#753

Negyedik napja hasogat a fejem. Ha a front miatt van, akkor akár abba is hagyhatná, mert az már ideért.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

2007.05.15.

Nagyjából ezer éve nem írtam semmit, pedig néha azért lett volna hozzá kedvem. Elvégre volt már olyan a történelemben, amikor megígértem, hogy ha egyszer véletlen kifogynék az ihletből, akkor majd írok a JournalSparksból. (Egyébként nézegettem a napokban, és olyan nagyon jó ötleteket nem találtam közte. Kár.)

Amúgy sem kellene most ébren lennem: reggel megyek dolgozni, ráadásul ha lehúztam a magam nyolc óráját, szabadságra is megyek, tehát bőven ráérne holnap este írni. Akár. De nekem most van írhatnékom, most jött rám, úgyhogy ez van, és kész.

Elhatározásokra jutottam (már megint). Egyrészt, a szabadság alatt takarítani fogok, úgy igazán. Elindulok a faltól, és eljutok a lépcsőig, és kidobálom a szemeteket, a könyveket felpakolom a polcra, már amennyire a kapacitásuk engedi, és erre nem sajnálok akár két napot is rászánni. Emellett felül szándékozom vizsgálni a Mission 101-et, ugyanis egy csomó minden ami belekerült, hülyeség. Vagy hatályát vesztette. Viszont vannak új és jó ötleteim. Amit meg már sikerült beváltani, azt ki kell pipálni. Szóval ez is lesz.

Aztán van egy ötletem egy bejegyzésre, amit jó eséllyel soha nem fogok megírni, de ezt majd még meglátom. (Minden valószínűség szerint holnapig el is felejtem.)

És arra a döntésre is jutottam, hogy nekifutok a ScriptFrenzynek. A ScriptFrenzy ugyanolyan, mint a NaNoWriMo (és aki nem tudja, mi az a NaNoWriMo, az keresgéljen vissza 2005 október-novemberre, illetve 2006 novemberre, és megtalálja a szükséges infókat), csak nem regényben, hanem színdarabban / forgatókönyvben. És nem 50000 szó a cél, hanem 20000. Tudni kell még ehhez a tervhez, hogy nem vonz különösképp a műfaj. Nem is rajongok annyira a filmekért, mint a regényekért. Nem tudok párbeszédet írni. Leírni tudok csak eseteket, nem pedig megmutatni. Ezért érzem úgy, hogy neki kell futnom, és meg kell próbálnom. A célkitűzés töredéke csak a NaNónak, amit pedig sikerült teljesítenem, méghozzá napokkal a határidő előtt. Napi nem egészen 700 szó, és ebbe beleszámítanak a leírások, a fejlécek, a beszélő szereplő neve, szóval gyakorlatilag minden. Miért is ne sikerülhetne? Legfeljebb lesz június végére egy nagyon rossz forgatókönyvem :) Vagy még rosszabb esetben egy nagyon rossz forgatókönyv eleje :) De talán jót tesz az íráskészségemnek is (hiszen a rendszeres blogolást mostanság hanyagolom), és talán segít kicsit visszarázódni a rendszeres írásba, és így van rá esélyem, hogy november előtt még befejezzem a regényemet is. (Ami azzal jár, hogy utána már “csak” javítgatni kell rajta.)

Kicsit talán beteges, amilyen világban élek. Napközben egy könyvesboltban tevékenykedem. Munkaidőn kívül a könyvszakma rendezvényeire járok, úgy mint Kiadói Napok, Könyvfesztivál, Könyvhét, és ami még adódik. Másodállásban műfordító vagyok. És szabadidőmben, hobbiból regényt írok, meg ezek szerint forgatókönyvet is. Nyaralni pedig Londonba megyek – mi másért? – egy könyv megjelenésére :) Ráadásul, ha sikerül a szabadságom alatt (ami azért nem túl hosszú, de mégis) időt szakítani rá, akkor újraindítjuk a Czikornyai & Patza könyvajánlót :) Teljesen beteg dolog, tudom. (Az egyetlen, ami nem illik a képbe, az a két hét télen, amikor korcsolyát nézek. De majd írok egy korcsolya-regényt, és akkor stimmelni fog, “anyaggyűjtés” címszóval.)

Ilyesmi dolgok vannak mostanában. És most megyek aludni, mert reggel dolog van. Hihi. Az a vicces dolog van ugyanis, hogy amióta szép az idő, és amióta nincs H. (illetve nem dolgozik, illetve nincs jelen), azóta újra imádom a munkámat :)

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

#752

Időről időre összeveszek az emberekkel. Többnyire akkor, amikor azt hiszik, hogy joguk van behatolni a személyes életterembe.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

2007.05.03.

Vannak olyan kollégák, akiknek meggyőződésük, hogy teljesen jó munkarend lenne, ha mondjuk x napos blokkokban dolgoznánk, aztán x napig otthon lennénk, amennyiben x eleme az {1; 2; 3} halmaznak. Szerintem ezek a kollégák elvesztették a sok éves munka alatt a maradék józan eszüket is. Vagy pedig el vannak kényeztetve létszámilag. Nekem minden egyes ilyen hosszú, egyedül töltött nap egy rémálom. Egy tragédia. A magam részéről inkább szívesen lemondok havonta még két-három szabadnapról, de cserébe hadd legyek fél napokat benn, és hadd ne legyek egyedül. Annál kiszolgáltatottabb, nyomorultabb, reménytelenebb dolgot nem nagyon tudok elképzelni. Tudom, hogy mindenkinek sok a dolga – nekem is sok a dolgom. És ha nem jutok be a raktárba időnként, nem tudok feltölteni (és bár nem illendő megemlíteni, de nem tudok enni sem), akkor egyrészt a saját kollégáimmal szúrok ki, akiknek másnap utánam kell pakolniuk, másrészt emiatt a lelkiismeretem olyan rettenetes állapotba kerül, hogy fel bírnék robbanni. Nem szeretem a magam munkáját másra hagyni. Illetve, hogy pontosan fejezzem ki magam, gyűlölök magam után rendetlenséget hagyni. Ha két nap kihagyás után jössz vissza dolgozni (és ez a másik, amiért nem helyeslem ezt a fajta megosztást), akkor nem tudod, milyen állapotok fognak fogadni, és jobb, hogyha nem feldolgozhatatlanul nagy a lemaradás. Úgyhogy úgy tisztességes, ha legalább olyan rend van utánam, mint amilyen engem fogadott. Pont.

Most két napig nem megyek dolgozni, úgyhogy itt a vége.

Egyébként meg meglepően sok mailt kaptam az előző bejegyzés után, és mindenkinek köszönöm a bátorítást meg miegyebet. Fogok egyébként válaszolgatni mindenkinek. De igazán az fontos, hogy nem kell sajnálni. Mert nekem ez nem rettenetes szembesülés saját magammal. Azon meg vagyok ütközve, hogy eddig nem jöttem rá. Az viszont tulajdonképpen nagy megkönnyebbülés, hogy nem sok kis hülyeség van velem, és nem egy teljesen összezavarodott és működésképtelen ufó vagyok, hanem ez az egész mind egyetlen egy dolog, aminek még neve is van, és egy létező, igazolt, feljegyzett kórkép. Tehát nem vagyok őrült, csak borderline. És ez sokkal-sokkal jobb ám. Főleg, hogy elvileg ez egy megjavítható zavar. És nem érzem ettől most rosszabbul magam. Nem hiszem, hogy gyengébb vagy butább vagy akármilyenebb lennék másoknál. A lelki beteg, sérülékeny emberek nem kevesebbek, nem gyengébbek a többieknél. Egyszerűen másképp reagálnak a világra – első sorban fizikálisan. Tehát az adottságaimhoz képest teljesen normális vagyok, és ez olyan megkönnyebbülés, amit soha korábban nem éreztem.

Kicsit persze paradox, hogy attól érzem magam normálisnak, hogy rájövök, hogy miféle zavarral küszködök évek óta. Mégis így van.

Talán főzök egy kakaót. Aztán alszom is, gondolom. Meg beengedem a macskát. És teljesen hétköznapi dolgokat fogok csinálni. Ráadásul fel kell kelnem elég korán. Olyan “normális ember”-korán, mert mindenféle tennivalók vannak. Amiket csak egyedül lehet elintézni. Hát így. Most pedig megyek el fotókat válogatni. Kár, hogy nem szereztem vissza a pendrive-omat, most majd vacakolhatok CD-vel. Vagy ami még rosszabb, floppykkal. Brr. Tiszta múlt század.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!