2006.12.04.

Nem állítanám, hogy kifogástalan lelkiállapotban lennék. Nem baj. Decemberben nem is várja el senki. Csak azért egy kicsit jó lett volna, ha ma mondjuk azok is kedvesebbek lettek volna, legalább egy kicsivel, akik kifejezetten nem voltak azok, pedig semmi okuk nem volt rá, hogy ne legyenek. Na, akkor ez is kinn van. Pont.

A pályán pedig jó lenni, csak jó lenne, ha végre találnék valakit, aki néha korcsolyázik velem, uram bocsá’, segít kicsit tanulni is. De tudod mit? A kutya sem jön velem korcsolyázni. Senki. És aki meg is ígéri, az is majd egyszer, majd januárban, majd jövőre, majd máskor, majd ha nem fáj se a térde se a bokája se a dereka, de főleg most nem.

Oké, beismerem hogy ez a korcsolya-dolog egy kicsit már beteges. Tényleg az. Tudom, úgyhogy nem kell magyarázni senkinek semmit. Minden szabadnapomat és szabad délelőttömet a jégen töltöm, itthon pedig a Grand Prix versenyeket nézem, és korcsolyaoldalakat olvasgatok. Talán elmúlik, talán nem. Nem tudom, de az biztos, hogy most élvezem.

És az az igazság, hogy olyan nyomorultul magányos vagyok, hogy most aztán mindenképp be akarok pasizni. De mégis, honnan szedjek magamnak pasit, amikor a munkahelyen gyakorlatilag egy alkalmas egyed a legkevésbé sem érdeklődik irántam, sőt, a jégen pedig soha nincs senki más sem, amikor én kinn vagyok, vagy ha mégis vannak, mások akkor se mennek egyedül? A netes ismerkedéssel pedig már nem nagyon szeretnék próbálkozni. Nem mondom, hogy nem voltak szép dolgok, de most már szeretnék egyszer hagyományos módon ismerkedni. De hol, mikor, kivel?

Szeretnék kézen fogva korcsolyázni valakivel. Nem lehetne? Nem is akarok mást karácsonyra, meg egyáltalán. Olyan nagy kívánság, hogy találkozzam valakivel, aki képes szeretni, akit én is képes vagyok szeretni, és aki mondjuk még fizikailag és morálisan is alkalmas rá, hogy velem legyen, tehát nem házas, nem Pápua Új-Guineában él fűszoknyában rohangászva, nem idősebb nálam harminc évvel, stb? Az a rémes érzésem van, hogy senkim nincs az ég világon. Persze, hogy itthon ülök, és regényt írok, és kiborulok még munka közben is – és még csak nem is a vevőktől, pedig annak lenne értelme, hanem a kollégáktól. A vevőnek minden joga megvan hülyének lenni, de a kollégának kéne, hogy legyen esze.

Most komolyan, hol ismerkednek manapság a normális emberek? A filmekben, meg a könyvekben is mindig vagy iskola- vagy munkatárs, vagy közös baráti kör tagjai, de nekem még baráti köröm sincs! Vagy neten ismerkednek, amit én nem akarok többet, vagy véletlenül éppen lakótársak, vagy szomszédok, vagy együtt nőttek fel, vagy a volt pasi bátyja, vagy a legjobb barátnő bátyja, vagy ilyesmi. Nekem ilyenek miért nincsenek? Ennyire egész egyszerűen nem lehetek kiállhatatlan. Nem hiszem el, hogy ne lehessen elviselni. Ennyire ronda sem lehetek, buta sem, azt hiszem. Mégis úgy tűnik, hogy soha nem lesz senkim. Tudom, hogy nem kell pánikba esni húszévesen, hogy örökre egyedül maradunk, de valahogy mégis mindenki pánikba esik tőle.

De megmondom én, hogy miért. Mert el akarok költözni, mert családot akarok alapítani, férjhez akarok menni, otthont teremteni és gyerekeket szülni, és nem bánnám, ha ezt olyan 25-26 éves korom körül el is kezdhetném, mert nem szeretnék harmincsok éves koromban szülni először. De ahhoz viszont az kell, hogy ismerjek valakit annyira már évek óta, hogy feleségül is merjen kérni, és hozzá is merjek menni, de ahhoz, hogy 25-26 éves koromra valakit már évek óta ismerjek, ahhoz gyakorlatilag vagy már most ismernem kéne, vagy mostanában kéne megismerkednem vele. És ez viszont igenis nagyon ijesztő és fenyegető dolog, mert bár nem tudom, hogy van-e reinkarnáció, meg hogy ez az egész túlvilágosdi hogy működik, de előfordulhat, hogy csak ez az egy életem van, és nem akarom elcseszni.

És egy pasit akarok. Aki szeret. Akit szerethetek. Akit mondjuk, legrosszabb esetben is felhívhatok ilyenkor este, amikor el vagyok keseredve, amikor olyan jó lenne, ha megölelne valaki. Hát, ez van.

Nem baj, éreztem én már kora délután, hogy ez egy olyan nap lesz, amikor előbb-utóbb ki kell sírnom magam, és csak remélni tudtam, hogy erre csak munkaidőn kívül kerül sor. A munkaidőnek szerencsére már vége, csak lassan aludni kéne mennem, mert nem fogok tudni felkelni reggel. Pedig, azt hiszem, képes lennék egy egész napot átaludni.

Hm, vajon egyszer képes leszek személyesen is elmondani, amit gondolok? Nem vagyok benne biztos, pedig néha úgy érzem, hogy nagyon is jó lenne. De hát ha egyszer ilyen gyáva vagyok, akkor gyáva vagyok.

De most tényleg, ennyire nem lehet engem komolyan venni? Igen, nagyon vékony a határvonal a még vicces és a már nem vicces dolgok között, de igyekszem vigyázni erre a határvonalra, és a jó oldalán maradni, és szerintem egészen jól sikerül is. És nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ha valaki csúnyán megbánt, akkor úgy kell tennem, mintha mi sem történt volna, mert igenis, hogy tudja meg a másik, hogy ő átlépte azt a határvonalat. De ennyire nem lehet nehéz természetem, ennyire nem lehetek elviselhetetlen, idétlen, vagy akármilyen. Nem hiszem el, hogy engem nem lehet szeretni. Hogy engem ennyire kell utálni.

Talán csak a rossz környezetben, rossz emberek között mozgok, de hát hova menjek, kik közé, és mégis, mikor? Nincs időm élni, egyszerűen nincs. Ha nem lennék ilyen gyáva, fognám a macskámat, és elköltöznék. Ja igen, ha nem lennék ilyen csóró is, természetesen. Vagy ha lenne bárki, akivel együtt ki tudnék venni egy lakást. Mert egyedül persze, hogy nem megy. Ebből a fizetésből nem biztos, hogy olyan könnyedén, vagy egyáltalán fenn tudnám tartani magam. Cs. teóriája szerint az életünket úgy választottuk meg, hogy előre felvállaltuk a kihívásokat, a nehézségeket, és hogy előbb-utóbb meg is birkózunk velük. A Hetedik Mennyországban azt mondják, hogy az Úr nem tesz ránk nagyobb terheket, mint amekkorát elbírunk. Szerintem meg, ha így lenne, bármelyik felfogásban is, akkor soha senki nem roppanna össze az élete nehézségeiben. Nekem pedig jön a tél, és érzem, hogy közeleg a depresszió, és hogy megőrizzem a józan eszem maradékát, nem tehetek mást, mint hogy blogolok kitartóan, és eljárok korcsolyázni. És talán közben marad még időm dolgozni is, mert néha azt is kell.

Szívem szerint nyüszögnék, hogy haza akarok menni, de az a szomorú igazság, hogy ennél a helynél sajnos nincs semmi, ami inkább az otthonom lenne. Itt viszont nem vagyok otthon, és nem is tudom, hogy lesz-e rá valaha is esélyem, hogy otthonra találjak. Dorka akarok lenni az Ozból, vagy a Téli tücsök, akik a végén, miután minden megpróbáltatáson túl vannak, hazajutnak, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Csak valahogy annyi derékba tört életet látok, és annyira nincsenek reményeim semmiben, hogy hirtelen már nem is hiszek a tündérmesékben.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .