Nem beszámítható

Amikor aztán egyszer írnék, akkor meg nincs net. Összejátszik ellenem az univerzum. Aztán meg lett net, és lenne is mit írni, csak kedvem nincs. Rosszul érzem magam úgy lelkileg. Kimerít ez a munkahely, emberileg is, fizikailag is, türelmileg is. Mindenhogyan.

Bár szerintem mindennek az az oka, hogy utálom az embereket. De legalábbis nem szeretem őket. Ha sok ember között vagyok, amúgy is elkezdek hülyén viselkedni, mert amolyan pánikreakcióként ez lép fel egyedüli lehetséges megoldásként. Elkezdek hülyeségeket beszélni, idétlenül vihogni, mindenkin poénkodni, minden ziccert lecsapni, és azt az idétlen kiscsajt alakítani, aki utálok lenni.

Nem szeretem az embereket. A könyveket szeretem.

A még nagyobb baj az, hogy az emberek se szeretnek engem. Igaz, nincs is rajtam sok szeretnivaló. Ezért nincs senkim. És ezért nem is lesz talán soha.

És a vicces az, hogy mindezek ellenére, hogy ilyen vagyok, sőt, hogy tudom is, hogy ilyen vagyok, ennyire reménytelen és elveszett eset, mégis próbálkozom, és nagyon sokszor nem mondom meg a véleményemet, pedig kikívánkozik, legtöbbször csak lenyelek minden békát, legfeljebb sírdogálok kicsit, és megmondom, hogy a bútorfény ment a szemembe, és a légkondi zavar. Pedig tök jó lenne egyszer már megmondani, hogy csak azért mert szeretek valakit, és szívesen a kedvére teszek, nem jelenti azt, hogy lehet csicskáztatni, lehet folytonosan megalázni, kihasználni, szemétkedni velem, leszólni engem, az életvitelemet, a családomat, azokat a normákat és felfogásokat, amik szerint mi – és én is – élünk.

Semmi kedvem csak úgy, a semmiért, vagy a két szép szeméért valakinek, aki egyébként keresztülnéz rajtam könyveket fénymásolni, olcsó fénymásoldát hajkurászni, gofrit meg palacsintát sütni, cikkeket irogatni, amiket aztán hangyapöcsnyi betűkkel le lehet hozni, kinevezni egy olyan újság olvasószerkesztőjévé, amibe bele se nézhetek megjelenés előtt, úgy tenni, mintha mindenbe belevonna, de mégis mindenből kihagyni, utolsó utáninak hagyni, és még ki is nevetni. Olyan nagy elvárás, hogy egyenrangú partnerként kezelj? Igen, dühös vagyok, mert elegem van. Még velem se lehet bármit megtenni! Állandóan bántasz, nem tudom, hogy szándékosan-e, de ennyi véletlen nincs a világon.

Ha valaki engem szeret, akit én nem szeretek viszont, én nem ugráltatom és nem használom ki a labilis lelkiállapotát, csak iszonyatosan kínosan érzem magam, és előbb-utóbb nyersen megmondom, hogy nem. De ez egy éve tartó huzavona, és gyűlölöm, hogy egyetlen egyenes választ sem kapok, de még nem egyeneset sem, mert majd meggondolom, vagy majd ez meg az, de közben azért, ameddig csak lehet hasznot húzok a helyzetből. Nincs kedvem már szívességeket tenni.

Becsszóra, alapvetően jó vagyok. Könnyen zavarba jövök és hülyeségeket csinálok, mert rettegek attól, amikor nem tudom kontrollálni a helyzetet, amiben vagyok. Az ilyen helyzetek veszélyesek, mert iszonyatosan félek tőle, hogy még valaki még egyszer bántani fog. Hogy szándékosan-e vagy sem, hogy ki és mikor és miért akar kibillenteni abból a minimális biztonságból, amiben néha érzem magam, az mindegy. Nem az okok számítanak, csak az, hogy meg kell védenem magam mindenáron, mert nem omolhatok újra össze. Soha többet nem omolhatok össze. Élni akarok, nem pedig önpusztító roncsként tengődni. Miért olyan baromi nehezen elérhető célkitűzés ez?

Nem kéne elküldeni ezt a bejegyzést, és vélhetőleg holnapra, de talán már öt perc múlva is megbánom, sőt, talán már most is bánom, pedig még csak el se küldtem. De nem számít, hadd bánjam.

Akkor is utálom az embereket. Nem megvetem, csak utálom őket. És megmondjam, mit utálok még? Ezt a kilátástalan világot, ahol nem látok, és nem is tudok elképzelni semmiféle jövőt magamnak. Se magánéletit, se szakmait, se lelkit, se semmilyent. Mi a baj velem?

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .