Az van, hogy nem tudok írni. Nem fizikailag nem, bár a csuklóm fáj, ahol ráestem korcsolyázás közben, de nem ezért. Egyszerűen csak nem megy. Nem merek “hangosan” lenni őszinte. Tudok úgy gondolkodni, magamban beszélni, ahogy akkor szoktam, amikor a blogot fogalmazom. (Igen, tudom, szánalmas. Napközben néha monologizálok magamban, próbálgatom, hogy milyen mondatok, szavak működnek, és mik nem. Na és?) De amikor arra kerülne a sor, hogy tényleg leírjam, akkor egyszerűen nem megy. A regényem is megrekedt, éppen napok óta áll ugyanazon a zátonyon. A főhősnőm szegény, elment valakihez, és be is csöngetett az ajtón, de hirtelenjében fogalmam sincs, hogy kihez csöngetett be. Kínos.

Tudom, mellébeszélek. Még akkor is, hogyha tényleg ez a helyzet szegény regényemmel.

Egyébként nem csak a csuklóm fáj, hanem a térdem is. És az a rosszabb. Sőt, olyan nagyot estem, hogy még az államat is bevágtam a jégbe. Szerencsére nem nagyon. Még a bőr is megvan rajta. Nagyrészt. De a térdem nagyon csúnya, és nagyon fáj is. Ha mozgatom, akkor azért, ha meg pihentetem, akkor amint megmozdítom, még sokkal rosszabb. De előbb-utóbb csak elmúlik, nem törhetett, repedhetett, mozdulhatott el, szóval nagy baj nem lehet. Legfeljebb holnap délelőtt nem megyek korizni.

Azt hiszem, ezt az egészet nem akartam ide írni. Akartam írni a munkáról, meg a munkakörnyezeről, meg a Majomtevékről meg mindenféle másik dolgokról, de ma már megint nem sikerült. Igaz, legalább megpróbáltam, a semminél (egy kicsivel) ez is több.

Talán rájöttem, hogy mi történik annál az ajtónál. Talán megyek és írok. De az is lehet, hogy inkább lefekszem aludni. És majd egy másik alkalommal mesélem el a dolgokat a Világ Első Beszélő Majomtevéje meg ilyesmi szempontjából.