2007.04.26.

Szeretném azt hazudni, hogy remekül érzem magam. Tudom, hogy hazudni csúnya dolog, de mégis szeretnék. A másik, amit nagyon szeretnék, az volna, hogy vulgáris kifejezésekkel illessem magam. Mint mondjuk, hogy micsoda egy fasz vagyok. Vagy ilyesmi.

Mindig tudtam, hogy nem vagyok egészen normális. Hogy valami másképp működik bennem, mint mindenki másban, akit ismerek. Hogy van oka annak, hogy nem ért meg senki, hogy nem találok társra, hogy nem működik az életem.

Olyan régóta próbálom figyelni magam, fejleszteni az önismeretemet, megismerni a tulajdonságaimat, és felfedezni az eredetüket. És tényleg, egészen okos dolgokat megfigyeltem. Hogy mondjuk szeretem a rendszeres és egyértelmű dolgokat, hogy szeretem a játékszabályokat, és a ritmikusan ismétlődő tevékenységeket. De sosem értettem, hogy miért ad ez nekem biztonságérzetet.

Megfigyeltem, hogy ha beszélek valakivel, mindig csak a legutóbbi találkozás van befolyással arra, hogy mit gondolok az illetőről. Ha egy görény, de legutóbb kedves volt, epekedve fogom várni a következő alkalmat, amikor láthatom, pedig megint görény lesz, és rémesen fogom érezni magam. Ha alapvetően kedves, de volt egy rossz napja, izzó gyűlölettel fogok emlékezni rá, és ki tudja, mi mindent kell tennie, hogy megbocsássak neki. (Egyszer kedvesnek lennie, és legközelebb máris…) Ha valakit alapesetben okkal utálok, és eltelik egy relatíve rövid idő, amíg nem tesz nekem keresztbe, nem haragszom rá többet. Azt gondoltam, hogy ez jó tulajdonság, még ha némiképp érthetetlen is. Sosem jöttem rá, hogy miért vagyok így.

Hajlamos vagyok ok és indok nélküli indulatkitörésekre. Ugyanúgy ok és indok nélkül jönnek, mint jöttek korábban, és ahogy jönnek mostanában sajnos újra a pánikrohamok. Egyik pillanatról a másikra, csupán egy kósza ötlet hatására a hangulatom hol az egekbe szökik, hol összezuhanok teljesen. És nem tudok befolyással lenni rá. És erről sem tudtam soha, hogy mitől.

Sosem találtam rá jó magyarázatot, hogy mitől jövök rá néha fontos dolgokra, mitől értek meg mindenféle dolgot az emberek működési mechanizmusairól, hogyha másnapra elfelejtem, és a saját leírásomból se értem meg őket újra. Hogy mitől érzem úgy, mintha nem is ugyanaz az ember lennék, aki voltam előző nap, amikor erre a valamire rájöttem. Hogy miért tűnnek el nyomtalanul és emlékek nélkül a napjaim, ha nem írom le őket, és hogy hogy képes egyetlen nap befolyásolni az életképemet. Ha szabadnap (vagy régen hétvége) után kell(ett) visszamenni dolgozni (vagy iskolába), akkor mitől érzem úgy, mintha egy éve nem jártam volna ott, mintha nem is tartoznék oda, mintha semmi dolgom nem lenne ott. Amikor visszamegyek egyetlen pihenőnap után dolgozni, idegennek érzem magam a saját munkahelyemen. Mintha nem is ott dolgoznék, nem is értem, mit keresek ott, minek megyek oda. És mindez miért?

Valahányszor egy hazugságon, manipulatív kísérleten, ferdítésen, vagy nevezhetjük bárhogyan is, de szándékos és tudatos ténymegmásításon kapom magam, elönt a bűntudat, és megfogadom, hogy nem teszek többet ilyent, és mégsem vagyok képes abbahagyni. Még akkor sem, amikor nem hiszem el én sem azt, amit állítok. Vagy megpróbálom megmagyarázni magamnak, hogy egyetlen szó sem volt hazugság, csak épp a tálalásból elsődlegesen következő elképzelés, egy előzményeket nem ismerő személy számára áll távol a valóságtól. És nem vagyok képes befejezni. Folyamatosan hazudok. Hogy mitől? Nem tudom.

Sorolhatnám még hosszasan. Nem szeretném. Nincs hozzá kedvem. De ezer meg ezer éve töltögetem ki a különféle teszteket, próbálom megérteni magam, próbálom megérteni, hogy mitől zuhanok szét néha annyira, hogy nem tudom, hova kapjak, nem tudom, hova megyek, nem tudom, mitől szorongok, csak nem vagyok képes létezni. Hogy mitől tör rám a migrén, és mitől akarok néha bebújni egy sötét hűvös helyre, összekucorodni és meghalni. Hogy miért nincsenek barátaim, miért nem vagyok képes megőrizni őket, attól a perctől kezdve, hogy kikerülnek a mindennapi látóteremből. Hogy miért nem sikerült még egyetlen épkézláb párkapcsolatot sem kialakítanom, dacára annak, hogy igen hosszúra nyúlt minden egyes próbálkozás. Felismertem, hogy szinte azonnal függőségi viszonyba kerülök mindenkivel, aki egy kicsit is megpróbál kedves lenni velem, és ezt próbáltam is megmagyarázni, és hevenyészett, logikai bukfencekkel tarkított elképzeléseim voltak is. (Igaz, mindenkit az őrületbe kergethettem vele, hogy próbáltam magamat elemezni.)

Sosem értettem, hogy miért nem mondok igazat a terapeutáimnak. Egyiknek sem. Mindkettővel igyekeztem megértetni, hogy teljesen normális vagyok, teljesen normálisan viselkedem, és a legviccesebb az volt az egészben, hogy még el is hitték. Nem akartam hagyni, hogy segítsenek. Nem akartam engedni, hogy hozzám nyúljanak – a páncélom alatt másnak nincs helye.

Nem találtam magyarázatot a koplalásos időszakaimra, az állandó “üresnek érzem magam”-periódusokra, a balekságig elmenő elnéző megbocsátásomra, hiszen bármit megteszek, csak el ne utasítsanak. Hosszú lehetne még a lista, de késő van, és nekem átszaladnak a gondolatok a fejemen, még mielőtt leírhatnám őket.

A lényeg az, hogy megtudtam, gyakorlatilag a véletlen folytán, hogy ennek a dolognak neve van. Ez a dolog egy személyiségzavar, és úgy hívják, hogy borderline. És azt is mondják, hogy javítható, gyógyítható. Hülyének érzem magam, mert évek óta a szemem előtt volt a név, a kifejezés, a leírás – de egészen ma éjszakáig nem ismertem fel, és nem értettem meg, hogy mindez a sok apró hülyeség, amit nem értek és gyűlölök magamban, igazából egy és ugyanaz a dolog.* Szeretném azt hinni, hogy ma éjjel nagyot léptem előre. Hogy megértettem valamit, aminek hasznát fogom látni. Hogy egyszer majd meg fogok javulni. Nem tudom, így lesz-e, de szeretném ezt hinni.

De addig is csak olvasom, amit írnak a tünetek leírásáról, és arról, hogy hogyan érzi magát a borderline ember a világban, és csak sírok, és verem a fejem az asztalba, hogy milyen egy hülye fasz vagyok.

*a szerkesztő jegyzete: Van még itt valami fontos, amit úgy tűnik, nem sikerült leírnom. Teljesen mindegy, hogy orvosi, tudományos, akármilyen elv szerint borderline vagyok vagy sem. Hogy azok a hülyeségek, amik történnek velem – amiket én magam történtetek saját magammal – kimerítik-e vagy sem a szabványos besorolás feltételeit. Mindegy.

Csak az volt a fontos, az volt a nagy előrelépés, hogy ettől a naptól kezdve nem harcoltam önmagam ellen, nem utasítottam el, hogy mindez én lehetek. (Hiszen én normális ember vagyok és a normális emberek nem ilyenek, következésképpen amelyik részem nem viselkedik normális emberként, az nem én vagyok. Tiszta sor? Logikus? Persze, hogy nem.) Az volt a fontos, hogy borderline emberek, borderline tüneteket mutató emberek léteznek. Szabad létezniük. Előfordulnak. Hiszen még neve is van a jelenségnek! Azaz igenis szabad léteznem nekem is, olyannak, amilyen vagyok.

Hát ezért a felismerésért találtam magam micsoda egy hülye fasznak.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

#751

Találtam magamnak egy új önkéntes tevékenységet és egy új hobbit is. Lassan talán megtöltöm élettel az életemet.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

2007.04.20.

Rég nem írtam. A fesztivál-beszámolóm is várat még magára. Egyszerűen nem éreztem helyénvalónak egy ilyen hír, egy ilyen mélyen érintő tragédia után lelkendezni arról, hogy de jót buliztam a Fesztiválon. (Még ha azt is mondják, hogy egy öregember halála nem tragédia, csupán a dolgok természetes folyása. Vonnegut nem egy egyszerű öregember volt…)

Ma viszont rám parancsoltak, hogy most már írjak valamit, vagy regényt, vagy blogot. A regény kicsit nehezemre esik, mert már megint kritikus helyzetnél vagyok, és nehéz belerázódnom a drámába, amikor egész nap békésen fotoszintetizáltam a szabadban. Ráadásul a történet szerint metsző fagyok vannak, plusz karácsony. Brr. (Nem is tudom, a kettő közül melyiktől fázom jobban.)

Szóval igazából nem sok minden történik, amiről lehetne írni. A Fesztiválról persze lehetne. De arról inkább majd cikket. Mert a Sajtó kérem, csaknem korlátlan mennyiségű információt képes befogadni. Könyves témában mindenképp. És meg kell, hogy jegyezzem, némiképp nagyobb az olvasottsága, mint jelen lila orgánumnak. (Igaz, ezt azért jobban szeretem. Egy picikét.)

A másik említésre érdemes jelenség, hogy gonosz vagyok. Mostanság örömmel szólogatok be tizennéhány éves kislányoknak. Persze nem ok nélkül, csak akkor, amikor nagyon idétlenek, idióták, és nem veszik észre magukat, még akkor sem, amikor szép szóval – nálam sokkal toleránsabbak – figyelmeztetik őket. Ennek ellenére nem szép dolog. Viszont élvezem. De valahol mégsem vagyok kibékülve magammal, tudvalevőleg nekem célom jó embernek lenni. A vonneguti eszméket követve, meg persze egyébként is. És a “jó ember” definíciójába nálam beletartozik a tolerancia, sőt, megbocsátás, elnézés és türelem. Csak mintha bennem nem lenne meg az ehhez szükséges derű. A szomorú igazság ugyanis az, hogy a szimpla hülyeség, de még az egyszerű butaság is idegesít.

Ha valaki nem érti meg azt, amit én, ugyanakkor, mint én, frusztrál. Ha hamarabb érti meg, annak nem örülök, de elviselem.* De ha jelentősen később, akkor ideges leszek, mert miért nem képes megérteni, ha én igen? Másoknak miért telik több időbe felfogni valamit, mint nekem? Ez így nem járja. És ha most ebből levonnám azt a következtetést, hogy intelligensebb vagyok az átlagnál, az a) nagyon öntelten hangzana b) nem lenne igaz. Nem hiszem, hogy bármivel is több vagy jobb lennék bárki másnál. De ha valaki még nálam is kevesebb(nek próbál látszani) az idegesít. Türelem. Ezt még meg kell tanulnom.

A további dolog az, hogy próbálkozom egy új hobbival. Egyelőre természetesen a magam ráérős stílusában, ötleteket és információkat gyűjtögetek és tervezek. Viszont ma útra keltem, és fotoszintézis közben jártam a boltokat is. Az az érzésem támadt, hogy ez a terv drága mulatság lesz. Még gondolkozom. További konkrétumokat most még nem. Majd egy másik alkalommal.

Más pedig nincs nagyon. Talán beengedem a macskát az udvarról, szerintem ez alatt a csaknem két óra alatt bőven kirohangászhatta magát. Aztán főzök egy kakaót (rövidesen kell venni, mindjárt elfogy a karácsonyi csomag is), és még írok valamit. Mára már nincs kapacitásom olvasni, ma túl sokat fogadtam be képileg és napenergiában, de írni talán még tudok. Egyébként is, muszáj megörökíteni az élményeket, mielőtt még elszállnak.

Szóval nyugodalmas jó éjt a kedves gyülekezetnek, és legközelebb igyekszem értelmesebbet és tartalmasabbat írni. Talán, ha újra rászoknék a rendszerességre (ami egyébként valószínűleg jót is tenne), akkor esetleg a színvonalam is emelkedhetne kissé. És nem a kicsinyes felső tagozatos kislány-cikizéseimről írnék. Szánalmas vagyok, ugye?

*a szerkesztő jegyzete: Viselem ám el a francokat. Hisztériás rohamot kapok, és dühös leszek és irigy, és kifogásokat keresek, amik megmagyarázzák, hogy a másik hogy csalt, és hogy indult előnyből.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Amikor elérkezik az időm, és magam is csatlakozom a mennyei kórushoz, vagy mihez…

Mindenkit megrázott. Engem is. Világszerte emberek millióinak tette elviselhetővé az életét. Ha azt mondom, csipcsirip, vagy hogy hehe, vagy hogy csingiling, mindenki tudja, miről van szó.

Nyolcvannégy éves volt. Pont, mint Kilgore Trout. Már akkor is idős bácsi volt, mikor születtem. És többet adott nekem, mint bárki bármikor. Emberileg. Szellemileg.

Időről időre, bármit csináltam, eszembe jutott valami. “Vonnegut ezt mondta erről meg erről”. Imádtam. Most is imádom. Eddig azt mondtam rá, hogy a legbölcsebb élő ember a világon. Ezt többet nem mondhatom. Csak azt mondhatom, amit ő mondott Asmiovra, egy ismert alkalommal: “ő már az égben jár.” És talán, sok idő múlva én is fogok tudni nevetni rajta.

Amíg még nem vagyok olyan humanista, mint ő volt, addig csak sírni fogok tudni. Még nagyon sokáig. Tulajdonképp jó, hogy eddig köztünk volt. Ha igazolva találja az eltervezett sírfeliratát, miszerint “Minden csodálatos volt. Semmi sem fáj.” akkor egy szavam sem lehet.

Így megy ez.

God bless you, Mr. Vonnegut.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

#750

Így megy ez. Csipcsirip.

Kategória: Két mondat | Címke: | Hozzászólás most!