2007.01.10.

Szentül elhatároztam, hogy ma este végre fordítok, felzárkózom a lemaradásaimhoz, ilyesmi. Igaz, már több mint egy hete azt is minden nap szentül elhatározom, hogy írok blogot, de mégse jön össze soha. Nem vagyok már megint túl jó viszonyban az önuralmammal. Na meg egyik este olvasok, másik este videókat nézek, máskor filmet, néha koncerten vagyok (tegnap), sőt, a helyzet annyira súlyos, hogy néha el is felejtem, hogy nekem van blogom, és csak akkor jut eszembe, amikor már ágyban vagyok, leoltottam a lámpát, és már majdnem alszom. És olyankor, eléggé el nem ítélhető módon már nem kelek fel.

Megtapasztaltam a harmadik típusú blogképtelen időszakomat. A nagyon boldog, kiegyensúlyozott időszakaimban nem tudtam írni. A nagyon elkeseredett, boldogtalan, depressziós időszakaimban szintén nem. És amikor olyan van, mint most, hogy nincs mit elmesélni, amit meg el tudnék mesélni, az nem érdekes vagy egyszerűen nem szabad, mert üzleti titok, vagy akármi, akkor szintén nem tudok. De azért csak megpróbálom.

Nem mondom, hogy fáradhatatlanul, mert többnyire igencsak elfáradok, de rendíthetetlenül járok korcsolyázni. Élvezem. Amikor nagyon szép idő van, mint például ma volt reggel, akkor még a többi embereket sem utálom olyan nagyon. Alapesetben rémesen zavar mindenki, aki kinn merészel lenni a pályán akkor, amikor én. Amint meglátok valakit, azonnal figyelni kezdem, hogy vajon jobb-e nálam, mit tud, amit én nem, és vajon amit ő tud, és én nem, azt meg tudom-e csinálni én is. És hogyha nekiállok próbálkozni azzal, amit ő csinál, észre fogja-e venni, hogy most őt utánzom, és nem lesz-e dühös? És ha nem annyira jó, mint én, hogyha én tudok olyasmit, amit ő nem, akkor vajon figyel-e ő engem, és nézi-e, hogy én mit csinálok? És ha az emiatti idegeskedés nem lenne elég, akkor még aggódom amiatt, hogy a másik emberek korcsolyával a lábukon nem egyebek, mint nagy sebességgel mozgó ellen-objektumok, akik potenciális ütközésveszélyt jelentenek, és egyébként is, útban vannak. Mert hiába tanultam meg azt az örökbecsű vitorlásszabályt a Fecskék és Fruskák sorozatból, miszerint “a gőzös kitér a vitorlás elől”, azaz a fejlettebb jármű (ügyesebb korcsolyázó) elsőbbséget ad az ügyetlenebbnek, mert egyrészt nem is biztos, hogy a másik tudja, hogy én jövök, másrészt ha tudja is, könnyedén hiheti azt, hogy én vagyok az ügyesebb, és nekem kell kitérnem, mert én vagyok a gőzös.Arról nem is beszélve, hogy hiába tudom, hogy ez a szabály, mert mi van akkor, hogyha a másik nem tudja, hogy ez a szabály? Vagy mi van akkor, ha tényleg nem ez a szabály? Ja, hogy majrés lennék? Tudom, mondták már.

Nagy cselekedetem volt a minap, hogy csináltam tűzijátékot a bolt közepén. Egy elég kisméretűt, de azért pukkant, villant, megfeketedett és füstölt is egy kicsit. Egyébként eredetileg villanykörte volt – de ez a tulajdonsága a fentebb ismertetett folyamat során megszűnt :)

Tegnap este meg voltunk a Művészetek Palotájában a Goran Bregović-operát megnézni. Nem mondom, hogy nem volt jó, de azt azért megemlítem, hogy igen alternatív darab volt. Szerencsére nem sokban emlékeztetett operára, az ugyanis egy olyan műfaj, amit kifejezetten utálok. Teli torokból óbégatva éneklő emberek talpig jelmezben rohangásznak fel-alá a színpadon, és még nagyon sokáig is tart. Operaáriákkal a világból ki lehet kergetni, és ezt a lehető legkomolyabban gondolom. Viszont meglepően kevés, ám annál hatásosabb díszletet és kelléket használtak, például három kukát, egy csövesszatyrot, két bajuszos angyalon lógó menyasszonyi ruhát, egy villódzó tévét, egy irodaszéket, három csokor virágot, egy földre terített takarót… ilyesmi dolgokat. És elénekelték, hogy az élet egy tehén, és emellett egy túl nehéz bőrönd is, de olyankor nem kell megfejni, ellentétben azzal az esettel, amikor tehén, és meg kell. :) Rengeteg fontos mondanivalója volt ennek a darabnak, főleg amikor a végén, a Kármen ágyát szimbolizáló pokrócon törökülő kalóz-félszemű-Brega felolvasott egy szerb verset a kitömött madarakról, akik a bajuszos angyal kedvéért kirepültek az ablakon. Mondom, hogy kicsit abszurd volt, na.

Szerepel még a közeljövőt illető célkitűzéseim között, hogy felzárkózom a fordításommal az ütemtervemhez, kitakarítok, és frissítem a Mission 101 listát. Az Ego rovatot frissítettem. Ja, és kéne írnom újságcikket, de ahhoz most nincs kedvem. Ami ötletem volt, az is elszállt a ma reggeli sokktól, amikor megkaptam az SMS-t a megérkezett fizetésemről, és hirtelen nem kaptam levegőt, de még a szavam is elállt. Aztán a nap további részében igyekeztem nem gondolkozni rajta, hogy vajon miért kaptam kevesebb mint feleannyit, mint bárki más.

Kisdobosbecsületszavamra mondom, nem szoktam soha senkivel sem fizetésről beszélgetni, senkitől nem kérdezem meg, hogy mennyit keres, mennyit kap, csak azt kérdeztem ma meg összesen két (vagy három?) embertől, hogy többet vagy kevesebbet kaptak-e, mint novemberben. Mindenki többet. Jelentősen többet. Kivéve én. Én ugyanis jelentősen kevesebbet. Szívrepesve várom a fizetéspapírt, amitől talán majd minden kiderül.

Egy jó ideje nem néztem már látogatottsági statisztikákat sem (naná, merthogy az oldalt se néztem egyáltalán, de amúgy se szoktam statolni), és most arra a megdöbbentő észrevételre jutottam, hogy sokkal többen “olvasnak”, de legalábbis néznek, ha nem írok semmit. Szóval itt az ideje, hogy leépítsem a csapatot. Úgyhogy ma írtam. Elküldöm. Aztán még egy kicsit fordítok, hogy legyen rend, és még ma elmegyek aludni. Mert holnap egésznapolok. (Utána viszont két nap pihi lesz, leszámítva egy kis korcsolyázást, takarítást és fordítást).

Azért olyan nagyon nem rossz nekem. Csak még egy pasi kéne. Oké, nem csak egy pasi, hanem az a pasi. Vagy… vagy egy másik, tulajdonképpen. Csak egy hasonló. Azt hiszem, van valami a pasik hajában, ami engem megragad. (Paul Simon a kivétel, neki aztán se a magassága se a haja nem egészen az, amit én szeretek, tekintve hogy a magas-vékony-romantikushajú pasikat szeretem). Jaj, volt a balkáni cigányoperában egy srác, akit már nyáron a Szigeten is kiszúrtam a zenekarban, ANNYIRA szép. Mindjárt keresek róla egy képet, hogy mindenki láthassa. Na, egy ilyen pasi is jöhetne. Ő volt Alen Ademović, a kisdobos Brega mellett a nagydobos, emellett pedig Ceausescu, a román strici :)

Hm, nem találok Alen fényképeket. Akkor nem mutatom meg Alent, sajnos kénytelenek lesztek várni, amíg.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .