2007.05.03.

Vannak olyan kollégák, akiknek meggyőződésük, hogy teljesen jó munkarend lenne, ha mondjuk x napos blokkokban dolgoznánk, aztán x napig otthon lennénk, amennyiben x eleme az {1; 2; 3} halmaznak. Szerintem ezek a kollégák elvesztették a sok éves munka alatt a maradék józan eszüket is. Vagy pedig el vannak kényeztetve létszámilag. Nekem minden egyes ilyen hosszú, egyedül töltött nap egy rémálom. Egy tragédia. A magam részéről inkább szívesen lemondok havonta még két-három szabadnapról, de cserébe hadd legyek fél napokat benn, és hadd ne legyek egyedül. Annál kiszolgáltatottabb, nyomorultabb, reménytelenebb dolgot nem nagyon tudok elképzelni. Tudom, hogy mindenkinek sok a dolga – nekem is sok a dolgom. És ha nem jutok be a raktárba időnként, nem tudok feltölteni (és bár nem illendő megemlíteni, de nem tudok enni sem), akkor egyrészt a saját kollégáimmal szúrok ki, akiknek másnap utánam kell pakolniuk, másrészt emiatt a lelkiismeretem olyan rettenetes állapotba kerül, hogy fel bírnék robbanni. Nem szeretem a magam munkáját másra hagyni. Illetve, hogy pontosan fejezzem ki magam, gyűlölök magam után rendetlenséget hagyni. Ha két nap kihagyás után jössz vissza dolgozni (és ez a másik, amiért nem helyeslem ezt a fajta megosztást), akkor nem tudod, milyen állapotok fognak fogadni, és jobb, hogyha nem feldolgozhatatlanul nagy a lemaradás. Úgyhogy úgy tisztességes, ha legalább olyan rend van utánam, mint amilyen engem fogadott. Pont.

Most két napig nem megyek dolgozni, úgyhogy itt a vége.

Egyébként meg meglepően sok mailt kaptam az előző bejegyzés után, és mindenkinek köszönöm a bátorítást meg miegyebet. Fogok egyébként válaszolgatni mindenkinek. De igazán az fontos, hogy nem kell sajnálni. Mert nekem ez nem rettenetes szembesülés saját magammal. Azon meg vagyok ütközve, hogy eddig nem jöttem rá. Az viszont tulajdonképpen nagy megkönnyebbülés, hogy nem sok kis hülyeség van velem, és nem egy teljesen összezavarodott és működésképtelen ufó vagyok, hanem ez az egész mind egyetlen egy dolog, aminek még neve is van, és egy létező, igazolt, feljegyzett kórkép. Tehát nem vagyok őrült, csak borderline. És ez sokkal-sokkal jobb ám. Főleg, hogy elvileg ez egy megjavítható zavar. És nem érzem ettől most rosszabbul magam. Nem hiszem, hogy gyengébb vagy butább vagy akármilyenebb lennék másoknál. A lelki beteg, sérülékeny emberek nem kevesebbek, nem gyengébbek a többieknél. Egyszerűen másképp reagálnak a világra – első sorban fizikálisan. Tehát az adottságaimhoz képest teljesen normális vagyok, és ez olyan megkönnyebbülés, amit soha korábban nem éreztem.

Kicsit persze paradox, hogy attól érzem magam normálisnak, hogy rájövök, hogy miféle zavarral küszködök évek óta. Mégis így van.

Talán főzök egy kakaót. Aztán alszom is, gondolom. Meg beengedem a macskát. És teljesen hétköznapi dolgokat fogok csinálni. Ráadásul fel kell kelnem elég korán. Olyan “normális ember”-korán, mert mindenféle tennivalók vannak. Amiket csak egyedül lehet elintézni. Hát így. Most pedig megyek el fotókat válogatni. Kár, hogy nem szereztem vissza a pendrive-omat, most majd vacakolhatok CD-vel. Vagy ami még rosszabb, floppykkal. Brr. Tiszta múlt század.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .