2006.10.30.

Oké, be kell vallanom. Gyűlölöm ezeket a dögöket. Nem is tudom, mifélék. Olyanok, mint a molyok, csak nem azok. Keményebbek. Merevebb a héjuk. És gyűlölöm őket. Nem tűnnek el. Nem lehet kinyírni őket. A macska sem öli meg őket. Csak jönnek egyfolytában. Tele van velük a plafon, és röpködnek. És hiába ütöm le őket, csak nem pusztulnak meg. És nincs nagyon gusztusom a plafonra (vagy bárhova) préselni őket, mert az nagyon-nagyon-nagyon undorító lenne. Hozzájuk se akarok érni. Még röptükben is rémesek. Elég nyomasztó.

De ettől eltekintve szép és jó napom volt. Azt hiszem. Nagyszülők, jó könyvek, korcsolya (ó igen!), Paul Simon, és némi gofri. És Hetedik mennyország. Tényleg, minden olyan szépen és kellemesen sült el. Igaz, a korcsolyapályán maradtam volna még egy órácskát, vagy ilyesmi. De így sem baj. A héten biztos lesz még időm kimenni valamikor. És majd rendet is teszek és ki is takarítok. Csak a holnap délelőttöt kell átvészelnem. És az aztán tényleg nem sok. Mondhatni pite.

Mindannak ellenére, amit tegnap felsoroltam, és hogy ezek a dolgok még mindig nyomasztanak, sőt. De ma nincs kedvem elmélyedni bennük, foglalkozni velük, egyáltalán, semmi ilyesmi. Ma olyan jó volt. Egy kicsit olyan, mintha boldog lennék. Na jó, az talán nem. De jól érzem magam. Korcsolyázni jó. Nincs sok pénzem, de akarok menni még. Csak előbb kell vennem egy normális élvédőt, mert amit gyárilag adtak, az vacak. De hát párszáz forintért lehet kapni azt is.

És szerdán kezdődik a NaNoWriMo. Tegnapig azt hittem, hogy a Magányos fákat fogom folytatni, most úgy érzem, mégsem. Volt egy másik történetem, de régen nem foglalkoztam vele. De biztos meg tudnám írni. Az nem a gyászról szól, hanem a szeretetről, de nem a gyógyító, hanem a gyilkos fajtáról. Az életveszélyes ragaszkodásról, a fojtogató, kisajátító szeretetről. Gondolom nem tudok normális érzelmekről írni. Vagy csak nem érdemes azokkal foglalkozni? Vagy csak nem értek hozzájuk? Vagy egyszerűen arra van szükségem, hogy a neurózis különböző fokozatait feldolgozzam? Nem tudom. De idén élvezni fogom a NaNót. És idén nem adom fel. Nem úgy, mint tavaly. Tavaly jól esett feladni, de idén nem fogom. Azt még nem tudom, hogy bizonyos másik dolgokkal hányadán állok, de az majd elválik. (Ez persze megint egy kis hazugság, hiszen tulajdonképp eldöntöttem már, csak még nem merem kimondani, leírni. Legalábbis még nem nagyon.)

És aki még nem vette észre, hogy mi változott az oldalon tegnap óta, az nézzen körül alaposabban. Lehet, hogy hülye vagyok – vagyis nem lehet, biztos, de ez nem tudom, hogy hülyeség-e -, de a lényeg az, hogy örülök neki, és remélem, lesz értelme. És hogy jó lesz nekem. És hogy eltűnnek a dögök.

Mindenki menjen korcsolyázni. De legalábbis velem jöjjön valaki. :) Kiváló alakformáló, és ráadásul élvezetes sport, még akkor is, hogyha minden egyes alkalommal kicsit lámpalázasan lépek is a jégre. És még akkor is, hogyha még mindig “túl meleg” van a jégpályához, és tiszta törmelék és karc és hupa és hepe a pálya. Mert lesz ez még jobb is. Hiszen most kezdődött csak a szezon. Juhúú!

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

#717

Tényleg nem szerénytelen kívánság. Ma például, azt hiszem, sikerült.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

2006.10.29.

Juj. Itt vagyok megint. Meglepő? Nekem az. Én a magam részéről kifejezetten meglepődtem rajta. Nem mintha nem nyitottam volna meg időről időre újra a blog.txt nevű fájlt, és nem gondolkoztam volna el rajta, hogy mégis, mit írjak, vagy éppen nem törtem volna ilyesmin a fejem éjszakánként, lámpaoltás után, amikor csak úgy, a semmitől, a fáradtságtól, vagy ki tudja, mitől, sírnom kellett. Mert ilyen dolgok történnek. De most, pont ma, pont ezen az éjszakán volt itt az ideje a visszatérésnek. Nem tudom, hiányoztam-e. Magamnak hiányoztam. Szervusz, én. Jó újra velem.

Csak egy csipetnyit hülye dolog, hogy fogalmam sincs róla, mit említettem már, és mit nem. Nem vagyok egészen naprakész saját magammal. Ha viszont elkezdenék visszaolvasni, elmúlna a türelmem és az elhatrozásom. Pontosan tudjuk, hogy hiába vagyok erős akaratú személy, rám nem hat az erős akaratom (igaz, sokszor másokra sem igazán).

Eltelt két hét. Kicsit talán még több is, azt hiszem. Megkezdődött, és sajnos le is csengett a Paul Simon-ünnep. Nem is nagyon tudtam kellőképp megünnepelni. Ilyenkor az lenne a helyes eljárás, hogy napokig csak Paul Simon-t, és esetleg Simon & Garfunkelt kell hallgatni. És élvezni. És elmélyedni. És egyáltalán. Idén nem sikerült, pedig tavaly milyen jó volt… Olyan ez, mint a karácsonyi énekben, hogy “karácsonyig tart a húsvét / húsvétig tart a karácsony”, október 13-tól van Paul Simon-ünnep, egészen november 11-ig, amikor is megkezdődik a Vonnegut-ünnep. (Azaz még végül is nem vagyok lemaradva. Csak hát évről évre kicsit fájdalmasabban érint ennek a szerelemnek a beteljesülhetetlensége. Mind a kettőé igazából, csak míg Vonnegut bácsi zseniális ugyan, ő mégsem olyan vonzó. Na.)

Elárulom egyébként, hogy ezt a bejegyzést sem ma kezdtem el írni. Nem tudom, nehezen boldogulok vele. Pedig aznap jól éreztem magam, csak kicsit azt hiszem, elfáradtam. Vagy talán elkezdtem olvasni valamit – könyvet, fanfictiont, Wikipediát, ki tudja, mit -, vagy csak elmentem aludni. Nem tudom. Az biztos, hogy most viszont épp nem érzem jól magam. Igazából semmi bajom, tényleg. Csak nem érzem jól magam. Valami nem stimmel. Talán csak egy nagy bögre forró kakaó hiányzik. Talán az a baj, hogy alig ettem ma valamit. Vagy az, hogy megígértem, hogy elmegyek arra a hangversenyre, és nem mentem. Vagy hogy elolvastam azt a könyvet és utána megnéztem a belőle készült filmet is. Vagy hogy nem nyitott ki a jégpálya. Vagy hogy megint nem látom hetekig a Hosszút. Vagy hogy alig tudtam összekaparni a 101-es listát. Vagy hogy iszonyatosan hasogat a fejem, ami mondjuk lehet, hogy attól van, hogy nem ettem szinte semmit egész nap. Igazából persze nem is csináltam egyáltalán semmit egész nap. Talán ezért vagyok ennyire nyomorult. És magányos. És elkeseredett. És tele önutálattal. És ezért is unatkozom talán. Talán ha tudnék aludni, jó lenne. Persze lehet, hogy tudnék is, csak kedvem nincs megpróbálni. Nem is tudom. Lehet, hogy az iskola a baj, vagy a munka, vagy a másik munka, vagy a határidők, vagy a nehézségek, vagy a türelmetlenségem. Vagy attól félek, amilyen döntésekre jutottam mostanában, amilyen gondolataim támadtak… Hát így érzem magam ma.

Gyengének. Fizikailag is, és ez a része kifejezetten meglepő. Hiszen leginkább felkelek és megyek és kész. Az akaraterőm, az elhivatottságom teljesen más kérdés, az sokszor, igen rendszeresen betegeskedik. De az állóképességemmel nem szokott baj lenni. Ha nem ellenkezne az elveimmel, még azt hinném, beteg vagyok. De én nem. Biztos nem. Csak ez a sok hülyeség.

Túl sok a dolog a világon, túl sok a gondolat, túl sok a bánat, túl sok a kétség, túl sok nekem az élet pillanatnyilag. Amellett, hogy vágyom rá, hogy sok minden el legyen mondva (szép magyarsággal), nem akarom elmondani őket. Azt hiszem, ez az én nagy tragédiám. Nem találok gyönyörűséget a folyamatokban, csak az eredményükre vágyom. Persze ez sem igaz, sokszor nagyon is élvezem a folyamatot magát, és rettegek tőle, hogyha egyszer kész lesz. De azért én legalább értem, hogy miről beszélek.

És egyszer talán lassan összeszedem magam, és vallok.

Mindegy, a forró kakaót azért megpróbálom, hátha segít valamit.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

#716

Csak boldog szeretnék lenni. Olyan szerénytelen kívánság ez?

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

#715

Mindenki tudja, hogy húszéves korában az embernek nem kell azon pánikolnia, hogy soha nem megy férjhez, soha nem lesznek gyerekei, és egyedül és magányosan fog meghalni. Mégis minden húszéves bepánikol ezektől a dolgoktól.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!