Hónapzáró

Ez volt az utolsó* alkalom, hogy ilyen real-time jellegű szimulációs játékba belefogtam. Kettő, de lehet, hogy már három napja futkos a háttérben a “Virtual Villagers 2” nevű tünemény, aminek az a jó tulajdonsága van, hogy a bizonyos folyamatok (kutatás-fejlesztés, építkezés, terhesség, növénytermesztés, stb) órákig tartanak. Azaz elindítod a feladatot, aztán órákat vársz, amíg valami lesz belőle. A leírás felhívja a figyelmedet rá, hogy nyugodtan otthagyhatod, elmehetsz iskolába, dolgozni, moziba, ebédelni, csak arra kell vigyázni, hogy nehogy túl hosszú időre hagyd ott őket, különben esetleg elpatkolnak a telepesek. Persze a játék haladna elvileg úgy is, ha kiléptem belőle, vagy ha lekapcsoltam a számítógépet, kivéve, hogy én nem vettem meg 20 dollárért, és ezért én nem léphetek ki belőle, különben elvész minden – illetve nem vész el, csak többet nem férek hozzá :) Csak áramszünet ne legyen!

Valahogy időről időre elkapnak olyan játékok, amik minden szabadidőmet felemésztik. Kisebb koromban a Lion King volt ilyen, aztán kicsit később jött a Super Mario-szakasz, meg a SNES-PC időszakban a sok más nintendós remekség, aztán a Final Fantasy-sorozat Mystic Quest, 3/6 és a 8, meg a Sims 2, az MSN mindenféle vackai, és most a Virtual Villagers. Nem baj, ez is el fog múlni. Például megnyerem, és akkor game over. (Feltéve, hogy meg lehet nyerni, persze.) Szóval időnként vannak ilyen időszakok, és mivel tudom, hogy milyen hatással vannak az önkontrollomra, ezért NEM fogom megvenni a Sims csomagot, bármilyen csábító is. Nem költök ötjegyű összeget arra, hogy hülyeségekkel lopjam az időmet. Hű.

Egyébként meg az időjárással is meggyűlt a bajom mostanság. Tegnap (?) vagy tegnapelőtt, szóval valamikor a napokban voltunk kinn a Skanzenben Pünkösdi Sokadalmat nézni, amivel persze nincs is semmi baj. A baj azzal van, hogy a neten feltüntetett közlekedési alternatíváknak vajmi kevés köze van a valósághoz, és a kocsi nélkül érkezőknek nem olyan egyszerű sem odajutni, sem pedig onnan haza. Ezt még kicsit szokni kell. Az meg már csak a hab volt a tortán, hogy felváltva áztunk ronggyá és sültünk meg, a párás, nehéz, meleg időben. Vagy napszúrást kaptam, vagy csak nagyon megülte a fejemet ez a trutymák idő, de tény, hogy mikor nagy nehezen hazavergődtünk, délután 5 körül, én lefeküdtem aludni. Ami már csak azért is figyelemreméltó, mert én ilyesmit SOHA nem teszek. (És soha nem volt szokásom hangsúlyosítás végett csupa nagybetűvel írni szavakat, vagy csupa dőlt betűvel, ezt csak azóta csinálom – sajnos – amióta Meg Cabot naplót fordítok. Bocsánat. Igyekszem leszokni róla.) És egyébként még azért is, mert fél kettő körül hajnalban felébredtem (amikor alapesetben aludni szoktam menni), és dolgoztam kicsit, vagy reggel hétig, amikor is újra lefeküdtem aludni, és aludtam délig, amivel viszont helyre is állt a normális életritmusom. De akkor is furcsa, kicsit még mindig el vagyok számolva a napokkal.

Másrészt ott tolt ki velem az időjárás, hogy bár csak pár órát töltöttem ma a szabadban (a részletekről majd később), félárnyékban többnyire, és mégis sikerült a lábszáramat megégetnie a napnak. Szóval most vastagon fedi a napozás utáni testápoló (ennél alkalmasabb hasonló célzatú kemikáliát nem tartunk itthon), és a testápoló alatt ráadásul nagyon nevetséges alakú piros foltjaim képződtek. A lábam ugyanis történetesen térd alatt levágott nadrágba volt csomagolva, illetve zokniba és edzőcipőbe, a két zokni természetesen nem volt egyforma hosszú, ráadásul a nevezett lábak még keresztbe is voltak téve. Szóval nevetséges, na. Az elkövetkező napokban kénytelen leszek hosszú szoknyát hordani.

A napra úgy kerültem ki, hogy elvileg építkezünk. Mintegy tizenöt éve egyfolytában, kisebb nagyobb megszakításokkal. Illetve van egy megszakított építkezésünk, amivel az elmúlt tizenöt évben gyakorlatilag semmi sem történt. Na most viszont éppen történik, és ideje volt már, hogy megtekintsem a tényállást. A tényállás megtekintéséhez pediglen az is hozzátartozott, hogy fel kellett másznom az eljövendő erkélyre, természetesen létrán (aminek az egyik lába egy téglával volt alátámasztva), kívülről, mint holmi elfuserált Rómeónak, és mire felszenvedtem magam, annyira örültem, hogy ott vagyok, hogy nem mertem lejönni, amikor pedig akartam volna, addigra nem volt létra. Pár órán keresztül nem. Az adott erkély pedig történetesen délnyugatra néz. És déltől fél négyig ültem odafenn. Kezemben egy jó kis horrorisztikus Virginia Andrews-regénnyel (tudom, hogy nem tesz jót a lelkiállapotomnak, tudom, hogy borzalmas, tudom, hogy nem kéne, de akkor is szórakoztat), és eszembe sem jutott az elég jelentős szélben, hogy akár meg is éghetek. Igen, most már tudom.

Továbbá arra is rájöttem, hogy a napokon belül kezdődő ScripzFrenzyre én nem fogok forgatókönyvet írni, ugyanis azt nem tudok (és nem is akarok), viszont felfogom egy amolyan nyári NaNo Lightnak, ami ugyan tök szabályellenes, de nekem elég kell(ene), hogy legyen arra, hogy befejezzem (nagyjából) a regényemet.

Ezen kívül meg még eszemben volt valami más is, de most fogalmam sincs róla, hogy mi lehetett, úgyhogy nem írom le :) Ez van. Kicsit szétszórt és fáradt vagyok, és közben eszembe jutott, de annyira nem érdekes igazából. Majd holnap. Vagy valamikor máskor. Vagy máskor sem. Mindegy. Szóval el kéne menni aludni, de lehet, hogy előbb még nézem majd éjfélkor a Kurt Browning jégrevüt a Dunatévén, de ez még nem biztos.

Addig is jóéjtet.

*a szerkesztő jegyzete: Khm. FarmVille.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

2007.05.24.

Gyanús nekem ez a paplanhuzat-dolog. Meg is mondom, miért. Az emberek többsége – állítólag – ágyneműhuzatba húzott takaró alatt alszik. A lepedőt meg a párnahuzatot értem. A paplanhuzattal kapcsolatban már vannak fenntartásaim (ti. ha huzatba van húzva, akkor hogyan érzed, hogy a takaró, ami alatt alszol szőrös?) De oké, nyáron az ember nem akarja érezni, hogy szőrös, nyáron jó, ha sima és hűvös az ágynemű – ezt még egy magamfajta csekély értelmű medvebocs is felfoghatja.

De azt a részét nem értem, hogy minek minden áldott este a huzatba igazítani a takarót, mikor egy tíz percnyi helyezkedés után a fele már kilóg, és reggelre a takaró az ágy egyik sarkában van, a huzat pedig a másikban. És nemcsak egyszer vagy kétszer, hanem állandóan. És minek is szánni minden nap 5-7 percet valamire, ami úgyis csak egy világméretű összeesküvés, és becsapás?

Élnem kell a gyanúperrel, miszerint azok, akik azt állítják, hogy a paplanhuzat a töltelékével együtt tud maradni, hazudnak. Vagy, ha nem hazudnak, akkor nem arról a paplanhuzatról és töltelékről beszélnek, amelyik alatt alszanak. Amelyik alatt senki sem alszik, az nyugodtan egyben is maradhat.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

2007.05.22.

Tudom, hogy abszolút nem egészséges dolog hajnali háromig olvasni. Régen nem volt már ilyenre alkalmam. Talán ott a gond, hogy mostanában nem az én műfajomba vágó könyveket hozok el, hanem sokszor (jó, hát relatíve sokszor) olvasok non-fictiont is, és felnőtt irodalmat is. És persze mindkettő jó, meg mindkettő hasznos, és kell néha, de azért alapvetően nekem az ifjúsági való. Mert ezt szeretem, meg mert ez a korosztály vagyok, meg mert ezt vagyok képes hajnali háromig olvasni, még akkor is, amikor pedig fél egykor lefekszem, és szentül elhatározom, hogy épp csak egy kicsit olvasok, és aztán alszom, hiszen reggel dolgozni kell menni.

De az igazság az, hogy ilyenkor sem bánom. Akkor sem, amikor órákat töltök a kádban fekve egy-egy könyvvel, és akkor sem, amikor csak az ágyban fordulok meg, amikor már fáj az az oldalam, amin fekszem. Sok szempontból nem jó, hogy nem vagyok már iskolás: elég csak a volt osztálytársakkal, tanárokkal találkozni, és megfigyelni az arckifejezésüket. De van nagyon jó oldala is: egyrészt kapok pénzt. Másrészt nem kell olyasmit csinálnom, amit utálok, illetve nem kell túl sokszor olyat csinálnom, amit utálok, és semmiképp sem kell rendszeresen. És mikor vége van a munkaidőmnek, szabad vagyok. Persze, vannak tennivalóim, vásárolni kell, dolgokat intézni, mit tudom én, valami mindig akad. De mégis, alapvetően nincsenek kötelezettségeim a munkán kívüli időmben, és ha akarom, nyugodtan megengedhetem magamnak, hogy akár egész délután, este, éjszaka és hajnalban is olvassak. Vagy netezzek, és érdekes – vagy érdektelen – témák után kutassak. Vagy a konyhaasztalnál ragasztgassak fotótablót. Vagy a macskámmal hülyéskedjek. Vagy hogy akár hosszú gyalogtúrákat tegyek a városban, ha ahhoz van kedvem. Télen elmehetek korcsolyázni. Nyáron elmehetek úszni. Van saját pénzem, amiért megdolgoztam, ami jár nekem, és ami tényleg az enyém, és többé-kevésbé arra költhetem, amire akarom. Sőt, ha nem akarom elkölteni, akkor félre is tehetem. Milyen jó már ez?

De abszolúte nem ide akartam kilyukadni, hanem oda, hogy idén közel sem olvasok annyit, mint tavaly. Vagy mint az elmúlt években. Persze tudom, hogy vannak olyan évek, amikor kicsit mélyrepülésben vagyok, és vannak olyanok is, amikor teljes fordulatszámon olvasok. Idén az év első három hónapját lefoglalta a fordítás és a regényírás. Ezek ketten sem mennek egyszerre, és az olvasás sem igazán fér össze a kettő közül egyikkel sem. Egyszerre biztonságosabb, ha csak egy történet van a fejemben. Persze ha lenne önuralmam (ahogy nincs), nyilván könnyebben megoldanám ezeket a problémákat.

Mindegy. Olvasni jó. Újraolvasni is jó. Imádok újraolvasni olyasmit, amivel már volt dolgom, amire többé-kevésbé emlékszem. És szeretek újakat is olvasni, csak olyankor több a stressz. Bizony, képes stresszelni, hogy mit olvasok. Olvasni azért jó, mert egy teljesen mechanikus biológiai folyamatból az agyam egy totális kalandtúrát varázsol, és sokkal inkább, mint egy film esetében. Ha tényleg csönd van, kényelmesen vagyok, ingerszegény környezetben, akkor teljesen ki tudok kapcsolni, teleportálni valami másik világba, ahol csak az az egy valóság létezik, amit olvasok. Nem létezem én, nem léteznek a megélhetési gondjaim, a konfliktusaim, semmi egyebem. És nekem ez jó. Igazából azt nem vagyok képes megérteni, hogy ez hogy lehet valakinek nem jó. De most ahhoz már tényleg túl késő van, hogy az oktatásügyet meg a szociológiát, meg ilyesmit. (Tudom, hogy nincs állítmánya a mondatnak. Nem érdekel.)

Szóval olvastam egy jót, és most aludni fogok, délelőtt pedig elmegyek dolgozni, és ez mind jó lesz nekem. Néha vannak ilyen pillanatok, néha napok is, amikor egyszerűen, minden probléma nélkül jól érzem magam. Könnyűnek és tisztának. Amikor lenne miért aggódni, de én nem aggódom, amikor lenne min mérgelődni, de én nem mérgelődöm, amikor lenne min szomorkodni, de én nem szomorkodom. Amikor így tök spontán jó érzésem van, nem stresszelek a magányon, a pasikon, semmin, amin egyébként szoktam.

És kár is szépíteni, ilyen jó érzéseim nekem a jó könyvektől szoktak lenni. Amikor becsukom az utolsó oldalnál a könyvet, egy nagyot sóhajtok, és boldog mosollyal a párnám mellé (vagy a szennyestartóra) teszem a könyvet, és leoltom a lámpát (kimászom a kádból), és akár még napokig így maradok. Mint valami drog: egyszer jól beszívtam, és amíg el nem múlik az extázis, kereshetek új drogot.

És akkor még azt mondják, hogy nem érdemes a könyvszakmában dolgozni! Reggel felkelek, és elmegyek dolgozni a könyvesboltba. Könyveket pakolok, rendezgetek, adok el, beszélek róluk. Egész nap könyvekkel van tele a kezem és az eszem is. Hazafelé a metrón olvasok. Itthon vagy olvasok, vagy ha van valami munkám éppen, fordítok. Mikor fáradt vagyok, írok, esetleg még olvasok valami könnyedebb olvasmányt. Vagy novellákat. Verseket.* Akármit. Amikor könyvünnepek vannak, megyek és ünneplek. Mert a könyv jó. Valami olyasmi, amiért érdemes élni. Amiért tudok élni. Ami ki (és be) tudja tölteni a napjaimat, az életemet. Az én kérdésem az, hogy hogy lehet bármi mással foglalkozni, bármi másnak élni?

Hogy lehet úgy végezni bármit (akár a könyvszakmán belül is, akik olyanok persze), hogy valaki nem érzi az elhivatottságot, a szerelmet, a megszállottságot, a sorsot a szakmája, a munkája iránt, aki nem érzi, hogy ez az egyetlen, amit tud, és amit érdemes csinálni? Szenvedély és öröm nélkül mi értelme van? Milyen élet az ilyen egyáltalán? Én nem hiszem, hogy tudnék csak a pénzért dolgozni. Csak úgy van üzlet benne, hogy az időmet valami olyannak szentelem, ami nekem jó, és valaki másnak ér annyit, hogy fizessen érte. Most komolyan járnék inkább egyetemre, minthogy a számomra teremtett világegyetemben töltsem a napjaimat?

A könyv jó. A könyv az enyém. Az élmény az enyém. Fogsz egy könyvet és egy embert, és a kettőből egy teljesen sajátos, soha meg nem ismételhető csoda születik. És ez valami olyasmi, amit birtokolhatok, gyűjthetek, és magamba építhetek. És hatványozottan újra meg újra újabb és újabb elemek épülnek belém, újabb könyvek, történetek, szavak és mondatok lesznek a részemmé, és én alakulok, formálódom, és jobb ember leszek tőle. Vagy nem leszek tőle jobb ember, nem is számít igazán, csak az számít, hogy ez nekem jó, és úgy érzem, hogy igazán megérdemlem már egy kicsit, hogy nekem is jó legyen.

*a szerkesztő jegyzete: Hazug disznó! Mikor olvastál utoljára verset? Gimiben, talán. És akkor se többet, mint feltétlen muszáj.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Olcsó, de jó dolgok listája

Ha jól emlékszem az anekdotára, Kurt Vonnegut Alex nagybátyjával történt a dolog. Egy meleg, nyári délutánon úgy esett, hogy üldögéltek egy nagy fa árnyékában, jéghideg limonádét iszogattak, és Alex felkiáltott: Ha ez nem a boldogság, akkor mégis, mi az?

Ennek szellemében álljon itt az alábbi lista, a teljesség igénye nélkül:

  • egy kád forró vízben feküdni
  • a könyvek szaga, még a nagyon újaké is*
  • az eső dobolása a tetőn
  • a macska dorombolása
  • rostos őszibaracklé gégecsöves szívószállal
  • valakinek a mosolya
  • egy napsütötte szieszta a szabadban
  • megnevettetni valakit
  • a fű érintése a meztelen talpadon
  • egy frissen bontott csomag kakaó íze
  • sétálni este a városban, és nem sietni sehova
  • valaki mellett elaludni
  • szikrázó éjszakai hóesés
  • szivárvány
  • Paul Simon hangja

*a szerkesztő jegyzete: Igazából ebben az egy könyves betegségben – a könyvszagolgatásban – soha nem szenvedtem. És ha érzem a könyv szagát, akkor az bizony általában kellemetlen és zavar.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

#755

Mikor csöngött tízkor a vekker, és nem bírtam felkelni, tudtam, hogy valamit csináltam hajnalig, de nem tudtam visszaemlékezni, hogy mit. Most, mikor felkeltem, és megnéztem a leveleimet, már tudom.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!