9 könyv

Az az igazság, hogy amióta csak először láttam (igen, hónapokkal ezelőtt) a 9 könyvet, reménykedtem benne, hogy egyszer valaki engem is bevon a dologba.

Vagy hogy mondjuk nem érdekel, hogy valaki “taggel”-e engem, egyszerűen csak írok.

Aztán mindig halogattam csak a dolgot, halogattam, mígnem egyszer észrevettem, hogy valaki – Marie – még márciusban mégiscsak gondolt rám. Ennek örültem, és még mindig nem írtam. Mert a könyv – nem is tudom, hányszor írtam már könyvekről, bizonyos könyvekről, meg általában a könyvekről, meg a könyvszakmáról, meg a könyves rendezvényekről, könyvünnepről, és minden másról, ami könyv -, számomra szent dolog, és nagyon, nagyon nehéz kiválasztani kedvenceket, főleg, hogy valaki (és nem valami) úgyis kimarad. De mostanában úgy érzem, hogy össze tudok szedni egy listát. Ami aztán remélhetőleg tényleg 9 elemet fog számlálni.

Nos, a listán csaknem két hétig ültem. És azt a vicces eredményt kaptam, hogy igazán fontosat nem tudok összeszedni kilencet. És olyan többé-kevésbé fontosat meg gyakorlatilag bármennyit is tudok. Pedig elkövettem már mindenféle szabálytalanságot is, dacára annak, hogy nagyon sok címet inkább le sem írtam, és az első vázlatom is ezt a hat nagyon fontos meg három elég fontos címet tartalmazta. A szabálytalanságok kimerültek abban, hogy bogarásztam a könyvespolcomon, nézegettem a feljegyzéseimet, és keresgéltem a blogomban, hogy miket olvastam.

Már ha ez szabálytalan persze.

Mindegy. A fontos az, hogy a sorrend esetleges, és többé-kevésbé kronologikus, ellenben nem fontossági. Nehéz is lenne már ilyen szinten rangsort felállítani.

Erich Kästner: A két Lotti
Oké. A két Lotti. A könyv. Nagyjából az első, amit egyedül olvastam el. Én választottam ki a boltban – a bolt egyébként a budai Skála földszintjén volt, és szerintem akkor még nem volt Libri, sőt, akkor még a Skála része volt: könyvosztály, hehe. Nyaralni voltunk valahol, valami kempingben, és olvastam. Lassan. Nehézkesen. A Louise Palffyt következetesen Plaffynak olvastam. Ilyen betűtévesztésekre a mai napig hajlamos vagyok, ha egy szót nem ismerek fel első ránézésre, komoly nehézséget okoz a kibetűzése. A két Lottira jellemző még az az emlékem, miszerint mikor először olvastam, Louise és Lotte NAGY kilencéves lányok voltak, olyan nagyok, és olyan bátrak, amilyen én soha nem leszek. Aztán éppen olyan kilencévesek lettek, mint én, és aztán kilencéves kislányokká alakultak. De dacára annak, hogy ők nem öregebbek egy nappal sem, együtt nőttünk fel. Fogalmam sincs, hányszor olvashattam el. Számtalanszor. Volt idő, amikor ha rossz kedvem volt délután, elolvastam A két Lottit. Igaz, olyankor többnyire kihagytam belőle a “Lotti látogatása Irene Gerlach kisasszonynál, amikor megtiltja neki, hogy feleségül menjen az apukájához” című fejezetet.*

Sheila Hocken: Emma meg én
Sheilát mikor először olvastam, még nem voltam szemüveges, ebből pedig csak az következhet, hogy nagyon rég volt. Mondjuk másodikos korom előtt. Emma egy csodálatos csokoládészínű labrador, aki nem tesz mást, mint élni segíti a vak gazdáját – aki pedig nem más, mint a szerző. Ez ugyanis egy igaz történet, méghozzá egy csodálatos és megindító igaz történet egy vak lányról, akiből később vak fiatal nő lesz, mígnem visszanyeri a látását, és látó fiatal nő és anya válik belőle. Hogy mi olyan csodálatos benne? A történeten, a humoron és az elbeszélés stílusán kívül? A látás csodája. Amit én, mint elég súlyosan rövidlátó ember most már tudok értékelni. Számomra a nap csodája, mikor reggel felébredek, kinyitom a szemem, felveszem a szemüvegemet, és látok. Pontosan tudatában vagyok annak, hogy néhány-száz évvel korábban (eltekintve attól az apróságtól, hogy halmozottan hátrányosan lánynak születtem) nem hogy olyan munkát nem végezhetnék, mint ma, de jó eséllyel semmire sem lennék jó. Ha esetleg lennének is gyerekeim, nem tudnám ellátni őket, nem tudnék főzni, nem tudnám vezetni a háztartást, vagy ha más családi hátterem lenne, nem tudnék szolgálni sem. A vakság, a látás elvesztésének lehetősége valamilyen szinten mindenkit foglalkoztat, azt hiszem – és Sheila elmeséli, hogyan él egy vak. És az egész könyv annyira friss, annyira őszinte, annyira igaz, hogy én nem tudom nem szeretni, nem tudom nem elolvasni újra meg újra.

Robert Cormier: A csokoládéháború
A Csokoládéháborút először túl hamar olvastam. Anyukám a megboldogult Magyar Könyvklub tagja volt, és akkoriban még volt olyan, hogy kötelezően vásárolni kellett valamit negyedévente. Így aztán elég gyakran tértünk be a Déli Pályaudvar aluljárójában a könyvklub boltjába (ami mellett a megboldogult Bonbon Hemingway volt, ahol a könyvvásárlás után lehetett étbevonómasszával mártott krémdrazsét vásárolni, de azt hiszem, hogy ez már nem egészen tartozik ide). Szóval megláttam a Csokoládéháborút a polcon, és rájöttem, hogy ez nekem kell. Guszta csokoládék voltak a borítóján. Tizenkét éves voltam, értem? Szóval megvetettem magamnak. És elkezdtem olvasni. És rájöttem, hogy az az első mondat, hogy “Kinyírták.” Hm. És az első fejezet végére, ami nagyjából a harmadik oldal alján következik be, a főszereplő a vécécsésze fölé hajol, csípi a szemét a fertőtlenítő szaga, és hányni kezd. Akkor becsuktam és félretettem. Tizenkét éves voltam, hogy a fene vinné el, és nem ilyesmihez voltam szokva. Pihe-puha pöttyös lányregényeket olvastam.
De aztán pár hónapon belül közbejött egy betegség, és otthon feküdtem vagy egy hétig, és olvasni akartam. És átrágtam magam a Csokoládéháborún. Éreztem én, hogy ebben van valami jó, de nem egészen vettem az adást, hogy mi ez az állandó “Merjem-e megbolygatni az univerzumot?” és miről is van szó, és leszűrtem a konzekvenciát, miszerint Jerry Renault jól megszívta.
Nos, annak ellenére, hogy nem tetszett különösebben, ez a valami csak bolygatta a fantáziámat, és újra meg újra elolvastam. Perverz örömömet leltem benne, hogy szörnyű, és én mégis elolvasom. Aztán egyszer csak összeállt a maga kegyetlen valójában a történet, helyreállt a fejemben az egész mechanikája, értelme lett, és megértettem, hogy nem feltétlenül Jerry Renault volt az, aki jól megszívta. Illetve ez nem igaz, mert dehogynem megszívta. Csak megértettem, hogy néha tényleg jobb nem bolygatni az univerzumot, mert esetleg beverik a pofánkat. És ezt bizony nem fogadtam el egykönnyen.

J. K. Rowling: Harry Potter
Akár szabályos, akár nem, a HP nálam egy könyvnek számít. És tudom, hogy egyes körökben cikinek számít szeretni, és tudom, hogy napjában hányszor gúnyolnak ki akár még kollégák is érte. Nem nagyon látom be, hogy miért, de az ő bajuk. A HP számomra többet adott egy könyvnél (vagy éppen hétnél, ha úgy vesszük.) Persze egy remekül felépített, működő történet, ügyesen megszerkesztett krimi, egy szenzációs világban, kreatívan, nyelvi leleménnyel. Egy kiváló modern regény.
Amikor megjelent magyarul, 1999 karácsonya előtt, nem akartam elolvasni. Láttam a hirdetéseket, hiszen buzgó és lelkes olvasója voltam a Képes Extrának (amit ma már Könyves Extrának hívnak), meg az Új Könyvpiacnak is, és akkoriban még a Könyvhét is rendes újságpapírra volt nyomtatva, nem ilyen fényesre, mint mostanában. Mindegy. Szóval tudtam róla, hogy új sorozat kezdődik, és úgy döntöttem, hogy pont elég iskolás sorozatot olvasok akkor, és hogy nem érdemes belekezdeni még egybe. (Jellemző, hogy ma már fogalmam sincs, mik voltak azok, amiket éppen olvastam.) De megkaptam karácsonyra, és gondoltam, hogy akkor már csak beleolvasok. És nem kellett hozzá tíz oldalnál több, hogy beleszeressek. Pedig rutinos olvasó voltam már tizennégy évesen, de úgy döntöttem, hogy ez tetszik. És mikor a végén kiderült, hogy ez egy igazi krimi, ahol nem az a gonosz, akire az ember gyanakszik – nos, még a téli szünet végéig több, mint hússzor (!) olvastam újra. Bizony. Ennyire jó volt. Aztán felkattantam a netre, és sehol egy darab magyar weboldal nem volt. Beregisztráltam a roxfort@freemail.hu emailcímet, és vagy két évig az enyém volt, amíg el nem feledkeztem róla, és le nem járt.
De nekem ezen kívül mást is adott. Adott egy nyelvtudást, mert kár is volna tagadni, hogy ha nem rágom magam végig hat kötetnyi angol szövegen, most nem nagyon lennék műfordító. Másrészt közösséget is kaptam, még ha az kicsit idővel el is múlt, mikor a Mézesfalás, mint olyan, elhalálozott. De a Mézesfalás – a weboldal, nem pedig az édességbolt – egy teljesen új és nagy élmény volt nekem, mert a része voltam valaminek, amit egy többezres tömeg szeretett és figyelt minden nap. És nem utolsó sorban szintén a HP-nek köszönhetem az Animus kiadó vezéralakjainak barátságát, a számtalan ajándékkönyvet és bátorítást.
Ez persze kicsit olyan, mintha legalábbis Oscar-díjat kaptam volna, de arról van szó, hogy tényleg nagyon sokat jelentett, és jelent most is nekem a Harry Potter. És kész.

Kurt Vonnegut: Börleszk
A Börleszket először a fiókomban láttam, ahova nem emlékszem, hogy került, de az biztos, hogy D.B. olvasta. Tizenegy-két éves lehettem, mert még nem ebben a lakásban laktunk, ami kizárja, hogy az elmúlt nyolc évben történt volna. Elolvastam a fülszöveget, azt mondtam, hogy ez valami idétlenség, és visszatettem a fiókba. Tizennégy voltam, mikor D.B.-vel beszélgettünk valamiről, és azt mondta, hogy Vonnegutot kéne olvasnom, és a kezembe adta a Majomház című kötetet. Elolvastam. Tetszett. És azt mondtam, hogy kérek még.
Akkor jött a Börleszk. És a Börleszk tökéletes. Életfilozófia. Gúny. A világot uraló szeretet eszményével szemben a javaslat, hogy szeretet helyett inkább gyakoroljuk az elemi tisztességet. Már ha ez pont a Börleszkben van :) Írhattam volna persze itt a Macskabölcsőt vagy éppen a Kékszakállt is, mert ez a három nálam a kedvenc, mert az olvasásuk valami puha, otthonos érzést ad. Vonnegutot olvasni azért jó, mert szavat ad a ki nem mondott gondolataimhoz, megfogalmazza azt, amire magamtól nagyon nehezen jöttem volna rá, vagy talán soha. Imádom a stílust, imádom a személyiséget, imádom az egész embert. És képtelen vagyok túltenni magam rajta, hogy meghalt. Egy vén trotty volt, egy kivénhedt kecske, aki öreges kis csuklásokat, amolyan ‘hehe’-szerűeket hallatott, és Wilbur Nárcisz-11 Swainnek hívták. Vagy Kurt Vonnegutnak. Vagy Kilgore Troutnak. Vagy nevezzük ahogy akarjuk, de imádom az öreget, és imádom az életművét is. És hatalmas szerencsémnek érzem, hogy megtaláltam a Börleszket, mert a Börleszk az enyém, és nekem szól. Egyedül és csakis kizárólag nekem – tizennégy éves koromban éppen úgy, mint ma.

J.  D.  Salinger: Zabhegyező
A Zabhegyező nekem nagyon sokban hasonlít a Csokoládéháborúra. Úgy érzésre hasonló olvasni őket. Csak a Zabhegyező annyira nem nyomasztó, viszont sokkal magányosabb. A Zabhegyező nagyon régóta fenn volt a polcon. Időről időre elmentem mellette. Tudtam, hogy kultregény, hogy illik ismerni, és amilyen sznob voltam (és vagyok), végül rászántam magam, hogy elolvasom. És kínszenvedés volt. Az első ötven oldal mindenképp. Nagyjából ott történt meg, hogy magába szippantott a narratíva, és eldöntöttem, hogy nekem ez lesz a kedvenc könyvem. Na persze az egyik. Mert azért elég zsúfolt az élmezőny, mint azt a mellékelt ábra is mutatja.
De amikor kellett bevinni az iskolába részletet a kedvenc könyvünkből, bennem fel sem merült, hogy ne “a jégcsapok a hajamban, tüdőgyulladást kapok és meghalok, és akkor mit kezd majd anyám a ruháimmal” részt válasszam a Zabhegyezőből. Ami vagy az 51. oldalon van, vagy az 51. fejezet, de valami 51-es. (Megnéztem: 151. oldal. A példányom ott nyílik ki magától.) A Zabhegyező olyan könyv, amit az ember vagy szeret, vagy nagyon utál. És azt hiszem, ez leginkább attól függ, hogy melyik pillanatában találkozik az ember vele.* Én jó pillanatban vettem le a polcról. És éppen ezért nagyon sokat tudott adni nekem. Zabhegyező jó. Nagyon jó. Piros-szarvaslövő-sapkástul, eltört lemezestül, hova-mennek-a-kacsák-ostul. Imádom.

Nick Hornby: Egy fiúról
D.B. szerint a legjobb Hornby a Pop, csajok, satöbbi (de persze ő fiú). Szerintem az Egy fiúról. Mindkettőből nézhető film készült. Ez is valami. Képzeljünk el egy tizenkevés éves kissrácot, akinek dilis az anyja, vegetáriánus, new age-es, elvált és neurotikus. Maga vágja a gyerek haját, és hippinek öltözik, és gyerekeiket egyedül nevelő szülőkkel, azaz gyakorlatilag hozzá hasonló neurotikus anyákkal találkozgat. És a fiát – aki Marcus – elhurcolja magával az ilyen csonka családos piknikekre. Marcus halálra unja magát, és kenyeret dobál a kacsáknak. Azaz tulajdonképpen kenyérrel dobálja a kacsákat. Azaz tulajdonképpen hozzávág egy veknit egy kacsához, ami erre fel elpusztul. És Marcus megmagyarázza, hogy a kacsa egyébként is éppen készült meghalni szívrohamban, és az egész véletlen egybeesés. Ez lesz A Döglött Kacsa Napja. Most komolyan, lehet egy ilyen könyvet nem imádni? :) (Nem, egyébként ennyire nem abszurd és szürreális. És mesélhetnék róla sok személyeset, csak erről nem nagyon bírok, és talán nem is nagyon szabad. Szabadna.)

Lois Lowry: Nyáron történt
Lowryt először magyarul olvastam, méghozzá az Emlékek őrét. Akkor már hittem és vallottam, sőt, gyakoroltam is a “Google is your friend” tételét, és megnéztem, hogy mit írt még. Na nem egészen minden indok nélkül. Akkoriban, 2003 kora tavaszán kaptam először arra lehetőséget, hogy fordítsak pár oldalt, és hogy megmutassam, mit tudok. Így aztán napokon át böngésztem az Amazont, és végül találtam egy számomra ismert írói nevet, egy izgalmas címet (Summer to die) és tetszetős borítót, és a hozzáférhető részlet kedvemre való volt, így azt a bizonyos első tíz oldalt lefordítottam. (Később visszakaptam, egy pozitív válasszal egyetemben, aztán elsikkadt a dolog. Nem is ez a lényeges.) Történt, hogy bekövetkezett egy haláleset, ami alapjaiban rendítette meg az életemet, a felfogásomat, a működésemet, a mindenemet. Nem tudtam hogy megbirkózni a gyászommal, nem tudtam eleget sírni, nem akartam senkivel sem beszélni, és közben rettegtem tőle, hogy mi lesz akkor, ha egyszer már nem fog ennyire fájni. És nagyon sokáig tartott. Borzalmasan hosszú ideig kapaszkodtam a szinte elviselhetetlen fájdalomba, mert nem mertem elereszteni, nem akartam hűtlen lenni, nem akartam felejteni, mert úgy éreztem, hogy ha ezt teszem, akkor nem vagyok rá méltó, hogy ismerhettem.
És ősszel, 2003 őszén, akkoriban már a Westend Libribe járunk, nem pedig a Déli Könyvklubba, ráesett a pillantásom egy új Animus-kötetre, és az új Animus-kötetek nekem mindig örömet szereznek. A címe az volt, hogy Nyáron történt, a borítója sárga és piros, a fülszövege gyanúsan ismerős volt, de nem tudtam hova tenni, mert biztos voltam benne, hogy nem olvastam… és megnéztem, hogy mi az eredeti címe. Ráismertem. Megvettem, hazahoztam, elolvastam – és valami megváltozott. A Nyáron történt a veszteség, a halál, a gyász regénye. És nem is jöhetett volna jobbkor nekem. Mert az a fél évnyi kétségbeesett kapaszkodás egy pillanat alatt elszállt.
Nem volt bűntudatom. És nem éreztem rosszul magam miatta. Mert rájöttem – rávezetett a regény -, hogy nem hogy szabad, de tovább kell lépni, mert ez a természetes, mert így lehet csak túlélni. És nem arról van szó, hogy felejteni kell, hanem arról… nos, nem is az, hogy ‘the show must go on’, azaz a műsornak folytatódnia kell, hanem sokkal inkább arról, hogy egy idő után önkéntelenül is új és szép dolgok keresnek utat feléd, dacára a fájdalmadnak, és az elutasításodnak, és hogy nem bűn, nem a halottad megcsalása, meghazudtolása az, hogyha engeded, hogy jó dolgok történjenek veled. És könnyen lehet, hogy ha nem akkor kerül a kezembe a Nyáron történt, vagy egyáltalán nem találkozom vele, akkor ezt soha nem értem meg. Mert tudni tudtam. Elfogadni voltam képtelen.

E. Lockhart: The Boyfriend List – A pasilista
Talán ez az egy cím, ami tényleg csalás kicsit. De a 9 könyv azokról a könyvekről szól, amik a legfontosabbak. A Boyfriend List pedig azért fontos, mert ezt megtaláltam, megmutattam, és sikerült annyira felkelteni iránta az érdeklődést, hogy szerződést kötöttek velem a lefordítására, és ki is adják. És mégis ez az első olyan könyv, amit teljes egészében én fordítottam. Igaz, hogy még nem jelent meg, de a fordítás kész, borítótervet már láttam, és nagyon úgy néz ki, mint ami rövidesen igazi könyv lesz. Ez már önmagában elég lenne ahhoz, hogy egy törekvő pályakezdő fordító listájára felkerüljön. De ennél még többet tud.
A pasilista ugyanis egy meglepően jó könyv. A műfajban szokásosnál nagyságrendekkel értelmesebb. És jó. És mit mondjak róla? Egy lányról szól, akinek pánikrohamai támadnak, miután a pasija dobja őt. A saját legjobb barátnőjéért. Akivel történetesen a szakításuk után nagyjából azonnal jönnek össze. A pasi egy görény, de a lány szereti. Mert a lányok már csak ilyen hülyék. A barátnő is egy görény, de ez nem derül ki róla, amíg le nem nyúlja a pasit. Illetve kiderül, de a főszereplő lány egy kedves, jó szándékú és nagyon passzív naiva. Akinek egy terapeutára van szüksége, hogy megmondja neki, amit nekem is megmondhatott volna valaki, meg sok lányregényt olvasó más lánynak is, hogy csak azért, mert vannak dolgok, amiket a szívünkre hallgatva oldunk meg, nem kell feltétlenül baleknak lenni, és csak azért, mert érzelmes romantikus lények vagyunk, szabad gondolkodni. És hogy igenis sok dolog, amit csinálunk – mi lányok, így kollektíven – baromság. Olyan jó kis értelmes igazságok vannak benne, amiknek több lányregényben is kéne szerepelniük. És mellesleg imádom, hogy nincs egyértelmű happy end. :)
A Boyfriend Listről legyen elég annyi, hogy három hónapon át minden nap fordítottam, minden nap dolgoztam vele, untig gyűrtem a mondatait. Minden egyes mondatát ismerem. Minden egyes szavát ismerem. És még nem utálom. Ha már nem is, ez tényleg jelent valamit.

És nem, nem árulom el, hogy ezek közül melyik volt a hat, és melyik a kettő*, mert a harmadik, az az egy, ami mindegyiktől különbözik, annyira nem nehezen felismerhető :)

Arra már nem is emlékszem, hány embert kell felsorolni, hogy ki mindenki írjon 9 könyvet. Nem is nagyon olvasok olyan sok blogot. Meg már mindenki írt kilenc könyvet. De ha valaki nagyon rá akarja szánni magát, akkor mondjuk szívesen látnám bárkinek a kilencesét. Mondjuk.

*a szerkesztő jegyzete: Meg Lotti Jancsi és Juliskás rémálmát, és a bekezdést Shirley Temple-ről, amit nagyon sokáig nem értettem. Aztán már eljött az idő, amikor valószínűleg megértettem volna, de megszokásból átugrottam rajta, úgyhogy szerintem már elmúltam húsz, mikor először leesett.

* a szerkesztő következő jegyzete: Ezek szerint “a Zabhegyezőt (és alapvetően mindent) a megfelelő időben kell olvasni” teóriám se olyan új, mint hittem. Meglepem magam. Lehet, hogy az elmúlt években már semmit sem okosodtam?

* a szerkesztő harmadik jegyzete: Tudom, hogy komolyan gondoltam, hogy nem mindegyik egyformán fontos, de ma már nem tudom, melyik volt a hat és melyik volt a kettő.

A bejegyzés kategóriája: Könyvmoly, Mindennapok
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .