2007.05.22.

Tudom, hogy abszolút nem egészséges dolog hajnali háromig olvasni. Régen nem volt már ilyenre alkalmam. Talán ott a gond, hogy mostanában nem az én műfajomba vágó könyveket hozok el, hanem sokszor (jó, hát relatíve sokszor) olvasok non-fictiont is, és felnőtt irodalmat is. És persze mindkettő jó, meg mindkettő hasznos, és kell néha, de azért alapvetően nekem az ifjúsági való. Mert ezt szeretem, meg mert ez a korosztály vagyok, meg mert ezt vagyok képes hajnali háromig olvasni, még akkor is, amikor pedig fél egykor lefekszem, és szentül elhatározom, hogy épp csak egy kicsit olvasok, és aztán alszom, hiszen reggel dolgozni kell menni.

De az igazság az, hogy ilyenkor sem bánom. Akkor sem, amikor órákat töltök a kádban fekve egy-egy könyvvel, és akkor sem, amikor csak az ágyban fordulok meg, amikor már fáj az az oldalam, amin fekszem. Sok szempontból nem jó, hogy nem vagyok már iskolás: elég csak a volt osztálytársakkal, tanárokkal találkozni, és megfigyelni az arckifejezésüket. De van nagyon jó oldala is: egyrészt kapok pénzt. Másrészt nem kell olyasmit csinálnom, amit utálok, illetve nem kell túl sokszor olyat csinálnom, amit utálok, és semmiképp sem kell rendszeresen. És mikor vége van a munkaidőmnek, szabad vagyok. Persze, vannak tennivalóim, vásárolni kell, dolgokat intézni, mit tudom én, valami mindig akad. De mégis, alapvetően nincsenek kötelezettségeim a munkán kívüli időmben, és ha akarom, nyugodtan megengedhetem magamnak, hogy akár egész délután, este, éjszaka és hajnalban is olvassak. Vagy netezzek, és érdekes – vagy érdektelen – témák után kutassak. Vagy a konyhaasztalnál ragasztgassak fotótablót. Vagy a macskámmal hülyéskedjek. Vagy hogy akár hosszú gyalogtúrákat tegyek a városban, ha ahhoz van kedvem. Télen elmehetek korcsolyázni. Nyáron elmehetek úszni. Van saját pénzem, amiért megdolgoztam, ami jár nekem, és ami tényleg az enyém, és többé-kevésbé arra költhetem, amire akarom. Sőt, ha nem akarom elkölteni, akkor félre is tehetem. Milyen jó már ez?

De abszolúte nem ide akartam kilyukadni, hanem oda, hogy idén közel sem olvasok annyit, mint tavaly. Vagy mint az elmúlt években. Persze tudom, hogy vannak olyan évek, amikor kicsit mélyrepülésben vagyok, és vannak olyanok is, amikor teljes fordulatszámon olvasok. Idén az év első három hónapját lefoglalta a fordítás és a regényírás. Ezek ketten sem mennek egyszerre, és az olvasás sem igazán fér össze a kettő közül egyikkel sem. Egyszerre biztonságosabb, ha csak egy történet van a fejemben. Persze ha lenne önuralmam (ahogy nincs), nyilván könnyebben megoldanám ezeket a problémákat.

Mindegy. Olvasni jó. Újraolvasni is jó. Imádok újraolvasni olyasmit, amivel már volt dolgom, amire többé-kevésbé emlékszem. És szeretek újakat is olvasni, csak olyankor több a stressz. Bizony, képes stresszelni, hogy mit olvasok. Olvasni azért jó, mert egy teljesen mechanikus biológiai folyamatból az agyam egy totális kalandtúrát varázsol, és sokkal inkább, mint egy film esetében. Ha tényleg csönd van, kényelmesen vagyok, ingerszegény környezetben, akkor teljesen ki tudok kapcsolni, teleportálni valami másik világba, ahol csak az az egy valóság létezik, amit olvasok. Nem létezem én, nem léteznek a megélhetési gondjaim, a konfliktusaim, semmi egyebem. És nekem ez jó. Igazából azt nem vagyok képes megérteni, hogy ez hogy lehet valakinek nem jó. De most ahhoz már tényleg túl késő van, hogy az oktatásügyet meg a szociológiát, meg ilyesmit. (Tudom, hogy nincs állítmánya a mondatnak. Nem érdekel.)

Szóval olvastam egy jót, és most aludni fogok, délelőtt pedig elmegyek dolgozni, és ez mind jó lesz nekem. Néha vannak ilyen pillanatok, néha napok is, amikor egyszerűen, minden probléma nélkül jól érzem magam. Könnyűnek és tisztának. Amikor lenne miért aggódni, de én nem aggódom, amikor lenne min mérgelődni, de én nem mérgelődöm, amikor lenne min szomorkodni, de én nem szomorkodom. Amikor így tök spontán jó érzésem van, nem stresszelek a magányon, a pasikon, semmin, amin egyébként szoktam.

És kár is szépíteni, ilyen jó érzéseim nekem a jó könyvektől szoktak lenni. Amikor becsukom az utolsó oldalnál a könyvet, egy nagyot sóhajtok, és boldog mosollyal a párnám mellé (vagy a szennyestartóra) teszem a könyvet, és leoltom a lámpát (kimászom a kádból), és akár még napokig így maradok. Mint valami drog: egyszer jól beszívtam, és amíg el nem múlik az extázis, kereshetek új drogot.

És akkor még azt mondják, hogy nem érdemes a könyvszakmában dolgozni! Reggel felkelek, és elmegyek dolgozni a könyvesboltba. Könyveket pakolok, rendezgetek, adok el, beszélek róluk. Egész nap könyvekkel van tele a kezem és az eszem is. Hazafelé a metrón olvasok. Itthon vagy olvasok, vagy ha van valami munkám éppen, fordítok. Mikor fáradt vagyok, írok, esetleg még olvasok valami könnyedebb olvasmányt. Vagy novellákat. Verseket.* Akármit. Amikor könyvünnepek vannak, megyek és ünneplek. Mert a könyv jó. Valami olyasmi, amiért érdemes élni. Amiért tudok élni. Ami ki (és be) tudja tölteni a napjaimat, az életemet. Az én kérdésem az, hogy hogy lehet bármi mással foglalkozni, bármi másnak élni?

Hogy lehet úgy végezni bármit (akár a könyvszakmán belül is, akik olyanok persze), hogy valaki nem érzi az elhivatottságot, a szerelmet, a megszállottságot, a sorsot a szakmája, a munkája iránt, aki nem érzi, hogy ez az egyetlen, amit tud, és amit érdemes csinálni? Szenvedély és öröm nélkül mi értelme van? Milyen élet az ilyen egyáltalán? Én nem hiszem, hogy tudnék csak a pénzért dolgozni. Csak úgy van üzlet benne, hogy az időmet valami olyannak szentelem, ami nekem jó, és valaki másnak ér annyit, hogy fizessen érte. Most komolyan járnék inkább egyetemre, minthogy a számomra teremtett világegyetemben töltsem a napjaimat?

A könyv jó. A könyv az enyém. Az élmény az enyém. Fogsz egy könyvet és egy embert, és a kettőből egy teljesen sajátos, soha meg nem ismételhető csoda születik. És ez valami olyasmi, amit birtokolhatok, gyűjthetek, és magamba építhetek. És hatványozottan újra meg újra újabb és újabb elemek épülnek belém, újabb könyvek, történetek, szavak és mondatok lesznek a részemmé, és én alakulok, formálódom, és jobb ember leszek tőle. Vagy nem leszek tőle jobb ember, nem is számít igazán, csak az számít, hogy ez nekem jó, és úgy érzem, hogy igazán megérdemlem már egy kicsit, hogy nekem is jó legyen.

*a szerkesztő jegyzete: Hazug disznó! Mikor olvastál utoljára verset? Gimiben, talán. És akkor se többet, mint feltétlen muszáj.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .