A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
2006.10.30.
Oké, be kell vallanom. Gyűlölöm ezeket a dögöket. Nem is tudom, mifélék. Olyanok, mint a molyok, csak nem azok. Keményebbek. Merevebb a héjuk. És gyűlölöm őket. Nem tűnnek el. Nem lehet kinyírni őket. A macska sem öli meg őket. Csak jönnek egyfolytában. Tele van velük a plafon, és röpködnek. És hiába ütöm le őket, csak nem pusztulnak meg. És nincs nagyon gusztusom a plafonra (vagy bárhova) préselni őket, mert az nagyon-nagyon-nagyon undorító lenne. Hozzájuk se akarok érni. Még röptükben is rémesek. Elég nyomasztó.
De ettől eltekintve szép és jó napom volt. Azt hiszem. Nagyszülők, jó könyvek, korcsolya (ó igen!), Paul Simon, és némi gofri. És Hetedik mennyország. Tényleg, minden olyan szépen és kellemesen sült el. Igaz, a korcsolyapályán maradtam volna még egy órácskát, vagy ilyesmi. De így sem baj. A héten biztos lesz még időm kimenni valamikor. És majd rendet is teszek és ki is takarítok. Csak a holnap délelőttöt kell átvészelnem. És az aztán tényleg nem sok. Mondhatni pite.
Mindannak ellenére, amit tegnap felsoroltam, és hogy ezek a dolgok még mindig nyomasztanak, sőt. De ma nincs kedvem elmélyedni bennük, foglalkozni velük, egyáltalán, semmi ilyesmi. Ma olyan jó volt. Egy kicsit olyan, mintha boldog lennék. Na jó, az talán nem. De jól érzem magam. Korcsolyázni jó. Nincs sok pénzem, de akarok menni még. Csak előbb kell vennem egy normális élvédőt, mert amit gyárilag adtak, az vacak. De hát párszáz forintért lehet kapni azt is.
És szerdán kezdődik a NaNoWriMo. Tegnapig azt hittem, hogy a Magányos fákat fogom folytatni, most úgy érzem, mégsem. Volt egy másik történetem, de régen nem foglalkoztam vele. De biztos meg tudnám írni. Az nem a gyászról szól, hanem a szeretetről, de nem a gyógyító, hanem a gyilkos fajtáról. Az életveszélyes ragaszkodásról, a fojtogató, kisajátító szeretetről. Gondolom nem tudok normális érzelmekről írni. Vagy csak nem érdemes azokkal foglalkozni? Vagy csak nem értek hozzájuk? Vagy egyszerűen arra van szükségem, hogy a neurózis különböző fokozatait feldolgozzam? Nem tudom. De idén élvezni fogom a NaNót. És idén nem adom fel. Nem úgy, mint tavaly. Tavaly jól esett feladni, de idén nem fogom. Azt még nem tudom, hogy bizonyos másik dolgokkal hányadán állok, de az majd elválik. (Ez persze megint egy kis hazugság, hiszen tulajdonképp eldöntöttem már, csak még nem merem kimondani, leírni. Legalábbis még nem nagyon.)
És aki még nem vette észre, hogy mi változott az oldalon tegnap óta, az nézzen körül alaposabban. Lehet, hogy hülye vagyok – vagyis nem lehet, biztos, de ez nem tudom, hogy hülyeség-e -, de a lényeg az, hogy örülök neki, és remélem, lesz értelme. És hogy jó lesz nekem. És hogy eltűnnek a dögök.
Mindenki menjen korcsolyázni. De legalábbis velem jöjjön valaki. :) Kiváló alakformáló, és ráadásul élvezetes sport, még akkor is, hogyha minden egyes alkalommal kicsit lámpalázasan lépek is a jégre. És még akkor is, hogyha még mindig “túl meleg” van a jégpályához, és tiszta törmelék és karc és hupa és hepe a pálya. Mert lesz ez még jobb is. Hiszen most kezdődött csak a szezon. Juhúú!
#717
Tényleg nem szerénytelen kívánság. Ma például, azt hiszem, sikerült.
2006.10.29.
Juj. Itt vagyok megint. Meglepő? Nekem az. Én a magam részéről kifejezetten meglepődtem rajta. Nem mintha nem nyitottam volna meg időről időre újra a blog.txt nevű fájlt, és nem gondolkoztam volna el rajta, hogy mégis, mit írjak, vagy éppen nem törtem volna ilyesmin a fejem éjszakánként, lámpaoltás után, amikor csak úgy, a semmitől, a fáradtságtól, vagy ki tudja, mitől, sírnom kellett. Mert ilyen dolgok történnek. De most, pont ma, pont ezen az éjszakán volt itt az ideje a visszatérésnek. Nem tudom, hiányoztam-e. Magamnak hiányoztam. Szervusz, én. Jó újra velem.
Csak egy csipetnyit hülye dolog, hogy fogalmam sincs róla, mit említettem már, és mit nem. Nem vagyok egészen naprakész saját magammal. Ha viszont elkezdenék visszaolvasni, elmúlna a türelmem és az elhatrozásom. Pontosan tudjuk, hogy hiába vagyok erős akaratú személy, rám nem hat az erős akaratom (igaz, sokszor másokra sem igazán).
Eltelt két hét. Kicsit talán még több is, azt hiszem. Megkezdődött, és sajnos le is csengett a Paul Simon-ünnep. Nem is nagyon tudtam kellőképp megünnepelni. Ilyenkor az lenne a helyes eljárás, hogy napokig csak Paul Simon-t, és esetleg Simon & Garfunkelt kell hallgatni. És élvezni. És elmélyedni. És egyáltalán. Idén nem sikerült, pedig tavaly milyen jó volt… Olyan ez, mint a karácsonyi énekben, hogy “karácsonyig tart a húsvét / húsvétig tart a karácsony”, október 13-tól van Paul Simon-ünnep, egészen november 11-ig, amikor is megkezdődik a Vonnegut-ünnep. (Azaz még végül is nem vagyok lemaradva. Csak hát évről évre kicsit fájdalmasabban érint ennek a szerelemnek a beteljesülhetetlensége. Mind a kettőé igazából, csak míg Vonnegut bácsi zseniális ugyan, ő mégsem olyan vonzó. Na.)
Elárulom egyébként, hogy ezt a bejegyzést sem ma kezdtem el írni. Nem tudom, nehezen boldogulok vele. Pedig aznap jól éreztem magam, csak kicsit azt hiszem, elfáradtam. Vagy talán elkezdtem olvasni valamit – könyvet, fanfictiont, Wikipediát, ki tudja, mit -, vagy csak elmentem aludni. Nem tudom. Az biztos, hogy most viszont épp nem érzem jól magam. Igazából semmi bajom, tényleg. Csak nem érzem jól magam. Valami nem stimmel. Talán csak egy nagy bögre forró kakaó hiányzik. Talán az a baj, hogy alig ettem ma valamit. Vagy az, hogy megígértem, hogy elmegyek arra a hangversenyre, és nem mentem. Vagy hogy elolvastam azt a könyvet és utána megnéztem a belőle készült filmet is. Vagy hogy nem nyitott ki a jégpálya. Vagy hogy megint nem látom hetekig a Hosszút. Vagy hogy alig tudtam összekaparni a 101-es listát. Vagy hogy iszonyatosan hasogat a fejem, ami mondjuk lehet, hogy attól van, hogy nem ettem szinte semmit egész nap. Igazából persze nem is csináltam egyáltalán semmit egész nap. Talán ezért vagyok ennyire nyomorult. És magányos. És elkeseredett. És tele önutálattal. És ezért is unatkozom talán. Talán ha tudnék aludni, jó lenne. Persze lehet, hogy tudnék is, csak kedvem nincs megpróbálni. Nem is tudom. Lehet, hogy az iskola a baj, vagy a munka, vagy a másik munka, vagy a határidők, vagy a nehézségek, vagy a türelmetlenségem. Vagy attól félek, amilyen döntésekre jutottam mostanában, amilyen gondolataim támadtak… Hát így érzem magam ma.
Gyengének. Fizikailag is, és ez a része kifejezetten meglepő. Hiszen leginkább felkelek és megyek és kész. Az akaraterőm, az elhivatottságom teljesen más kérdés, az sokszor, igen rendszeresen betegeskedik. De az állóképességemmel nem szokott baj lenni. Ha nem ellenkezne az elveimmel, még azt hinném, beteg vagyok. De én nem. Biztos nem. Csak ez a sok hülyeség.
Túl sok a dolog a világon, túl sok a gondolat, túl sok a bánat, túl sok a kétség, túl sok nekem az élet pillanatnyilag. Amellett, hogy vágyom rá, hogy sok minden el legyen mondva (szép magyarsággal), nem akarom elmondani őket. Azt hiszem, ez az én nagy tragédiám. Nem találok gyönyörűséget a folyamatokban, csak az eredményükre vágyom. Persze ez sem igaz, sokszor nagyon is élvezem a folyamatot magát, és rettegek tőle, hogyha egyszer kész lesz. De azért én legalább értem, hogy miről beszélek.
És egyszer talán lassan összeszedem magam, és vallok.
Mindegy, a forró kakaót azért megpróbálom, hátha segít valamit.
#716
Csak boldog szeretnék lenni. Olyan szerénytelen kívánság ez?
#715
Mindenki tudja, hogy húszéves korában az embernek nem kell azon pánikolnia, hogy soha nem megy férjhez, soha nem lesznek gyerekei, és egyedül és magányosan fog meghalni. Mégis minden húszéves bepánikol ezektől a dolgoktól.