Nagyon hülyének érzem magam, és hiába fordul ez mostanában elég gyakran, nem lesz tőle jobb. Nem tudom, mi a baj velem, igazság szerint még csak nem is igazán érzem, egyszerűen csak tudom, hogy valami van. Valami van velem meg az emberekkel, valamiféle ellentét, vagy inkompatibilitás, vagy valami, ami nap mind nap közbeszól, és ellehetetleníti a hétköznapi élet minden egyes apró aspektusát.

Nem akarok ezen gondolkozni, nem akarok erről beszélni, nem akarok egyáltalán foglalkozni se vele. Semmivel. Csak a korcsolyával, mert végre-valahára EB van. Évente két hét korcsolya van, és azt várják tőlem, hogy még ilyenkor se őrüljek meg teljesen? Nem mondom, hogy nem akartam nagyon hazajönni, lerogyni a tévé elé, és elmélyedni a korcsolyában, de azt is tudtam, hogy soha az életben nem merek elkéredzkedni a főnökömtől. Mert vannak ilyen emberek, akikhez nem merek szólni, mert félek tőlük, mert valamiféle olyan kisugárzást észlelek, ami miatt nem tudok bízni bennük. És akkor állandóan kérdezik, hogy miért nem mondok el ezt meg azt, miért másokkal beszélem meg a dolgaimat, miért, miért, és főként, miért. És mégsem mondhatom azt, hogy azért, mert kiszámíthatatlannak és fenyegetőnek érezlek, és nem tudom, hogy mikor fogsz ugyanazért a kér(d)ésért elküldeni a fenébe és megalázni és leszidni, amiért máskor megdicsérnél. Azoktól az emberektől, akiket nem értek, tartok (szerintem okkal). És akiktől tartok, azokkal nem tudok bizalmasan beszélni, még akkor sem, hogyha nem “bizalmas információról” van szó.

És nem hiszem, hogy tehetnék róla, hogy akár most is, csak attól, hogy ezt mind végiggondoltam, görcsbe rándult a gyomrom. (Nem hiszem, hogy a korcsolyanézés közben fogyasztott popcorn és meggy tett volna be neki, ennél cifrább dolgokat is szoktam enni ugye…

Hogy miért korcsolyanézés? Hogy hogy kerültem én haza, ha nem kérdezkedem el? Hát kérem, volt valaki, aki elkéredzkedett helyettem, bár kértem, hogy ne tegye, de mégis megtette, és tulajdonképp hálás is vagyok érte, csak így aztán még hülyébben jöttem ki belőle, mint egyébként jöttem volna.* Bár akkor meg nagyon dühös és elkeseredett lennék, hogy nem láttam. Viszont nem emlékeznék rá pontosan, hogy miért is utáltam annyira azt a két nőt, akik közvetítik, de inkább csak kommentálják a versenyt.)

Ami fontos még, az az, hogy készítettem magamnak fordítási ütemtervet, amihez remélhetőleg tényleg tudom magam tartani – nem is kizárt, mert a beosztásomhoz igazítottam. De igazság szerint abból is nagyon elegem van, hogy az életem minden egyes mozzanatát a szent beosztáshoz kell igazítani. És ha véletlen van valami, amiért módosítást kérek, akkor az újabb gyomorgörcs, napokig tartó rákészülés, hogy szóvá merjem tenni, és így is leizzadok, mire a végére érek, holott csak annyit kell mondanom, hogy “ikszedikén este el szeretnék menni színházba, szeretném nézni a korcsolyát a tévében, ésatöbbi, és ha megoldható, szeretnék szabad lenni aznap este”. Na, hát ezért megyek jövőre Göteborgba a VB-re. És szerintem már decemberben leadom a szabadságigényemet. Már ha addig ki nem rúgnak ugye. Felmondani egyelőre nem szeretnék. Csak néha nagyon. De soha nem teljesen józan állapotomban.

Asszem elég hülye dolog ilyesmit írni, és még el is küldeni. Ez van. Mondom, hogy hülyének érzem magam. És holnapra még hülyébben érzem majd magam miatta. Nem számít. Vagyis dehogynem számít, de nem úgy számít. Csak annyiban, hogy ha mondjuk egyszer valakire dühös vagyok – teszem azt a minap a Hosszúra, egyébként teljesen megalapozottan -, és jól ki is dühöngöm magam (nyilvánosan), és aztán az a valaki – teszem azt a Hosszú – kiengesztelő magatartást tanúsít, és kedves, akkor én érzem rosszul magam azért, amiért dühös mertem lenni rá, hiába teljesen megalapozottan. Ebből is látszik, hogy miféle erkölcsi szilárdságom, döntésképességem, megingathatatlanságom és beszámíthatóságom van nekem. Hurrá.

Na, hát ezért nem hiszem, hogy valaha is adódik egy olyan hülye, aki nem elég, hogy képes és megkéri a kezem, sőt, feleségül is vesz, ráadásul közös otthont alapít velem, és még gyerekeket is csinál nekem, sőt segít is őket felnevelni. Mert egy ilyen labilis, borulékony, határozatlan, befolyásolható nőszemély vagyok, minimális önuralommal, elég közepes megjelenéssel, rettenetes öltözködési stílussal, változó súlyosságú mizantrópiával, krónikus korcsolyanézési időszakokkal, pocsék humorral, súlyos beszédhibával, és a háztartás ellátására való képtelenséggel. Ja, és még sóher is vagyok. És kicsit pitbull is. Ha valakire ráakaszkodom, nem eresztem. Na, ugye micsoda kívánatos nő lettem így hirtelenjében?

Na jó, megyek, lefordítom a mai napra rendelt oldalszámomat, aztán azt hiszem, alszom. És azt is hiszem, hogy holnap reggel nem megyek korcsolyázni, hanem vásárolok kicsit, macska- és embereledelt, sütök, fordítok, és lelkiekben rákészülök arra, hogy már megint be kell menni dolgozni, és nem lesz benn senki, akiből erőt meríthetnék (mert ilyenek azért vannak, még ha néha nagyon dühös is tudok lenni rájuk, akár okkal is) viszont teljes létszámban lesznek az olyanok, akik le tudják szívni az energiáimat, stabilizálják a görcsöt a gyomromban, és elveszik az életkedvemet.

Szeretem a könyveket. Szeretem a korcsolyát. Szeretem a macskámat. Szeretem a csokoládét. Egy csomó mindent szeretek.

Az embereket nem szeretem.

Lehet, hogy komolyan meg kéne gondolnom, hogy nekem való munka-e a kereskedelem. De hát mégis, mi más marad, ha könyvekkel akarok dolgozni, a könyvtár nem izgat, az még rosszabb, mint a könyvesbolt, a kiadóknak pedig nem kellek, a sajátomhoz pedig (még) nincs tőkém, és ha lenne se merném belefektetni, mert (a) semmit sem értek a vállalkozáshoz (b) sóher vagyok (c) túlságosan is kiszámíthatatlan anyagi helyzetben élek (albérletben, kiszámíthatatlan rezsivel, és végrehajtókkal a nyakunkban). Fordítani meg nem lehet állandóan, mert attól teljesen befordulok: nem lehet egész nap itthon ülni, bámulni a számítógépet, egy rókalyuknyi helyen, ahol még csak megfordulni sem lehet, napfény és levegő nélkül, éjszaka ébren, nappal alva… Máshol meg nincs könyv. Csokolom.*

Ahhoz meg kicsit öreg vagyok már, hogy műkorcsolyázni tanuljak. Az egyensúlyérzékemről és a bátor(talan)ságomról nem is beszélve.

Szóval az van, hogy reménytelenül lúzernek érzem magam, és csak addig volt ma jó kedvem… hát, kétszer is, egyszer reggel, amikor senki olyan nem volt benn, akitől elromolhatott volna, és este, abban a két órában, amíg a korcsolyát néztem.

Utálom ezt az egészet.

És akkor csak azt hallom itthon is, hogy “jaj olyan depressziós vagyok”, meg hogy “nincs miért élnem” meg hogy “e szerint a depresszióteszt szerint sürgősen pszichiáterhez kellene fordulnom” és főleg azt hogy “úgyis felkötöm magam”. Hát nem mondom, hogy nekem bármivel is több kedvem van minden reggel felkelni, sőt, abszolút nem látom értelmét sem, sőt… De nem sőt, mert minden reggel felkelek, és elmegyek dolgozni, és legtöbbször már nagyon utálom az egészet. Felkelek, dolgozni megyek, hazajövök, eszem, alszom. Felkelek, dolgozni megyek, hazajövök, eszem, alszom. Ki akarok szabadulni a saját életemből. Csak nem akarom azt hangoztatni, hogy hű de depressziós vagyok, és mennyire magányos vagyok, és mennyire kilátástalan előttem minden. Hogy nincs más célom, minthogy néha korcsolyázzak egy jót. Már amikor az állóképességem engedi, merthogy mostanában az is kezd cserben hagyni.

Most úgy mégis, mihez kezdjek?

*a szerkesztő jegyzete: Na, ennek a leírásnak nincs valami sok értelme, de eszembe jutott, mi történt. A következő: kevesen voltak a boltban, nem volt mit csinálni, és mindenem viszketett, hogy végre hazamehessek a közvetítéshez. A kisebbik főnököm azt mondta, hogy “akkor menj már és kéredzkedj el, majd ledolgozod holnap”, én meg azt mondtam, hogy “nem merek”, ami meg is felelt a valóságnak. Ezek után a kisebbik főnököm odament a nagyobbik főnökömhöz, és megkérte, hogy engedjen már engem haza. Mire ő odajött hozzám, leordította a hajam, hogy miért nem tudom kinyögni, ha valami bajom van, és menjek a fenébe el. Úgyhogy bőgtem, és elmentem.

*a szerkesztő következő jegyzete: Ha már négy és fél éve is tudtam, amire most éppen a magam kárán jöttem rá újra, akkor mégis, hol az emberiség haladása? És mi a csoda lesz velem, ha kereskedő nem akarok lenni, a könyvtár talán még rosszabb, mint a bolt, a kiadóknak nem kellek, a fordítástól pedig becsavarodok?