek műszakok”, mert vannak. És tudom, hogy őt közel sem motiválja az, hogy ő legyen a legjobb, de mi van, ha mégis? Arról nem is beszélve, hogy ha esetleg hasznos munkaerő lesz belőle, akkor kit fikázhatok állandóan? Tudom, hogy ez is gyerekes dolog, de nekem szükségem van arra, hogy legyen valaki, akinek a hülyeségeit kibeszélhetem a háta mögött. Mert rosszindulatú perszóna vagyok, azért. Ha H. megmarad nehezen kezelhető, munkakerülő és kevéssé barátságos kollégának, akkor nyugodtan táplálhatok irányába indulatokat, nyugodtan fikázhatom, nyugodtan ringathatom magam abba az édes hitbe, hogy sokkal jobb és hasznosabb vagyok nála. Így viszont kénytelen leszek megtanulni még a pénztárgépet is kezelni, egyszerűen csak azért, mert ez az egyetlen, amiben H. pillanatnyilag többet tud nálam. És ez tűrhetetlen. Mert a büszkeségem erősebb, mint a pénztárgéptől való undorom.

Kicsit vicces, hogy pár évvel ezelőtt semmiféle ambícióm nem volt. Se céljaim, se olyan terveim vagy vágyaim, hogy jobb legyek másoknál, hogy a legjobb legyek – és most mindegy, hogy miben. És mostanában valamiért feltámadt bennem a bizonyítás vágya. Évekig mondták, hogy ne próbáljak elbújni a középmezőnyben, mert ilyen-olyan különleges és átlagon felüli képességekkel bíró lény vagyok. Hát most nem próbálok. Most az élre akarok törni, és ott is maradni. A Könyvesiskolában ez annyira nem volt nehéz, mert ott mégiscsak egy korosztály voltunk, és nagyjából egyenlő esélyekkel indultunk. Itt messze nincsenek egyenlő esélyek. Se egy korosztály. Se semmi ilyesmi. Nekem viszont tudnom kell a helyemet a hierarchiában. És nem a hivatalos és tekintélyelvű sorrendben, hanem a tudás- és teljesítményalapúban. Mert az érdekel. És nem akarok szükségképpen a legeslegeslegjobb lenni, de az élmezőnyben igenis, hogy ott a helyem. Nem véletlen van a 100%-teljesítős programom. Nekem ne mondja senki, hogy nem lehet mindig, minden nap 100%-ot teljesíteni. Dehogynem lehet. Majd én megmutatom, hogy lehet. És ha ez azzal jár, hogy hullafáradt leszek, hát akkor azzal jár. Legalább jobban fogok tudni aludni.

Mert ez már megint a szabadnapokhoz, a szabadidőhöz tartozik. Kellenek dolgok, stabil pontok, amikbe kapaszkodni lehet. Itt volt most ez az elmúlt mondjuk, hogy két hét, ami alatt megtapasztaltam, hogy milyen az, ha kihúzzák a lábam alól a szőnyeget. És nem volt jó. Úgyhogy most kell szerezni sok-sok fogódzkodót, hogy ne legyen ennyire könnyű kibillenteni az egyensúlyomból. És ezért kell őrülten hajtanom ebben a versenyben is, amit valószínűleg senki más nem fog fel versenynek, de az az ő bajuk, mert majd leshetnek, amikor átszakítom a célszalagot, és elsétálok az aranyéremmel, és ezért kell majd nagyon beszállni a Főiskola nevű versenybe is, és teperni, mint állat, és ezért kell valamit kezdeni a szabadidőmmel is. A szabadnapokkal. Ezért kell elmennem a Sportuszodába és vennem uszodabérletet, és ezért kell vennem magamnak egy korcsolyát, és venni majd bérletet a Jégteraszra is, ha végre megnyílik. És be kell iktatnom majd olyan napokat, olyan programokat is, amik elveszik előlem a túlzott lazulás lehetőségét. Ha ugyanis hagyok magamnak sok-sok órányi szabadságot, akkor előbb-utóbb a számítógép előtt kötök ki, és hülye játékokat fogok játszani, és agyonütöm az időmet. Azt az időmet, amit tölthetnék hasznos dolgokkal is.

És most nem a hasznos “hasznos” dolgokra gondolok, hanem olyasmire, hogy lehetne sétálni a Városligetben, vásárolgatni a turkálókban a körúton, meg lehetne nézni valami jó filmet, lehetne olvasni egy jó könyvet, szóval olyan hasznos dolgok, amik bár pihentetőek, de mégiscsak valamilyen módon jót tesznek. Mert jónak kell lennem magamhoz, ha ennek a sokfrontos háborúnak minden frontján helyt akarok állni. És nem kell megvédeni, hogy ez igazából nem háború, és csak én csinálok belőle harcot, mert tudom, hogy így van. Én akarok háborút csinálni az életemből, és harcolni, és győzelemre vezetni a csapataimat.

Talán ez a sokszoros csimpánzos érdeklődésem hozta ki belőlem ennyire kikristályosodott formában ezt a verseny-helytállás dolgot, nem tudom. Az biztos, hogy a csimpánzok ügyesen csinálják, mert minden egyes csoportnak megvan a rangsora, megvan a csapat vezére, a domináns hím, aki nem feltétlenül a legerősebb, de a legidősebb, legokosabb és legtöbb támogatóval bíró egyed, és szigorú sorrendiségben követik utána egymást a csapat többi tagjai, hímek és nőstények vegyesen. És ami engem a leginkább megfogott, az az, hogy a kölykök nincsenek benne a rangsorban, viszont ahogy elérik a pubertást, egyre inkább igyekeznek besorolni magukat valahová a csoportba. És előbb-utóbb, próbálkozással, tapogatózással, bunyóval, és persze a korosodásukkal is, beilleszkednek valahova. Na most ha ezt egy csimpánz meg tudja tenni, akkor én is meg tudom. Igaz-e vagy nem-e igaz-e? Na ugye!

Nem, nekem nincs fékezhetetlen önbizalmam, és nem vagyok eltelve önmagamtól, se önnön képességeimtől. Én dühös vagyok, az igazságtalanságokra első sorban, és bizonyítási vágyam van, mert tudom, hogy vannak dolgok, amikre képes vagyok. Annak is tudatában vagyok, hogy vannak dolgok, amikre nem vagyok képes, sőt, olyanok is vannak, amikre talán soha nem is leszek. De a dühöm és az akaratom akkor is arra kényszerít, hogy próbálkozzam és hogy fejlődjem.

Gyűlölök telefonálni. Mindig is gyűlöltem. Már felvenni is utálom, de aztán valakit felhívni, hogy megmondjak neki valamit, vagy pláne, megkérdezni valakitől valamit, azt aztán végképp. Most is utálom, hogy a fenébe ne? De gond nélkül felveszem, megmondom, hogy azabizonyoskönyváruházjónapotkívánok, és ha valami van, bármikor felhívom a kedves vevőt, és elmesélem neki, hogy mi van a könyvével, és ha kell, felhívom a másik boltot, és elkérem tőlük, amit kell, és ha úgy adódik, akkor magánügyben is elintézem, amit el kell intéznem. Holnap délelőtt is, mire leküzdöm az összes fenntartásomat, fel fogom hívni ezt a szálláshelyet, és foglalok magamnak egy ágyikót péntek éjszakára. Erről beszélek. A nehézségek leküzdéséről, új képességek megszerzéséről, és a harcért az élmezőnybe jutásért. Nem a fizetés vagy a munkakör szempontjából vett élmezőnybe, hanem az én szempontjaim alapján vonatkoztatott “legjobbak” közé. Mert mi értelme van bármit is csinálni, ha nem csinálom nagyon jól, de legalábbis az átlagnál jobban?

Ezért nem kezdtem bele még mindig az “Az az átkozott gonosz boszorkány!” című fanfictionömbe, mert még gondolkozom rajta, mert még vázlatolok, mert még tervezek. Mert ha én egyszer fanfiction-írásra adom a fejem, annak jónak kell lennie. Legrosszabb esetben is felső-középkategóriásnak. Mert rossz fanficet, lássuk be, nagyon sokan tudnak írni. És ezért vannak most nagy terveim. Ezért osztom be az időmet, ezért tervezek. Mert ez éltet. A tervek, a koncepciók. Ezek óvnak meg egy újabb összeomlástól. Mert ezek jelentik, és főleg ezek fogják jelenteni a fogódzóimat. Most, egy összezuhanás után könnyű erősnek lenni. Egy nagy lerobbanás után tele vagy energiával, életkedvvel. De amikor majd megint nehézre – még nehezebbre – fordul az életem minden egyes mozzanata, akkor lesz majd szükség erre az erőre, erre a dühre, erre a harciasságra, erre az akarásra. Ezért kellett ezt most mind leírnom. Hogy el ne felejtsem.

És tudom, hogy ez most mind kusza, áttekinthetetlen és csapongó. De nem számít. Az számít, hogy holnap, amikor felkelek, gondosan és kényelmesen megreggelizek, felhívom az egri nővérszállót, végigjárom a körúton az olcsóruha-boltokat, veszek magamnak egy nadrágot, talán egy nyakkendőt is, mert most nyakkendőre vágyom, aztán az IKEÁban fogok húsgolyót enni ebédre, és estig 100%-ot fogok teljesíteni. Aztán pedig hazajövök, alszom, mert takarítani akarok (akarok!) csütörtökön, meg talán bemenni a Központba is, meg ilyesmi. Mert az ilyen dolgok között még épp marad egy kis időm néha fellélegezni, elbambulni, körülnézni, ami jólesik, de nincs időm szétesni. Na, hát ez a fontos.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .